Dunai Péter, 2005. augusztus 3. 00:00
2004 decemberében az iszlamisták a szaúdi belügyminisztérium ellen követtek el bombamerényletetKép: AFP – Bilal Qabalan Az elhunyt Fahd király történetírói kiemelik a nemzetközi kérdések iránti érdeklődését. Kereste a libanoni krízis, az izraeli-palesztin ellenségeskedés, az 1990-es kuvaiti válság megoldását. Ezért tizenöt éve behívta az országba az amerikai csapatokat (félvén, hogy Szaddám Huszein lerohanja), amivel kinyitotta Pandora szelencéjét. Végképp maga ellen hangolta a konzervatív iszlám fundamentalista erőket, a papságot országában, a térségben egyaránt. Erősítette az iszlamista terrorszervezetek, mindenekelőtt a Szaúd-Arábiához sok szállal kötődő Bin Laden-féle al-Kaida gyűlöletét, amely a királyi ház környezetét – de sosem magát a királyi családot – sújtotta.
Szerencsétlen egybeesés: a konzervatív iszlamista „forradalom” és vadhajtása, a terror Fahd uralkodása alatt, a nyolcvanas évek kezdetétől bontakozott ki a térségben. A 2001. szeptember 11-i merényletek Szaúd-Arábiához is köthetők, a végrehajtók nagy többsége ennek az államnak a polgára. Fahd azonban vaskézzel bánt el a honi terroristákkal. Nincs még egy ország, amely – legalábbis a statisztikai adatok szerint – olyan hatékonysággal számolt volna le az iszlám szélsőségeseivel, mint Szaúd-Arábia. (Amelynek államvallása, az iszlám vahhábita irányzata maga is őskonzervatív, nem esik olyan messze az iszlamisták álomországától, mint gondolnánk.) A legveszélyesebbnek tartott iszlamista szélsőségeseket tartalmazó 26-os listán 23-an már halottak. Az életben maradt terroristákból a legválogatottabb kínzásokkal csikarták ki társaik nevét, tartózkodási helyét.
Az elhunyt király jól kiképzett-felszerelt terroristavadász egységeket hozott létre, amelyek – a sariához, a sajátos iszlám igazságszolgáltatáshoz alkalmazkodva – nem annyira börtönökkel, bírósági ítéletekkel-eljárásokkal, hanem inkább a „dzsiddai hóhér pallosával” vagy a mesterlövészpuskák golyóival győzködték a rendszer ellen lázadó iszlamistákat. Fahd, mondják, tanult a történelemből, megszívlelte az Anvar Szadat egyiptomi elnök erőszakos halálából (iszlamista merénylők végeztek vele) levonható tanulságokat.
A Nyugat, az USA igazán nem tud mit kezdeni Szaúd-Arábiával, miként több más iszlám országgal sem. Melyik irányba befolyásolják az országot? A demokratizáláséba? Turki al-Fejszál nagy-britanniai nagykövet (évtizedekig a titkosszolgálat feje a sivatagi királyságban) szerint a halott uralkodó az arany középutat választotta az iszlám meglehetősen szigorú, konzervatív (vahhábita) szaúdi változatának gyakorlásában.
A Fahd király nevéhez fűződő, roppant óvatos, alig kitapintható demokratizálásféle, a választásoknak mint a politikacsinálás eszközének részleges bevezetése (miként a régió annyi más országában) visszaüthet. A demokráciára éretlen tömegek sokkal konzervatívabbak, visszahúzóbbak lehetnek, mint felvilágosodottabb uralkodóik – utal Bush amerikai elnök „demokráciaexport” elméletének egyik gyenge pontjára a BBC elemzője.
Azaz a szaúdi demokratizálás a Bin Laden-félék kezére játszaná a stratégiailag roppant fontos országot? A Moody”s alelnöke, Tristan Cooper azt mondja: „Szaúd-Arábia legfőbb erőssége, hogy ő a világ legnagyobb kőolajexportőre”. A washingtoni nagypolitika számára a tét bonyolultabb. Szaúd-Arábia a forrongó, labilis térségben még mindig a meghatározó fontosságú partner. Nem csak az olaj miatt. Bagdad új érdekszövetségbe fonja őket. Például ha az USA kudarcot vall, és a szomszédos Irakban iszlamista rezsim kerekedik felül, a szaúdi uralkodóháznak – vele tán bizonyos amerikai érdekeknek – vélhetően lőttek.