Forrás: NOL

Krajczár Gyula, 2005. augusztus 6. 00:00

Egykor, függetlenül attól, hogy ki mit értett alatta, s még függetlenebbül attól, hogy ki mit tett, az érintett felek rendre az atomfegyvermentes világ eszméjéről beszéltek. Ma, ha valaki ezzel jön elő, szerencséje van, ha csak az ápolók után kiáltoznak – legalábbis a nagypolitika világában.Kép: MTI Néhány hete az Egyesült Államokban járt Manmohan Szingh indiai miniszterelnök, s egyezséget hozott tető alá George W. Bush amerikai elnökkel arról, hogy kapnak polgári célú nukleáris technológiát. Történt mindez annak ellenére, hogy India nem írta alá az atomsorompó-egyezményt, atomfegyvert fejlesztett ki és állított hadrendbe, s jelenleg sem igyekszik, hogy ezen a téren érvényesítse magára nézve a nemzetközi közösség döntő többsége által elfogadott normákat.

Sőt, szeretne a Biztonsági Tanács állandó tagja lenni. Utóbbira ugyan nem bólintott rá Bush, sokan mégis úgy látják, hogy az új, különleges státussal elfogadta, hogy Indiának atomfegyvere legyen, vagyis van, aki átbújhat az atomsorompó alatt, s van, aki nem. Ma, hatvan évvel azután, hogy Hirosimára ledobták az első atombombát, az emberiség gondjai a nukleáris fegyverekkel jelentősebbek, mint valaha. Pedig valaha is igen komolyak voltak.

Azt mindenki tudja, hogy az atomsorompó-egyezményt újra kell gondolni. Magukban sokan ezt már meg is tették. Amikor azonban az érintettek, vagyis a világ államainak a képviselői májusban New Yorkban összejöttek, hogy megpróbálják közösen revideálni vagy aktualizálni az eddigi dokumentumot, ennek nagyon látványos kudarc lett a vége. Az örökös kérdés munkál itt, mint mindenütt manapság a nemzetközi kapcsolatokban: búcsút vettünk a hidegháborúval leírható nemzetközi viszonyoktól, s hiába telt el lassan másfél évtized, az új rend keretei igen nehezen alakulnak. Kétségtelen, hogy a hidegháborúra 1945 után nem kellett ilyen sokat várnunk, ám könnyen elképzelhető, hogy a kilencvenes cezúrával nem egyszerűen az 1945 utáni, hanem nagyobb távlatú viszonyok felbomlása kezdődött.

Az atomfegyverek korlátozására vonatkozó próbálkozások jellegzetesen a hidegháborús sémát követték. A nagyhatalmak birtokolták a fegyvereket, ezen Nagy-Britannia, Franciaország és Kína csak színezett, igaz, utóbbi erősebb tónussal. A többieknek viszont vállalniuk kellett vagy kellett volna, hogy nem fejlesztenek nukleáris fegyvert. A rendet pedig alapvetően a két nagyhatalom igyekezett fenntartani, mindenki visszafogta a sajátjait, s egyben biztonsági garanciákat is nyújtott. A később megjelenő jellegzetes törések éppen e rendszer csorbulatai mentén jelentek meg. Izrael például, számba véve vélt és valós ellenségeit, azt tapasztalhatta, hogy helyzete nem fedhető le a hidegháború alapvető szembenállásával. Mindkét szférában voltak ellenei, s olyan is, amelyik menet közben szférát váltott.

Ha a mai világot nézzük, a hagyományos atomhatalmakon kívül ott van még nekünk tehát Izrael, Pakisztán és India. Számon tartunk két aktív próbálkozót, Észak-Koreát és Iránt, valamint tudunk néhány országról, amely kisebb-nagyobb intenzitással fejlesztgetett korábban. S voltak és vannak még a tervezők. E heti japán lapjelentések szerint még az atombomba eddigi egyetlen áldozatának, Japánnak is volt két olyan miniszterelnöke, Ikeda Hajato 1961-ben és Szato Eiszaku, akik az 1964-es kínai nukleáris teszt után a háttérben erőteljesen felvetették országuk atomfegyverkezésének lehetőségét. Ami tragikusabb probléma, hogy Mohamed el Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) feje szerint ma negyven ország rendelkezik azzal a technológiai tudással, amely nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges. Néhányan közülük – mint például Dél-Koreáról nemrégiben – kiderült próbálkoztak is urániumdúsítással.

