Forrás: ÉS

SZIGETI PÉTER

Történetek Joszif partizán életéből

Nyihaha halála

Apa magához intette Joszif partizánt. Figyelj ide, öreg, illegalitásba vonulsz. Tudod, mi az? Tudom. Először is megváltoztatjuk a nevedet. Mi akarsz lenni? Szoszó. Jó, akkor Szoszó leszel. Másodszor, nem viselheted a vörös csillagos jelvényeket. Van ilyen, tette hozzá, ne búsulj, majd viselheted. Én most elmegyek itthonról, nem tudom, hogy mikor jövök haza. Legyél jó fiú!

Apa adott egy puszit Szoszónak, majd Anyához lépett. Karjait széttárta. Anya engedelmesen közelebb ment, de a fejét kicsit elfordította. Apa nagyot szorított a derekán, Anya nyögött egyet, azután szétváltak. Anyával az ablakon át figyelték, ahogy Apa befordul a Népszínház utcából a Csokonai utcába, pontosan abban a pillanatban, amikor onnan egy tank gördült ki, egy tank, pogácsaszerűen összenyomott toronnyal. Szoszó számára komolytalannak tűntek ezek a tankok, mert ő a filmekből a T-34-eseket ismerte, agresszív előrelendülő felépítményükkel, kicsit felfelé irányított csövükkel. Anya nézte a jelenetet, és elájult. Már nem látta, hogy a tank nem bántja Apát, aki a falhoz lapult, és felemelve mutatta a monstrum felé az aktatáskáját. A tank pillanatnyi döccenés, himbálózás után továbbment a Köztársaság tér irányába. Szoszó leült Anya mellé, és várta, hogy magához térjen. Valahonnan távolról sorozatlövések hallatszottak. Élesen, riasztóan, félelmetesen. Ezek igazi lövések voltak, mások, mint amilyenek a mozivászon melletti hangszórókból jöttek. Szoszónak eszébe jutott, hogy mit tanult egy elsősegélynyújtó tanfolyamon a nyáron az úttörőtáborban. Kiment a fürdőszobába, megnedvesített egy törülközőt, és elkezdte anyja arcát, homlokát simogatni vele.

Apa időnként telefonált, hogy nincs semmi baj, és hogy még nem tud hazamenni. Küld egy embert, aki visz élelmiszert. Jelszó: „Vidékről jöttem, Somogyból, Birtalan néni küldött.” Anya és Szoszó jól megvoltak. Egyszer sétálni is elmentek. A Rákóczi út felé fordultak, ki tudja, miért, Anya nem a Lenin körutat választotta. A Lottó Áruház melletti ház homlokzati fala leomlott, be lehetett látni a lakásokba, az egyikből egy zongora lógott ki a járda fölé. A ház előtt kerítést emeltek, embermagasságú palánk volt, rajta hatalmas vörös betűkkel, Megállj, Icig, most nem viszünk el Auschwitzig. Pont. A felirat készítőjének nem kellett sietnie, a betűket szépen rajzolta meg. Anya összerándult. Szoszó egész pontosan tudta, hogy mit jelent a felirat, mert végigböngészte a Halálgyár című könyvet. Csak azt nem értette, hogy akkor és most miért pont a zsidókat piszkálják, vagy ha akkor piszkálták is őket, miért nem volt elég. A járókelőket nem érdekelte a felirat, csak Anya állt kimeredt szemmel. Viszont kifejezetten nagy feltűnést keltett egy magányos villamos, amelynek peronjairól fürtökben lógtak a vigyorgó emberek. Még integettek is nekik, ők meg viszszaintegettek a szabad kezükkel. Anya azonnal elfelejtette a feliratot, felvidámodott. Na, Apád is nemsokára hazajön.

Hollander csöngetett. Láttad, mi van a ház előtt? Kinyitották az ablakot, és lenéztek. A ház előtt, a villamosmegállóban a síneken egy teherautó állt, mögé ágyú volt kötve. A teherautó platója tele volt rakaszokkal, a rakaszokban csodálatosan fénylő narancssárga, bíborszínű lövedékek. Az ágyút sürgő-forgó emberek lecsatolták a teherautóról, csövét a József körút felé irányították fejmagasságban. Odanézz!, bökte meg Hollander, ott van Nyihaha. Nyihaha, Nyihaha!, kiabáltak le neki. A fiú meghallotta a hangjukat, és némán visszaintegetett. Az egyik felnőtt felemelte tekintetét, és mondott valamit Nyihahának. Csukjátok be, üvöltötte Nyihaha, csukjátok be, mert fellőhetnek. Nyihaha mindig mindenütt ott van, rögzítette Joszif partizán tárgyilagosan.

