Forrás: NOL

Végel László, 2005. augusztus 6. 00:00

Új nemzetpolitika. Nemzetegyesítés. A baloldal és a jobboldal bűnei. A határon túli magyarok sérelmei, fájdalmai, hiányérzete. Pártpolitikai csetepaték, olyan kérdésekről, amelyekre a magyar társadalom komplex intézményrendszereinek párbeszéde tudna megfelelő választ adni. Nem az a gond, hogy a politikusok foglalkoznak mindezzel, de gondot okoz, hogy az alapvetően kulturális kérdések politikaivá minősülnek át. Miért kell mégis a kultúra nyelvén szólni róluk? Milyen következményekkel jár ez a határon túli kisebbségek életére? Végső ideje ezen is eltűnődni. Még nem késő.

In medias res: Belgrádban senki figyelmét nem kerülheti el, hogy az olasz, a német, az angol és főleg a francia kulturális intézetek még soha nem észlelt tevékenységet fejtenek ki. Természetesen ilyen magyar kulturális intézet Belgrádban nincs. Nincs Újvidéken sem. Nincs olyan tekintélyes magyar szellemi kisugárzó központ vagy intézmény, amely képes lenne meghatározni az új magyar – s ezen belül a kisebbségi – identitásképet. Önként kivonultunk azokból a közös terekből, amelyekbe az angolok, a németek, az olaszok erőteljes intézményi támogatással vonulnak be, holott nekünk legalább annyi érdekünk fűződik hozzá, mint nekik. Ha másért nem, akkor a kisebbség miatt. Nagy űr keletkezett, miközben az utcai, a kávéházi incidensek felszíne mögött egyre fenyegetőbb jelek húzódnak meg: a kisebbség marginalizálódása a közéletben, a munka világában, a gazdasági életben, az új elitek kialakulásában. Furcsa paradoxon: miközben a magyar állam tekintélye növekedett – Szerbiában soha még nem volt ekkora presztízse, mint az elmúlt években – a magyar nemzet új identitásképe radikálisan elhomályosult, a régióban idegenné vált. A kisebbségi politikai elitek még öt évvel ezelőtt is reménykedtek, hogy egyedül képesek kitölteni az űrt, mára azonban kiderült, hogy e komplex feladatokkal képtelenek megbirkózni, hiszen a konvencionális politikai feladatokat sem győzik ellátni. Egymás után vesztik el képviseleti potenciáljukat, választási bázisuk egyre zsugorodik, mire a demokratikus választási legitimációjuk erodálását messiási küldetéstudattal fényesítik.

Belgrádban senki figyelmét nem kerülheti el, hogy az olasz, a német, az angol és főleg a francia kulturális intézetek még soha nem észlelt tevékenységet fejtenek ki. Természetesen ilyen magyar kulturális intézet Belgrádban nincs. Nincs Újvidéken sem. Nincs olyan tekintélyes magyar szellemi kisugárzó központ vagy intézmény, amely képes lenne meghatározni az új magyar – s ezen belül a kisebbségi – identitásképet.

A stagnálás minden szinten érzékelhető. A környező világ pedig az egységesülési folyamatban igen gyorsan változik. Magyarország is. Magyarországról létezett egy kép, mondjuk 1945-ig. Aztán kialakult egy másik, mondjuk, 1990-ig. Időközben megszületett egy új Magyarország, amelynek önképe ismeretlen, vagy pedig zavarosan, eltorzulva összekeveredik az előző kettővel. Magyarország nem tudja megmutatni új önarcképét a környező országok felé.

Ez a vákuum minősíti a határon túli magyarok lehetőségeit is. Naiv elképzelés az, hogy az anyaország kormánypárti vagy ellenzéki politikusainak „erélyes tiltakozása” alapvetően befolyásolja a szerbiai (szlovákiai, romániai) közvéleményt. Sajnos sokszor ellenkező hatást vált ki, a jobbik esetben, átmenetileg, mérsékli a negatív trendeket, de nem hatol a jelenség gyökeréig. Az sem remélhető, hogy az európai fórumok közbelépése meghozza a várva várt fordulatot. Először is azért nem, mert azoknak globális stratégiai célkitűzései vannak, s az őket képező tagországok érdekei is bonyolultabbak annál, hogy erre a kérdésre külön koncentráljanak. Másodszor pedig azért, mert a kisebbségi jogok akkor kerülnek előtérbe, amikor a régió békéje kerül veszélybe. Addig főleg a langymeleg diplomáciai kompromisszumok oldalára billen a mérleg. Tehát, a nemzetközi és az anyaországi közbelépése fontos, de távolról sem elegendő.