Az, hogy sok helyen folytak kísérletek, próbálkozások, az azt jelenti, hogy a szükséges tudás különböző darabjai meglehetősen szét vannak szórva a világban. Ott is lehetnek hasznos tapasztalatok és emberek, ahol már régebben nem foglalkoznak ilyesmivel, s ezek viszonylag könnyű célpontjai lehetnek dubiózus kormányoknak, magánszervezeteknek vagy éppen terrorszervezeteknek. Nem olyan régen került napvilágra egy rendkívül szervezett ember-, technológia-, anyag- és eszközszolgáltató hálózat titka, melyet a pakisztáni atombomba atyja, Abdul Kádír Kán hozott létre és működtetett. Ez az ember egy ország hőse volt már enélkül is, s most bűnös üzelmeit egy ország írja a javára, s a kemény kezű elnök, az Egyesült Államok terrorellenes szövetségese, Pervez Musarraf sem mer hozzányúlni. Tovább is mehetünk, az Egyesült Államok végső soron mindezt hagyta.

A nukleáris szituáció legaggasztóbb terrénumáról egyelőre inkább csak riasztó feltételezéseket hallottunk, mint tényeket. A terroristacsoportok lehetséges törekvéseiről van szó, hogy atomfegyvert szerezzenek vagy fejlesszenek. A szakértők jó része szerint az 1990 előtti időszakhoz képest mára az a legnagyobb változás, hogy míg akkor egy nukleáris háború jelentette a legfőbb veszélyt, ma a fegyverek kisebb hatókörű, egyedi bevetése. Viszont egyetlen város elleni egyszeri támadás esélye ma sokkal nagyobb, mint bármikor a múltban. S ahogy a téma egyik veteránja, a három amerikai elnököt is szolgáló Steve Andreasen nyilatkozta nemrégiben: – Ma egy atomrobbantás Detroitban vagy New Yorkban drámaian változtatná meg társadalmunkat minden tekintetben: politikánkat, polgári szabadságjogainkat, más államokkal való viszonyainkat.

A huszadik század második feléhez képest radikálisan megváltozott viszonyok lényege, hogy ma egyedül az Egyesült Államoknak van meg az ereje ahhoz, hogy magában vagy másokkal összefogva legalább megpróbálja megakadályozni a nukleáris fegyverek terjedését. S ugyancsak változott az eszköztár is ma már nem elégséges a szövetségesi presszió és garancia. A leginkább érintett államok esetében Észak-Korea és Irán a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szövetségesnek, Izrael és Pakisztán, mondjuk, nehezen kezelhető szövetségesek, míg India újabban partner, amely egy modern kori kifejezés azokra, akik ugyan nem szövetségesek, de valójában talán nem is ellenfelek. Az atomsorompó-szerződés újragondolásának így legnagyobb akadálya, hogy vannak, akik a megszületése óta lezajlott fejleményeket szeretnék benne érvényesíteni, míg mások, példának okáért az Egyesült Államok, egy olyan vízió körvonalazására törekednének, mely sok tekintetben visszamenőleg törölne el számosat ezekből a fejleményekből. Megváltozott az egész történet szellemi és értékrendbeli közege. Egykor, függetlenül attól, hogy ki mit értett alatta, s még függetlenebbül attól, hogy ki mit tett, az érintett felek rendre az atomfegyvermentes világ eszméjéről beszéltek. Ma, ha valaki ezzel jön elő, szerencséje van, ha csak az ápolók után kiáltoznak – legalábbis a nagypolitika világában. Az olyan kifejezések, mint például a „teljes leszerelés”, ha emlékszik még rájuk valaki, éppen akkor veszítették el minden relevanciájukat, amikor a hidegháborún csiszolt civil elmék arra gondolhattak, itt a nagy lehetőség. Hát, nincs itt. Ma több atomfegyver van a világon, mint valaha, s sokkal ellenőrizetlenebb állapotban, mint valaha. Ahelyett, hogy az éles szembenállás megszűntével nagy lendületet vett volna a „leszerelés”, új „fegyverkezési hajsza” alakult ki, s egy sor büszke nemzet, mely nemzetközi tekintélyre és befolyásra törekszik, ezt nukleáris fegyverrel látja biztosíthatónak a leghatékonyabban.

