Forrás: NépszavaMindmáig nem tisztázott, milyen szerepet játszott a Szentszék a II. világháború alatt. Néhány kutató ugyan szorgosan böngészi a Vatikán erre vonatkozó dokumentumait, s évről évre újabb és újabb, a közvélemény előtt eddig alig ismert információk kerülnek napvilágra, ám biztosra vehetjük: még évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, amíg a történészeknek átfogó képet sikerül alkotniuk a kérdésről. Egy német kutató olyan dokumentumra lelt, amely azt bizonyítja, hogy a Szentszék még XI. Piusz pápasága idején átfogó akciót akart indítani a nemzeti szocializmussal szemben. Különböző okok folytán azonban a terv csak terv maradt.
Karl-Joseph Hummel meglátása szerint a Szentszék nemcsak látszólagos lépésekre készült. Átfogó intézkedéseket akar. Mielőtt azonban részletesen elemezzük a kutatás eredményeit, idézzük fel a Vatikán és a náci Németország viszonyának eddig ismert főbb pontjait.
A harmincas években a Vatikán meg akarta tartani a „három lépés távolságot” Berlintől. Erre utal például, hogy amint 1936-ban a Németországban szolgáló olasz főpap, Cesare Orsenigo apostoli nuncius a berlini diplomáciai testület doyenjeként dicsérő szavakat akart elmondani Hitlerről, XI. Piusz ragaszkodott ahhoz, hogy Orsenigo törölje szövegéből ezeket a sorokat. Egy évre rá az olasz lelkipásztor meg akart jelenni a Hitler 48. születésnapja alkalmából rendezett fogadáson, ám a katolikus egyházfő megtagadta az engedélyt tőle.
Más dokumentumok ugyanakkor azt mutatták, hogy a Szentszék náci Németországgal szembeni politikáját inkább az óvatosság jellemezte. A Vatikán befolyásos személyisége, Pietro Gasparri bíboros (1914-től 1933 júniusáig vatikáni államtitkár) például azt tanácsolta a pápának: „Addig, amíg Hitler nem üzen hadat a Szentszéknek, illetve a német egyházi vezetőknek, óvakodni kell attól, hogy az egyház, illetve a német egyházi vezetők elítéljék a nemzeti szocialista pártot”. A Szentszék ehhez is tartotta magát.
A dokumentumok szerint a Vatikán politikáját sokáig alapvetően ez a hozzáállás határozta meg: amíg a katolikus egyházat közvetlenül nem érinti a hitleri terror, addig visszafogottságról tesz tanúbizonyságot. Ez nem állt távol XI. Piusz szellemiségétől, aki még pápává választását megelőzően kijelentette: „Ha akár egyetlen lélek megmentéséről lenne szó, vennénk a bátorságot ahhoz, hogy a testet öltött ördöggel folytassunk párbeszédet”. Kétségtelen továbbá az is, hogy bár a Szentszék számára egyáltalán nem volt mellékes a nem katolikusok sorsa, elsődlegesen mindig a katolikusok sorsával foglalkozott.
A nácik tizenkét éves németországi uralkodása nyomán a mindenkori pápának át kellett értékelnie a világban betöltött addigi szerepét. A katolikus egyház fejének rá kellett döbbennie arra, hogy Szent Péter utóda nem lehet kizárólag „reálpolitikus”. Valóban Isten földi helytartójává kell válnia, akinek példát kell mutatnia a nem katolikusok számára is. Más kérdés persze, hogy a kor katolikus egyházfőinek mennyire sikerült megvalósítaniuk ezt az új szerepet. A dokumentumokból az is kiviláglik, hogy még a harmincas-negyvenes évek katolikus egyházát is megosztotta a kérdés, miként kell viszonyulni a nemzeti szocialistákhoz.
Egyértelmű, hogy a Vatikánnak tudomása volt a németországi eseményekről. 1937-ben az akkor már súlyos szívbetegséggel küzdő XI. Piusz német főpapok előtt kijelentette: „Céljait és módszereit tekintve a nemzeti szocializmus semmiben sem különbözik a bolsevizmustól. Ezt közlöm is majd Hitler úrral.” Ezután született meg híres, a nácizmust elítélő „Mit brennender Sorge” (Mélységes aggodalommal…) című enciklikája, amelyet virágvasárnap napján olvastak fel a „Birodalom” 11500 plébániáján. Ugyancsak a totális elnyomó rendszer ellen szól „Summi pontificatus” című enciklikájában. Művében ezt írta: „Az a felfogás, ami az államnak korlátok nélküli hatalmat ad, nemcsak vészes tévedés a nemzetek belső életére, felvirágzására, jólétük erősebb és rendezett növelésére nézve, hanem magával hozza a népek közötti kapcsolatok károsodását, mert megtöri a nemzetek feletti társadalom egységét, elveti a népek jogainak alapját és értékét, utat nyit mások jogainak eltiprásához, és megnehezíti a megértést, s a békés együttélést.”
Ezek a tények tehát eddig is ismertek voltak a történészek előtt. A bonni történész, Karl-Joseph Hummel azonban a vatikáni archívum kutatása során megállapította: „1938 végén a Szentszék világméretű akciót akart indítani a nemzetiszocializmussal szemben. Ám a német püspökök közbeléptek: attól tartottak, hogy egy ilyen akció nyomán felbecsülhetetlen mértékű bosszúhadjáratot indítottak volna a nácik”. Hummel, aki az augusztusi „G/Geschichte” című magazinban tette közzé felmérésének eredményeit, kifejti: nem talált bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy XI. Piusz, majd 1939-ben megválasztott utóda, XII. Piusz kompromisszumokat kötött volna a nácikkal csak azért, hogy megakadályozzák a bolsevizmus elterjedését a világban.
A német történész rámutat: a harmincas évek közepén – 1934/35-ben – német jezsuiták már egy szintre helyezték a nácizmust a kommunizmussal, s mindkét irányzatot az elnyomó diktatúrák közé sorolták. Ezeket a szövegeket azonban ugyancsak a német püspöki kar kérésére nem tárták a nyilvánosság elé, s csak most váltak ismertté.
XI: Piusz azzal is kimutatta Hitler iránt érzett ellenszenvét, hogy nem fogadta magánkihallgatáson a diktátort 1938 májusi római látogatása alkalmával.
Karl-Joseph Hummel a hallgatása miatt sokat bírált XII. Piuszt is védelmébe veszi. „Mindenképpen a pápa érdeme, hogy a mintegy nyolcezer római zsidó háromnegyede megmenekült” – közölte. A XII. Piusz személye körüli vitát a német drámaíró, Rolf Hochhuth 1963-ban megjelent A helytartó című művével indította el. Avval vádolta a Szentszéket, hogy – bár tudott a zsidók deportálásáról – nem emelte fel nyilvánosan a szavát a rémtettek ellen.
A Vatikán egyébként nemrégiben jelentette be, hogy jövőre hozzáférhetővé teszi a történészek számára II. világháborús archívumának újabb dokumentumait. Hummel üdvözölte a lépést mondván: lassacskán végre véget lehetne vetni a feltételezéseknek, a felesleges vádaskodásoknak.
Rónay Tamás
