Forrás: Demokrata

A sötétség korában élünk. Egyre gyorsuló spirálban zúdulunk a tátongó üresség felé. Az utolsó, vagy talán az az utáni pillanatban vagyunk, hogy valamilyen módon befolyásoljuk ezt a folyamatot. Visszájára fordítani már nincs mód, de felgyorsítani lehetséges, hogy mielőbb véget érjen, s így mihamarabb megvethessük egy új, pontosabban nagyon is régi rend alapjait, amire aztán jövőt, életet lehet építeni.

Korunk a rohanás, az alantas gyomoringerek kora. Mára a vertikális és horizontális síkon is mozgó ember leszakadt a vertikális tengelyről, s pusztán a vízszintes síkon vegetál. Ágy aztán képtelen fölfelé tekinteni, s nem érzi biztonságban magát. Másként fogalmazva, a deszakralizáció szűkölő, folyton gyanakvó, menekülő és ezért agresszív állattá alacsonyította az embert. Úgy tűnik, minden észérv ellenére mégis létezik evolúció, legalábbis fordított irányban. A minőségi, erkölcsi süllyedéssel ellentétes irányú és párhuzamos viszont az a folyamat, amely az elállatiasodó embert úgynevezett jogokkal halmozza el, és a liberális dogmák nevében élhetetlenné, elviselhetetlenné teszi a Földet. Mindez természetesen fölveti azt a kérdést, hogy az egyedül üdvözítőnek kikiáltott demokrácia működőképes-e. Mert milyen erkölcsiséggel, tudatossággal, valóságérzékeléssel szavaz az az ember, akit csakis a saját személyes vélt vagy valós érdeke izgat, s aki hol Isaurának, a filmbéli rabszolgalánynak gyűjt pénzt, azt gondolván, hogy létező személy, hol kiveti magát az emeletről csak azért, mert az egyik ostoba filmsorozat valamely szereplője a forgatókönyv szerint meghalt. Súlyos kérdés ez, amely alapvetően befolyásolja életünket. Úgy tűnik, a demokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket sehol a világon. Ez elsőre erős állításnak tűnhet, mivel a demokrácia kritikájához nincs hozzászokva korunk átlagembere, a politikai establishmentek szemében pedig az ilyesmi egyenlő a totalitárius törekvésekkel. Az ostoba szűklátókörűséggel szemben azonban ott sorjáznak a valóság tényei. A legdemokratikusabb, úgynevezett jóléti társadalmak mára élhetetlenekké váltak. Mert most már mindent szabad, és minden elérhető, így aztán nincs különbség jó és rossz, értékes és értéktelen között. Vagyis semmi nem motiválja a jóra való törekvést. Ezekben a társadalmakban, a természetes valóságot megerőszakolva, mindenki egyenlő, így aztán a leghitványabb selejt is azonos jogokat élvez a kiválókkal. A természetes rend erőszakos megváltoztatása, a lüktető élet dogmák közös szorítása kollektív feszültségeket, pszichózisokat eredményezett. Nem véletlen, hogy ezek a társadalmak jellemzően degenerálódtak, nem tudják értékelni az élet valódi szépségeit, s lassan mindenki túlsúlyos, depressziós, pszichiáterhez jár, és így tovább. Európa ma válságban van, amely krízis elsősorban morális, minden egyéb csak utána, illetve ebből következik.

Ugyanakkor ezt az ijesztő kórképet a tömeg nem ismeri föl, mert a valóságot elfedi előle a látszatipar, a média, amely az ezen természetellenes állapot fenntartásában érdekelt sátáni erők hűséges szolgálója, akárcsak a fehér civilizációt jellemző politikum egy része, más része pedig gyáva vagy dilettáns határozottan fölvenni a harcot, s oldalazással, sasszézással tölti idejét a frontális harc helyett.

Márpedig ez így nem mehet tovább, így élni nem lehet. Valamilyen módon tehát át kell törni ezt a falat. Ki kell törni ebből a fojtogató, pusztán gyomoringerekre koncentráló nyálkából, ami beborítja a fehér civilizációt, benne a magyar nemzetet is.

