Forrás: NOL

Népszabadság Online, 2005. augusztus 2. 16:51

Hirosima és Nagaszaki atombombázásának és a második világháború végleges befejezésének évfordulója újból és újból felszínre hozza és elgondolkoztatóvá teszi azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Hitler Harmadik Birodalma az amerikaiak előtt tesz szert atomfegyverre, miután már szert tett távolsági bombázókra, ballisztikus és szárnyasrakétákra. A költői kérdésre drámai a válasz: merőben más lehetett volna a második világháború kimenetele az egyes frontokon és egészben véve.

A világ tudományos közvéleményét 1938-ban lázba hozta az a hír, hogy két német fizikus, Otto Hahn és Fritz Srassmann felfedezte: az urán atommagja „instabilis” állapotban van és bizonyos külső hatásokra két töredékre hasad, közben óriási energia szabadul fel, amely egy vonatrakomány szén energiájának felel meg…

Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski „Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor” című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.

1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német „Urán Társaság” („Uranverein”), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini „Vilmos Császár Fizikai Intézet” (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik”) lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.

A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán „megjött” a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.)

1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.

A Hitler-ellenes koalíció gondosan tanulmányozta a fejleményeket, beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához vezető szálakat. A Norsk-Hydro főmérnöke ugyanakkor a német elképzelésekre vonatkozó fontos információkat juttatott el a norvég ellenállási mozgalom vezetőihez, akik ezeket továbbították Angliába. Az angol titkosszolgálat viszont megosztotta értesüléseit az amerikaiakkal. Leslie Groves tábornok, az amerikai Manhattan-terv fő illetékese kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egy bombázás vagy egy diverziós művelet révén hogyan lehetne kiiktatni a norvégiai nehézvíz-„forrást”.

Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét, amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral, az a terv forrott ki, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.

A kudarc után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba. A „Gunnerside” akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 „légierőd” 1944 novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.

Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével, de kifutottak az időből: 1945 májusában a „Harmadik Birodalom” megszűnt létezni…

(forrás: MTI)