Nem marad más választás, mint a legnehezebb út. Ez pedig az illető ország közvéleményét a magyar kulturális értékrenddel befolyásolni. Vagyis: visszatérni azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket a magyar szellemi életben Széchenyitől Babitsig az európai magyarság már megteremtett. A magyar kultúra megjelenítése a magyar kisebbség lakta országokban, államokban ma sokkal fontosabb, mint bármikor, mert ha ez a láncszem hiányzik, akkor gyenge lesz az egész láncfüzér. Az „új nemzetpolitikáról”, a „nemzetegyesítésről” folyó viták pedig belső csatározássá, ne mondjam, törzsi csetepatékká fajulnak. A végen pedig kiderül, hogy a nemzetegyesítés nemes elve elmélyíti a szakadékokat. Nem azért, mert jóhiszemű képviselői erre törekszenek, hanem azért, mert szűk politikai keretekbe zárják a kérdést.

Miért kell előtérbe helyezni a kultúrát? Azért, mert a rövid, átmeneti illúziók után kiderült, hogy a politikai rendszerváltás nem talált választ a posztszocialista közösségek identitásbeli problémáira, hanem feltámasztotta a Történelmet, annak minden démonjával együtt. A rendszerváltás lezajlott – és a Démon felébredt. Amiről Bibó egykor értekezett, azt a rendszerváltás újra feltámasztotta. Ami azt jelenti, hogy nemzeti kisebbségek által lakott területeken a régi nemzeti traumák és identitásbeli zavarok kisebbségellenes megnyilvánulásokban jelentkeznek. Ez a kilencvenes évek háborúi miatt körvonalazódik Szerbiában.

A magyar közvélemény például nincs kellőképpen tájékozódva arról, hogy a vajdasági magyarellenesség egy elementáris kisebbségellenesség keretében mutatkozik meg, többek között nagyfokú antiszemitizmussal karöltve. Ez olyan következetességgel jelentkezik, hogy a magyarországi antiszemitákat is észre térítheti, hiszen – főleg nyugati közvetítéssel – a kínos ügyekről a szerb közvéleménynek tudomása van. És a nacionalista szárny helyesli is őket. Csakhogy ebből bumeráng lesz. A falakon azt írja, hogy „magyarok, kifelé”, ám a falak tövében antiszemita irodalmat árulnak. Tehát a magyarellenesség az idegentől való általános félelem szimptómája. Milosevics bukása után mindez utcai orgiákba torkollik, mivel kikerült az állami ellenőrzés és irányítás alól. „Csak” az történt, hogy visszanyerte eredeti alakját, vagyis kiderült, hogy nem csupán politikai doktrínáról van szó, hanem az identitásválságból származó kulturális tünetről. Az idegentől, a másságtól való félelmet időnként meglovagolhatja a politika, visszaélhet vele (ez volt Milosevics taktikája), de képtelen maga alá gyűrni. Egyszer-másszor átmeneti békét vagy kompromisszumot köt vele, de előfordul, hogy a foglyává válik. Ez az utóbbi történik ma.

