Forrás: Népszava

Hat évtizeddel ezelőtt, pontosan 1944. augusztus másodikáról harmadikára virradóan, a roma holokauszt, cigánynyelven Porrajmos legszörnyűbb napján, az auschwitz-i cigánytáborban – a Birkenau II/e-ben – négyezer lengyel, szlovák, román és többségében magyar cigányt gyilkoltak meg gázzal. Az utóbbi időben tiszteletre méltóan aktívvá lett kutatómunka ellenére mindmáig nincs pontos adatunk arról, hogy a vészkorszakban akár a jelenlegi magyar határokat, akár az ország 1944-ben „érvényes” területét véve figyelembe, hány cigányt pusztítanak el a magyar hatóságok, erőszakszervek, illetve mennyi romát deportálnak Auschwitzba, Dachauba és más táborokba.

„Soha nem szerettek itten minket, ki nem állottak minket, volt, hogy az utcán megverték meg leköpték a cigányt, de azért élni hagytak. Aztán 1944-ben már élni se hagytak, akit elkaptak a csöndérek, azt iccaka a falu határába vagy agyonverték, vagy bányatóba lűték, vagy vitték Lengyelországba a gázba.” – Ágy emlékezett vissza Holdosi József, aki több haláltábort is megjárt és csodával határos módon életben maradt. Mint elmondta, a Beszélő folyóiratban 2000. augusztusban közölt Roma Sajtóközpont által készített összeállításban, „Gyüttek az oroszok, hallottuk a dörgéseket. Vártuk, mint a Messiást, mikor érnek oda.”

Az utóbbi időben komoly és igényes tudományos kutatások ellenére még megközelítő adataink sincsenek arra nézve, hogy a magyar erőszakszervek hány cigányembert öltek meg, hányat deportáltak a német haláltáborokba és hányan pusztultak el az úgynevezett – mivel ilyen is volt – cigány munkaszolgálatos századokban. Számukat a kutatók, közöttük Szita Szabolcs és Karsai László legkevesebb négyezerre teszi, de nem kizárt hogy az elpusztított magyar cigányok száma megközelítheti a harmincezret is.

Tévhitekkel és rosszindulatú híresztelésekkel szemben Magyarországon egyáltalában nem „ősi dolog” a cigánygyűlölet. Ellenkezőleg. A 19. század derekától – az 1848-49-es szabadságharcban számos cigány honvéd hal hősi halált – egészen a 20. század 30-as éveinek elejéig nem volt Magyarországon cigánygyűlölet vagy akár cigányellenesség. Az 1848-as események és a kiegyezés időszakában „a cigány” alakja hozzátartozott az akkori világhoz. A falukban legrosszabb esetben legfeljebb idegenkedtek a cigányoktól, de a vályogvető, teknőkészítő, kosárfonó, a tutajos cigányok hozzátartoztak a magyar vidéki élethez, munkájuk része volt a magyar gazdaságnak. A vén cigány alakja nemcsak Vörösmarty hatalmas versében A vén czigány-ban jelenik meg, hanem megannyi népszínműben, népies daljátékban, például Kacsóh Pongrác János vitézének „mellékhőseként” a hűséges Bagó néven ismerjük meg. A dzsentri-világ elképzelhetetlen volt a muzsikát szolgáltató cigányzenészek nélkül. Közöttük olyan őstehetség művészek voltak mint a Petőfi által is megcsodált Lavotta, a verbunkosokat rögtönző Bihariak, a szabadságharcba katonákat toborzó Czinka Panna, vagy a legendás Dankó Pista.

El kell jutnunk időben egészen az 1930-as évek második feléig, az első zsidótörvény parlamenti vitájáig, hogy a magyar Alsóházban olyan kirohanásokat lehessen hallani, mint Drózdy Győző (Nemzeti Egység Pártja) 1939. január 25-i beszédében: „A cigány a magyar falu fáját pusztító élősdi”. Ez időben már szaporodnak a szélsőjobboldali parlamenti és sajtókirohanások a cigányok ellen. Forster György 1941-ben interpellációban sürgeti a” cigányok munkatáborba zárását és rájuk a statárium kihirdetését, „. A parlamenti jegyzőkönyv szerint egy hang a szociáldemokraták soraiból közbeszólt: „jön az első cigánytörvény!”

Az erősödő politikai rasszizmus ellenére cigánytörvény nem jött. Az egész magyarországi, sőt közép-kelet-európai cigányüldözés és tömeggyilkosság jóformán egy-két odavetett kormány- vagy miniszteri rendelet alapján ment végbe. 1939-től lehet találni elvétve feljegyzéseket, úgynevezett cigányrazziákról. Ezek megszervezésében élen járt a későbbi háborús bűnös, Endre László, akkor még Pest megyei alispán, aki csendőreivel rendszeresen megverette és büntető századba, a frontra küldte a cigányokat.