Társadalmunkban alapvetően háromféle ember létezik. Az egyik a látó, a beavatott, aki pontosan tisztában van emberalatti korunk sötétségével, embertelenségével, silányságával, s ez tettre sarkallja, előhívja a harci kedvét. Ez egy szűk, de annál csodálatosabb réteg. Ez a csoport tudja visszahódítani az életet. A másik típus ugyan lát, vagy legalábbis ösztönösen érzi életmódunk emberellenességét, de belefásult a kilátástalanságba, az eredménytelen szélmalomharcba, vagy fél, s azt mondja, nem érdemes küzdeni, mert a világot terrorizáló, jól körülhatárolható hatalom úgyis erősebb. A harmadik típus az, akit a saját személyes rövid távú vélt vagy valós érdekein kívül az égvilágon semmi nem érdekel, és nemhogy a „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” elvet vallja, de a szomszéd tehenét akkor is megdögölve látná szívesen, ha az övének semmi baja. Ezzel az utóbbi, állati szinten vegetáló és a nemzet (amely az élők, a holtak és a jövőben megszületők történelmi folytonossága, azaz tudatos közösség) tagjának semmi szín alatt nem tekinthető Untermensch réteggel nem érdemes foglalkozni, ezeket vezetni, féken tartani és uralni kell, nem pedig udvarolni nekik. Ez az a réteg, amely az elszakított magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáról szóló népszavazáson minden észérv ellenére gazemberként szavazott, mellesleg saját érdekei ellenében is, de aljassággal párosult tudatlansága nem engedi ezt felismerni. Jellemző módon egyébként ez a csoport a legnagyobb létszámú. Nem mellesleg ez a tény is azt igazolja, hogy a parttalan demokrácia, amely a mennyiség rémuralma a minőség felett, kártékony és elvetendő.

Az elfásultakkal viszont már lehet mit kezdeni. Alapvetően jó lelkű, az igazságra, a magyar életre, a természetes rendre nyitott réteg ez, amely megfelelő eszközökkel mozgósítható, harcba hívható, felbátorítható. S nem is kell túl sokat tenni, csak meg kell győzni őket arról, hogy a rettegett hatalom csak addig hatalom, amíg a saját tudatukban akként fogják fel. Ha tudatos önépítéssel ezt a tévképzetet megsemmisítik, kivethető onnan. Ha úgy tetszik, ez a Wille zur Macht politikája. Akarjuk a hatalmat önmagunk felett, tudatunk felett! És ha eljön az idő, akarjuk a hatalmat a magyar élettérben! Az akarat legyőzheti a paralizáló kényszerképzeteket. Innen kell elindulni. S ezt az igazságot mindenütt hirdetni kell a látóknak, a bátraknak, ha úgy tetszik, az élcsapatnak. Hirdetni kell a fősodratú politikában és médiában éppúgy, mint az utcán, a kocsmákban, a buszon, és mindenütt, ahol ennek az elfásult rétegnek a képviselőivel találkozunk. Beléjük kell vésni, hogy nincs legyőzhetetlen hatalom, mert annak ereje pusztán abban van, hogy sokan félnek tőlük, s hogy a legnagyobb és legveszélyesebb ellenség a kishitűség, a gyávaság, a megalkuvás. Ha egy nap a megfélemlített emberek azt mondják: „Többé nem félünk tőletek, takarodjatok, amíg szépen vagyunk!”, akkor ez a képzelt hatalom kártyavárként omlik össze. Másként fogalmazva, a tudatot eluraló tévképzet egy tekergő kis féreggé változik, amelytől már senki sem fél, csak undorodik.

A kulcsszó tehát az önépítés. Mindenkinek ki kell építeni a saját személyes és tudatos kulturális autonómiáját, aminek lényege röviden, hogy semmiféle kompromisszum nem képzelhető el egyetlen olyan jelenséggel vagy személlyel sem, ami vagy aki árt a magyar érdekeknek. Ez aprópénzre váltva azt jelenti például, hogy nem veszünk tudomást az életellenes televíziókanálisokban fortyogó mocsokról. Ne létezzen számunkra, ne nézzük, ne hallgassuk, mert felesleges energiákat pazarolunk el azzal, hogy felháborodunk és idegeskedünk miattuk! Ne fogadjuk el, hogy ezek a jelenségek a mindennapi élet teljes jogú alkotóelemei! Ne ismerjük BB Évit, VV Pistit, Izé Józsit és a többi, bizonyos degenerált, lélekromboló műsorok címe alapján „elkeresztelt”, vagyis e műsorokat identitásuk részévé emelt senkiket! Kik ezek? És kit érdekel? Ki kíváncsi arra, hogy Ágica vagy Lajoska aznap kivel, hol, hogyan, mit csinált, épp mijét operáltatta mivé? Mindez érdektelen. Vessük hát ki magunkból ezeket az ostobaságokat! Tekintsük szélsőségesnek, rekesszük ki őket életünkből! Ne kössünk kompromisszumot, ne legyünk toleránsak! A méltányosság és az emberség nem azonos a toleranciával. Egyetlen pillanatig se fogadjuk el, hogy a beteges megnyilvánulások egyenrangúak az egészségesekkel! A rút nem egyenjogú a széppel, a hamis az igazzal, a halál az élettel. Tűz és víz egymással nem fér meg. A rútat, a hamist, a halált nem szabad tolerálni egyetlen pillanatig sem, mert a totális vereség az önfeladással kezdődik. Ne fogadjuk el épp ezért a „minden relatív” hazug elméletét sem! Nincs erkölcsi relativizmus, nincs „értéksemlegesség.” Aki ilyesmire hivatkozik, az hazudik. Ne fogadjuk el a gyávaságot, a félmegoldásokat. Félmegoldás nem létezik. Amit annak neveznek, az valójában a probléma tovább éltetése, a megoldásnak legfennebb elodázása. A félmegoldás annyi, mintha nem tettünk volna semmit.