A hétköznapokban ez borzasztó egyszerűen jelentkezik. Próbálja megmagyarázni ma valaki egy iráni egyetemistának, hogy miért ne lehetne az ő országának nukleáris fegyvere. Nem egyszerű, mert a „lator államok”, a „gonosz tengelye” típusú érvelések legfeljebb a szurkolótáborban ülnek meg maradéktalanul. Egy iráni, pakisztáni, indiai, dél-afrikai vagy brazil patriótának, akinek általában nincs sokkal több problémája a saját államával a hétköznapokban, mint egy amerikainak vagy egy orosznak, ezek nem érvek. Lassan ott tartunk, hogy megbízható vagy felelős országnak lehet atomfegyvere, ha nem is javasolt, a bitangnak meg nem lehet. De ki nevezte ki megbízható országnak azt az ötöt ott az atomsorompó-szerződésben? Talán nem is kellene igazságot tenni ebben a kérdésben, hiszen úgysem lehet, elég lenne magát a pszichológiai szituációt átgondolni. Viszont ez sem megy, mert ma minden korábbinál doktrinerebb résztvevők vannak a pályán.

Egyre több hír érkezik arról, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is foglalkozik meglévő atomrakétái korszerűsítésének gondolatával. Ha ezek nem lennének igazak, még az is nagyon rossz hír lenne, hiszen csak jobban éreznénk magunkat, ha a pletykák leszerelési lépésekről szólnának. Az ominózus atomsorompó-egyezmény ugyanis nemcsak arról szól, hogy meg kell akadályozni a nukleáris fegyverek terjedését, hanem arról is, hogy a nukleáris hatalmaknak folytatniuk kell a tárgyalásokat az „általános és teljes leszerelésről”. Ha létezne ilyen folyamat, léteznének ilyen eszmék és célok, akkor léteznének érvek Irán ellen. Nem olyan érvek, amelyekkel magunkat győzködjük, hanem olyanok, amelyekkel az iráni polgárt is lehetne. Akkor sem lenne sokkal egyszerűbb a helyzet, de talán érthetőbbé, s főképp méltányolhatóbbá válna. Nem érdemes azonban ilyen fantazmagóriákba belemenni, hiszen a szép eszme mögött nincsenek olyan típusú érdekek, amelyek hatékonyan lennének materializálhatók a nemzetközi kapcsolatok világában. Az „emberiség” nem érdekes.

Azt el kell ismerni, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint néhány partnere elkeseredett küzdelmet folytat a tömegpusztító fegyverek terjedése ellen, ha ezekbe egyelőre a sajátjait nem is érti bele. A tét lényegesen nagyobb, mint hogy elegáns gesztusok erőteljes eszközökként jelenhetnének meg a folyamatokban. Az államoktól részben független titkos hálózatok és az ütőképes terroristacsoportok felcseperedése érdessé, kíméletlenné teszi a nyugati világ érdekeinek megjelenését is. A madridihoz és a londonihoz hasonló csapások a liberális értékeket is kikezdik, egyre nagyobb darabokat tördelve le belőlük, hogy a biztonság oltárára cipeljük őket. Az amerikai repülőterek és egyéb határbelépők biztonsági apparátusának árnyékában lévő szabadság olyan mutáció, amelyről álmodni már nem jelent kifogástalan éjszakát.

Májusban, amikor az atomsorompó-egyezményről próbáltak az ENSZ tagállamainak képviselői tárgyalni, rendeztek egy nagy felvonulást, amely az atomfegyvermentes világot jelölte meg célként. Az első sorokban ott vonult mások mellett Hirosima és Nagaszaki polgármestere is. Az „utca embere”, aki nem vonult, csak ott volt, bár politikailag aktívan, olyanokat kiabált a demonstrálókra, hogy „Menjetek haza! Emlékezzetek Pearl Harborra!” S nagyjából itt ér körbe a történet. Ki Pearl Harborra emlékszik, ki Hirosimára és Nagaszakira, s ki-ki kizárólag a maga emlékezetéből vonja le konzekvenciáit. Nem kedveznek az idők a megértésnek.