1938 végén Himmler, az SS birodalmi vezére már kijelentette, hogy „a cigánykérdést a német fajpolitika szellemében kell megoldani”. Az első nagyarányú cigánydeportálásokról 1940 elején németországi adatunk van. 1941-ben már tömegesen hurcolták el a cigányokat Franciaországból, Görögországból, Jugoszláviából.

Legkésőbb 1943 telén, különösen az úgynevezett visszafoglalt területeken, Szlovákiában, Észak-Erdélyben Bácskában is napirenden voltak a cigányrazziák, és a túlélők vagy a túlélők rokonainak hiteles elbeszélése szerint nem egyszer a faluk határában tömegsírokba lőtték a találomra összeszedett cigányokat. 1944-ben még a német megszállás előtt cigánygyilkosságokra került sor Várpalotán, Lajoskomáromban is. Az első és talán egyetlen írásban is fennmaradt „hivatalos cigányellenes döntést” a Sztójay-kormány Honvédelmi Minisztérium-Belügyminisztérium közös rendelete tartalmazza, amelyik kimondja, hogy „cigány menetszázadokat kell legkésőbb szeptember 20-ig felállítani… Az egész ország területén a kóbor cigányokat a helyi hatóságoknak össze kell gyűjteni.” Nyilván a részletes végrehajtási utasítások – mint a sztálini diktatúrában is – szóban, alispáni vagy csendőrkörzeti eligazításokon történtek meg. Tömeges cigánydeportálásról azután tudunk, miután június közepére a vidéki zsidóság haláltáborokba szállítása befejeződött. 1944. augusztusából azonban már ismeretes Eichmann aláírásával olyan, a Magyar Királyi Belügyminisztériumoz (Endre László és Baky László államtitkárokhoz) küldött átirat, amely felhívja a magyar illetékeseket, hogy „kívánatos mielőbb intézkedésbe venni a cigányügyeket”.

Az 1944. augusztusától 1944. október 15-ig összeszedett négyezer cigánynak csak egy tört része került munkaszolgálatos századba – hiszen döntő többségük nő és kisgyerek volt. A legtöbbjüket Auschwitzba szállították. „Sopronperesztegen éltünk, 16 éves múltam, kisöcsém 9 hónapos. 1944 október harmadikán éjjel háromkor megverték a csendőrök az ablakot… Hajnalban Sopronban vagonokban voltunk összezsúfolva sokan cigányok. Voltak ott dunaszerdahelyi bátor romák, azok elkezdtek roma nótákat énekelni. A csöndérek beordítottak: dudájj cigány, már úgyse danoltok sokáig. Bennünket Dachauba vittek, de a vonat felét a határon lekapcsolták, azokat a vagonokat Lengyelországba küldték, onnan senki nem jött haza” – mondja el a 72 éves Hódosi Magdolna.

Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után a Szálasi-kormány belügyminiszterének, a háborús bűnös Vajna Gábornak intézkedései nyomán még brutálisabbá vált a cigányüldözés. Ekkora már a hadiesemények az Auschwitz felé vezető utak többségét elzárták, ezért halálmenetekben gyalog indítottak el a korán beköszöntött télben az osztrák határ felé hozzávetőleg tízezer cigányt. A legtöbbjük már az utat sem bírta ki, hiszen rendes ruházatuk sem volt, ételt-italt alig kaptak. Kevés ingó-ingatlan tulajdonukat elrabolták és nemcsak a férfiakat, hanem a munkaképtelen öregeket, gyerekeket, asszonyokat meggyilkolták, vagy lengyelországi, németországi és ausztriai táborokba vitték őket, ahol a deportáltaknak legkevesebb 70 százaléka, a velük sorsközösségbe került zsidósággal együtt elpusztult.

A ma élő generációnak kötelessége feltárni mindazokat a bűntetteket, amelyeket magyar és német hatóságok a magyar cigányság ellen közösen követtek el. A magyar társadalomnak, a magyar kormánynak kötelessége elődeink szörnyű tetteiért bocsánatot kérni a mai magyar cigányságtól. Mint ahogy kötelességünk kímélet nélkül fellépni a cigányságot sértő rasszista előítéletekkel szemben, s tudatosítani cigány polgártársainkban, hogy a harmadik magyar köztársaságnak ők ugyanolyan megbecsült polgárai, mint bárki más.

Nemrég egy társaságban voltam, ahol egy második világháborút megjárt úr azon háborgott, hogy mindenki védelmet kap valahonnan, de ma már senki sem mondja, hogy ne bántsd a magyart. Egy fiatal egyetemista lány volt, aki csendesen megjegyezte: ha azt mondjuk, hogy ne bántsd a szlovákot, ne bántsd a szerbet, ne bántsd a románt, ne bántsd a zsidót, ne bántsd a cigányt, akkor már azt is mondtuk, hogy ne bántsd a magyart.

Szász István