Anya időnként aggodalmasan pillantott ki az ablakon, az ágyút és a lőszerrel megrakott teherautót leste a falhoz lapulva. Egyébként nem lőttek vele, csak néhány rakaszt bontottak ki. A kezelők a Csokonai moziba vették be magukat. Később Hollander azt terjesztette, hogy az ágyúsoknak isteni dolguk volt, mert éjjel-nappal amerikai, szovjet és francia filmeket nézhettek, és a büfét is feltörték, nők is voltak, csak az egyiknek kellett mindig őrködni. Amikor meleget akartak enni, a Halászcsárdából hozattak. Úristen, úristen, ha ezt eltalálják, akkor itt nem marad kő kövön, nyögdécselt Anya, akinek voltak tapasztalatai a háborúról. Kiköltöztek a cselédszobába.

Egyik délelőtt Szoszó végre átmehetett Hollanderékhez. Barátja izgatottan közölte, hogy a pince teli van fegyverekkel, még lovassági kardok is vannak, aranybojttal. Szerezni kéne egyet. Letrappoltak hát, de fegyvert nem találtak, csak Nyihahát. Nyihaha egy fatuskón ült az előtérben, hátát a falnak vetette, a plafont bámulta, és malmozott az ujjaival. Lelécelt a papám, mondta, én meg itt maradtam a ribanccal. Ribancon Nyihaha a papája szeretőjét értette, a nő fél éve költözött hozzájuk a szobakonyhás lakásba. Azt üzente, hogy kivitet maga után, csak jusson el Amerikába. Na jó, sóhajtott, első a szolgálat. Megyek vissza az ágyúhoz.

Másnap estefelé Anya megint átengedte Hollanderékhez, aki szívére tett kézzel elújságolta, akár hiszi, akár nem, a pince tényleg tele van fegyverekkel, becs”szavára. Lehet, hogy tegnap hazudott, de most személyesen látta, amint viszik le a géppisztolyokat, puskákat, lőszeres ládákat, de még egy valóságos golyószórót is. Megint letrappoltak. A pinceajtóban Nyihaha állt dobtáras géppisztollyal a nyakában, és nem engedte be őket, sőt azt is megtiltotta, hogy öt lépésnél közelebb menjenek hozzá. Igaz, hogy teli van a pince fegyverekkel?, kérdezte Szoszó. Kábé igaz, mondta Nyihaha. Csend lett, Szoszó és Hollander a géppisztolyt vizsgálgatták a gyengécske izzó fényében, megtartva az előírt távolságot. Hollander kotyogni kezdett. Hallottátok, hogy a Köztársaság téren meglincseltek egy csomó ávóst? Hülyeállatbaromakurvaanyádat, mondta egy szuszra Nyihaha. Joszif partizán a Szabad Népben és a Filmhíradókban időnként látott képeket kötélen lógó, félrebillent fejű meglincselt négerekről. Különösen egy fotó maradt meg benne. A szerencsétlen néger szája keserűen legörbedt, szeme félig nyitva volt, lefelé sandított, mintha a mezítelen talpa és a föld közötti reménytelenül nagy távolságot vizsgálgatná, le merjen-e ugorni, vagy maradjon így fájdalmasan kicsavarodva, sanyarú helyzetében.

