Füzes Oszkár, 2005. augusztus 4. 00:00
Irán elidegeníthetetlen joga, hogy hozzáférjen a nukleáris technológiához, és a világnak ezt el kell ismernie. Az új iráni államfő e mondatához megnyugtatásul hozzátette, hogy tartós és igazságos békét akar – miután néhány perccel korábban Irán legfőbb vezetője, Hamenei ajatollah a Teheránban szokásos „Halál Amerikára, halál Izraelre!” jelszóval fejezte be Mahmud Ahmadinezsád beiktatását az elnöki tisztségbe.
Szóval – és tettel – Irán ragaszkodik ahhoz, hogy lehetősége nyíljon békés atomenergia-termelésre, azaz egyszersmind atomfegyver előállítására is. Az úgynevezett urándúsítás kettős célra, azaz mindkettőre használható ugyanis. S hogy valóban csak a békés célra használódjék, erre való az atomcsendegyezmény, amit a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőriz. Ha tud. Most úgy fest, hogy Irán a jövő hét elején elkezdi üzemeltetni (ha tudja) azokat a berendezéseket, amelyek ellenőrző berendezéseit csak egy hét múlva szerelné föl a NAÜ.
Ám az atom politikailag is kettős célú. Egyfelől hatalmas zsarolási potenciálja van. Másfelől Irán nemcsak zsarol, hanem igazán hiszi: a muzulmán világnak is „jár” az atomhatalmi státus, s ennek megtestesítője éppen a teheráni iszlám köztársaság lehet.
Iráni szemmel kettős mércének látszik például, hogy Pakisztánnak eltűrik a tilos bombáját, még Észak-Koreával is milyen türelmesen alkudoznak, Iránra viszont óriási és türelmetlen nyomást gyakorol a Nyugat. Ezek szerint külső szemmel Irán veszélyesebb?
Igen, mert Irán az atommal nyilván zsarolni akar. És mint rendszer, nyugati szemmel nézve az iráni muzulmán papdiktatúra nyilván veszélyesebb a haldokló észak-koreainál és a Nyugat számára stabil támpontnak látszó pakisztáninál. Veszélyesebb Irán, közvetve mindenképpen, mert a terrorizmust eszmeileg tápláló iszlám radikalizmus egyik mintája. De nem is ez a legfontosabb. Hanem a közvetlen veszély a fontos, hogy Irak tőszomszédságában, a világ egyik legfontosabb stratégiai gócpontjában egy újabb „atomerős” iszlám állam lesz, amely a másikkal, Pakisztánnal ellentétben Nyugat-ellenes, hogy finoman fogalmazzunk.
Illetve: stratégiailag is kettős a játszma. Amennyire a Nyugatnak rossz, annyira Oroszországnak és Kínának politikailag és anyagilag is jó üzlet lehet az iráni atom. „Ellensúly” Amerikával szemben, és olyan veszély, amelynek a leküzdéséért való közreműködésért cserébe engedményeket lehet kérni Washingtontól. Kapni is. Meg az EU-tól, amely pont az iráni atomügyben próbál úgy tenni, mintha világhatalmi súlya lenne.
Tételezzük fel, hogy az iszfaháni uránfeldolgozó tényleg békés szándékú (ahogy Irán mondja). Akkor Irán nyugodtan bevárhatná a NAÜ-pecséteket és ellenőröket, pár nap nem a világ, és ENSZ-szankciók sem fenyegetnék. Ám Teherán – az iraki példa nyomán – a nemzetközi ellenőrökben sem bízik: azok Amerika nyomására képesek lehetnek rásütni, hogy Irán fegyverkezik az uránnal, és máris jön a megelőző csapás. Hiszen Irán rajta van a Bush-féle „gonosz-tengelyen”, s azzal vádolják, hogy nem csak eszmei mintákkal ösztökéli a nemzetközi iszlamista terrorizmust. Bármi történik, egy pillanat alatt kész az Irán elleni háború kanóca. Hacsak nem lesz gyorsan atomfegyverünk – gondolja Teherán -, hiszen az (Hirosima emléke) mindig mindenkit visszatart a háborúskodástól.
Lám, mindig fölfeslik az atomcsend kettős célja is. Egyfelől annál jobb, minél kevesebb államnak van atomfegyvere. Másfelől milyen jó is ez a keveseknek, akiknek van.