Ebből a felismerésből következik a hangsúly áttevődése a kultúrára, hiszen a többségi társadalom xenofóbiáját, az ismeretlentől, az idegentől való félelmet a magyar kulturális identitás és értékrend megjelenítése képes mérsékelni. Meg kell jeleníteni magunkat, hogy deszakralizáljuk az idegen fogalmának hatalmát és zsarnokságát. Nem véletlen, hogy Esterházy Péter, a jelentős német Béke Díj átvételekor megtartott frankfurti beszéde, amelyben a vajdasági magyarok elleni atrocitásokat tette szóvá, megdöbbentette a szerb közvélemény-formáló értelmiséget. A jelenséget azok is tudomásul vették, akik a terminust méltánytalannak tartották. Akik a politika szavát eleve elutasították, a kultúra szavát fontolóra vették. Vagy vegyünk egy másik példát. Pár hónappal ezelőtt a Szépírók Társasága szervezésében három magyar író, Csaplár Vilmos, Kukorelly Endre és Závada Pál felolvasóestet tartott Újvidéken. A visszhangból kiderült, hogy ebben a városban idestova tíz éve nem szerepeltek magyar írók a nyilvánosság előtt, sem a vajdaságiak, sem magyarországiak. Egy évtized alatt a magyar „jelenség” ismeretlen, idegen lett, tehát könnyen el lehet helyezni a xenofóbia nagy elbeszélésében.

Ezt az állítást támasztja alá, hogy a kilencvenes években a milosevicsi politika lényegét meghatározó szerb közvélemény-formáló nacionalista beállítottságú értelmiség érezhetően tartózkodott magyarellenes kijelentésektől. Előfordult, hogy éppen ők vették elejét az állami politika által diktált kisebbségi intézményrendszer kisajátításának. Alig lehetett találni jelentős szellemi befolyással rendelkező embert, aki élt volna a magyarellenességgel. Xenofóbia akkor is volt, de a magyarkérdés nem került be az akkor tomboló nagy xenofób elbeszélésbe. A mediatizált világban a magyarellenességet hangoztató szónokok visszhangtalanok maradtak, vagy pedig a peremre szorultak. Miért? Azért, mert az előző évtizedekben a jugoszláviai magyar kultúra erőteljesen megjelenítette magát a jugoszláviai és a szerbiai kulturális életben, amit kidomborított a nyolcvanas évek második felében a magyar demokratikus értelmiségi ellenzék szerbiai szereplése, ami Belgrádban – a nyolcvanas években – szinte „divatba hozta” a magyar kultúrát. A bibliográfiai adatokból könnyen kideríthetjük, hogy a magyar kultúra a nyolcvanas években hasonló reneszánszát élte Szerbiában, mint később Németországban. Ez a kulturális tőke jelentős védelmet nyújtott a magyarellenes diskurzusokkal szemben.

Egy évtized alatt azonban ez a tőke elsorvadt. A vajdasági magyar kultúra többé nem rendelkezett megfelelő anyagi és intézményi erőforrásokkal, hogy megőrizze előzőleg kivívott helyzetét. Néhány személyes vállalkozástól eltekintve hiányzik a magyarságképet intézményes keretekben reprezentálni tudó szellemi tekintélyforrás. A magyar politika megnyílt a határon túli kisebbségek irányába, de a magyar kultúra kivonult a környező országokból, visszaszorult a „magyar házak” szigeteire, azt sugallva, hogy a szigetet ismeretlen tenger veszi körül. Ezt a stratégiát jelképezi az is, hogy Újvidéket „szórványként” kezeli, Belgrádban pedig nem is szándékozik megjeleníteni magát. Az újonnan létrehozott ad hoc kisebbségi „intézmények” a nemzeti identitás oltalmát inkább a befelé fordulásban, semmint a Babits Mihály által is megfogalmazott másság előtti önmeghatározásban keresik. Az utóbbira a megosztott szerbiai kulturális színtéren lehetősége volt, hiszen, amint erre emlékeztettünk, időközben a magyar állam presztízse növekedett, ami mindenképpen jó kiindulópontot jelentett. A magyar önmegjelenítés elmaradásáért azonban nem lehet csak másokat hibáztatni. Nem kellett mindig kitaszítani a magyar kulturális önképet, hiszen az gyakran önként vonult ki. Az új kisebbségtámogatási stratégia defenzív lett, azzal, hogy kivonult azokból a terekből, amelyekben a magyar kultúra megjelenítheti magát. Pedig csak a kultúra nyelve tudja megjeleníteni az „ezerarcú magyarságot” (újra Babits!), amely nélkül a demokratikus Magyarország arculata, a kisebbség rovására is, komoly károsodást szenved, és további megosztó bezárkózáshoz vezet.

Kentaurbeszéd