A lehető legtudatosabban ki kell rekeszteni tehát a saját személyes életterünkből minden mérgező és életellenes hatást. És nem szabad félni kimondani a szélsőségességről, hogy az szélsőségesség. A politika síkjára leszállítva ez azt jelenti, hogy ki kell mondani, a drogfogyasztást törvényesíteni akaró, a homoszexualitást (amely betegség) az egészséges vonzalommal egyenjogúsítani akaró, a magyar múltat, a hagyományokat zsigerből gyűlölő, a magzatgyilkosságot igenlő Szabad Demokraták Szövetsége szélsőséges alakulat, amelynek politikája a halál szagától bűzlik. E szervezet puszta léte életellenes bűncselekmény, ezért törvényen kívül kell helyezni. Nincs kompromisszum, nincs alku. A halál pártját, illetőleg az általa képviselt gyalázatos közéleti konglomerátumot ki kell rekeszteni. Mindenhonnan.

Ehhez azonban abszolút tudatosság és sziklaszilárd kitartás szükségeltetik. Ezért – nem lehet elégszer ismételni – mindenkinek ki kell építeni a saját személyes autonómiáját, amely az emberi méltóságra és a nemzettudatra épül.

Fontos kifejezés az emberi méltóság, mert ez napjainkban szinte eltűnt. Apró jelenségek mindennap igazolják ezt az állítást. Mindennapos jelenség például, hogy a metróállomásra beérkező szerelvényt dühödten megrohanja az ott várakozó tömeg. Az emberek többsége valamiért egyetlen ajtón akar belépni a metrókocsiba, holott több is rendelkezésre áll. A problémafelismerés és a problémamegoldó képesség ilyen ordító hiánya joggal veti fel azt a kérdést, hogy ezek az emberek milyen kvalitások birtokában szavaznak mondjuk egy országos fontosságú választáson. Az emberi méltóság teljes hiánya a tárgyakért, azaz a legalacsonyabb rendű materiális szféra elemeiért való elkeseredett küzdelem, akár metróról, akár olcsó CD-játszóról van szó, amelyért az egyik nagyáruház megnyitásakor emberek voltak képesek szó szerint ökölharcot vívni. Micsoda lealjasodás ez? Szánalmas nagyvárosi látvány az autóbusz vagy a villamos után rohanó ember, aki megvásárolja az egyre ócskább szolgáltatás igénybevételére feljogosító egyre drágább jegyet vagy bérletet, és még rohan is a jármű után. Pedig nem az ember van a járműért, hanem fordítva. Méltatlan, megalázó, az emberi méltóságot semmibe vevő dolog rohangálni egy tárgy után, mint ahogy a tömeg teszi, csak azért, mert valahová siet. Hová, az Istenért? Ráérünk. Mindent a maga idejében kell csinálni, és akkor nem is lehetséges elkésni. A rohanás a haladás ideológiájának végletekig hajszolt, abszolút szélsőséges leképeződése. Ez ordít a reklámokból is: „Csak megmosom a hajam, és már indulok is!” De jó példái a haladás elmebeteg dogmájának a gyorséttermek. Egy gyorsétterem már a nevében ellentmond az étkezés fogalmának, s önmagában tökéletes manifesztációja a halál kultuszának. A gyorsétterem azt sugallja, hogy az étkezés pusztán holmi fiziológiai szükséglet. Holott nem az, hanem megszentelt pillanat, amikor az étel (ital) átalakul. Ha nem volna túl profán a hasonlat, azt mondhatnánk, hogy az étkezés, a táplálék magunkhoz vétele szimbolikusan az áldozás szertartásának, vagy a protestánsoknál az úrvacsora vételének megfelelője. Elsődlegesen szellemi, lelki folyamat. Nem véletlenül írja Hamvas Béla A bor filozófiája című művében: „Egy pohár bor az ateizmus halálugrása.” A zabálás, a habzsolás, a vedelés, a mohóság ellenben állati ösztön, semmi egyéb. Ne rohanjunk tehát, mert nincs miért! Aki folyton rohan, az végül lekési a saját életét. Ne alázzuk meg magunkat! Saját emberi méltóságunk fontos építőköve személyes autonómiánknak. Mert csak akkor tudjuk megbecsülni és tisztelni a másik ember autonómiáját, ha a magunké szilárd, s ha önmagunkkal harmóniában élünk. Ágy alakul ki aztán a tudatos, szerves közösség, a szerves nemzet, amelynek tagjai szilárd személyes autonómiával rendelkező emberek.

Ha ily módon sikerül kiépíteni a személyes autonómiát, és ezt egyre többen meg tudják tenni, akkor, és csakis akkor kitermelődhet egy olyan szellemi elit, amely valóban ELIT, a szó minőségi, nem pedig a szellemi kvalitásokkal semmiféle összefüggésben nem lévő, általában a gátlástalanságnak „köszönhetően” kialakult újgazdag proletariátus vagyoni helyzete értelmében. Félreértés ne essék, a „proletár” nem hivatásrendi kategória, hanem szellemi. A proletár az az „ember”, aki érzelemszegény, lelki szegény, az életet pusztán pénzben mérő, s kizárólag saját vélt vagy valós rövid távú érdekeit tartja szem előtt. Lehet valaki milliárdos, ha közben kanállal eszi a rántott húst és képes vizespohárból olaszrizlinget inni egy kiadós sertéspörkölt után. Jó példa erre Gyurcsány Ferenc, ez a műveletlen tahó, aki úgy parádézik a zsinagógában, hogy fogalma sincs a zsidó vallás szimbolikájáról.

A személyes autonómiák kiépítése után kialakuló nemzeti elit képes lesz érzelmi és tudati alapon, de abszolút hidegvérrel cselekedni. És itt politikai cselekvésről is szó van. Mert életünkben gyökeres változásokra van szükség. Véget kell vetni a halálkultúra tobzódásának, a megalkuvások, kijárások rendszerének, a „kéz kezet mos”-politikának, az „egyrészt-másrészt” sunnyogásnak. A cél nem lehet más, mint hogy az új szellemi elit megragadja hatalmat, a célnak alárendelve az eszközöket. Ez az elit inspirálni tudja az elfásultakat, és vissza tudja majd szorítani a heréket, az emberszámba nem is vehető gyomoringeres csőcseléket. Vagyis vissza lehet majd térni a helyes útra, a hierarchiához és a minőséghez. A Németh László-i minőség forradalmára (nevezzük inkább, irányát tekintve helyesebben, ellenforradalomnak, contra-revolutiónak) van szükség. Ha a sok személyes autonómia összeadódik, akkor mindezt politikai síkon is lehet artikulálni. Semmi megalkuvás az elvekben, szükség szerint machiavellista magatartás az eszközök terén. Ez vezethet sikerre. A cél szentesíti az eszközt. Ez totális háború az élet és a halál között, amelyben minden megingás a halálnak kedvez. A nemzettudat éltető erő, kimeríthetetlen energiaforrás, és ezt a nemzettudatot csak megalkuvás nélküli, minőségi szemléletű önépítés, majd ebből fakadó közösségépítés során lehet újrakovácsolni. Mert – és ez fontos! – nem új dolgokat kell csinálni, nem az „új embert” kell kialakítani, hanem éppenséggel a régit, az igazit, a minőségit kell helyreállítani. Ez a program a minőség, a visszatérés, a természetes rend, vagyis az élet programja. A sziklaszilárd tudatossággal kiépült sok-sok személyes autonómiának öszsze kell találkozni, és akkor a halál soha többé nem uralkodhat az élet fölött. Reményik Sándorral szólva: „Nagy magyar télben picike tüzek, / Soh”se volt olyan máglya, / Mintha ez a sok-sok titkos láng / Összefogna egy láncba…! / Az égig, a csillagos égig érne, / És minden idegen rongy benne égne!”

Comments are closed.