És te mit csinálsz itt, kérdezte Joszif partizán Nyihahától. Ide állítottak, ha valaki be akar menni, nekem kell dörömbölni az ajtón. Be van zárva. Szoszó keresztbefonta a mellén a kezét, és gúnyolódni kezdett. Röviden szólva, te vagy az őr. Igen, mondta elkomorulva a fiú. Szoszó nem hagyta abba, mert Nyihaha géppisztolya idegesítette, és különben is, mi az, hogy idegenek csak úgy lefoglalják a hátsó pincét. Nyihaha, te ott voltál. Hol? Hát a lincselésnél. Ott voltam. Szoszó elnémult, és Hollander sem mert megszólalni, csak néztek Nyihahára, aki egy idő után nem állhatta tekintetüket. Mit bámultok, idióták, kérdezte komoran. Mesélj, mondta Szoszó. Na jó. Szóval egy pár embert elkaptak, akik bent voltak a pártházban, és nem haltak meg az ostrom alatt. Lábuknál fogva felakasztották őket, és a tömeg nekik esett. Az egyiknek kivágták a szívét. Valami csaj vágta ki. Aki nem halt meg, azt elvitte a mentő, de szerintem annak volt jobb, aki meghalt. Egy nő, aki bent volt, kiugrott a harmadik emeletről, azt is elvitte a mentő. És te hogy tudtad nézni?, kérdezte Szoszó. Egy ősz hajú német katona jutott eszébe, epizódszereplő. Miközben a gestapósok az elfogott partizánt kínozzák, az öreg öklendezni kezd. A kamera nem is mutatja a kínzást, csak az öreget, amint a falnak fordul, rángatózik a válla. Nem is bírja tartani a puskáját, elejti maga mögé. Akit kínoznak, nyüszít, nyög, mintha be lenne tömve a szája. A puska nagyot csattan. Az egyik főgestapós odanéz, és összevonja a szemöldökét. Az pedig nem jelent jót, ha egy gestapós csúnyán néz. Kegyetlen ifjúság. Lengyel film. Joszif partizán kétszer is látta. Hirtelen elaludt a villany, de egyikük sem mozdult. Ide figyelj, te címeres ökör, szólal meg Nyihaha némi hallgatás után. Mintha megrágta volna a szavait. Én tudom, hogy a papád kicsoda. Ne félj, nem köplek be titeket, mert nekem semmi bajom nem volt a családoddal, és a faterom is azt mondta, hogy rendes emberek vagytok kivételesen. Na. De most te és a Hollander menjetek innen a jó büdös picsába, mert nektek ezekhez a dolgokhoz még nőni kell. Nyihaha teljesen olyan volt, mint egy felnőtt. Haragudott, de nem kiabált. Azt akarta, hogy menjenek el, és ezt ki is tudta fejezni. Még géppisztolya is volt, amivel őrt állt a barátságtalan pincehomályban, a nyirkos hűvösben. Szoszó féltékenyen nézett vissza Nyihahára. Nem is én vagyok a partizán, hanem ő, a fene egye meg, és neki nem is kell illegalitásban lennie.

Másnap reggel néhány akna zúdult a Népszínház utcai villamos-végállomásra, az egyik elvitte a szemközti iskola, a Technológia tetejét. Szoszó a robbanások zajára az ablakhoz ugrott. Az ágyú felbillent, a teherautó vezetőfülkéje, motorháza és üzemanyagtartálya lángolt. A kezelők a platón kerülgették egymást, rángó felsőtesttel adogatták le a szétgurult lövedékeket, bontatlan rakaszokat. Járókelők, férfiak, nők vegyesen, rohanva vitték a veszélyes terhet a Csokonai moziba. Anya derekát megdöntve, fejét lesunyva megragadta Szoszó kezét, elrántotta az ablaktól. Felkapott egy pokrócot, még a lakásajtót sem csukta be rendesen, és futólépésben átment vele a ház védett oldalára, amelyik a Német utcával volt párhuzamos. Leültek a hátsó lépcső fordulójában, és vártak, úgy látszik, Anya tudta, hogy a hátsó pince foglalt. Beburkolóztak a pokrócba. Azt hiszi, hogy ez megvéd?, dühöngött magában Szoszó, akit nagyon zavart, hogy csak a falat láthatja, miközben kint izgalmasabbnál-izgalmasabb dolgok történnek, de azután egy újabb robbanás zajára válla közé kapta a fejét, és rémülten becsippentette a szemét. A robbanás artikulálatlan, egy burokban feltüremkedő dörrenése lassan foszladozott, és ő tisztán hallotta, ahogy az aláhulló üvegszilánkok, téglatörmelékek és fémdarabok szétterülnek a kövezeten. Hosszú csend következett. Szerintem vége, súgta Szoszó. Anya azonban másként vélekedett, és nem akart felállni. Joszif partizán az ölébe hajtotta a fejét, és elaludt. Arra ébredt, hogy Anya szelíden lökdösi. Valaki a lábát húzva, csoszogva jött felfelé a lépcsőn. Hollander bukkant elő a fordulóból, minden lépésnél a korlátba kapaszkodott. Csókolom, köszönt kötelességszerűen a jelen lévő felnőttnek, de nem hozzá beszélt. Nyihaha meghalt. A révedező Szoszó anyja karjai közül pislogott feléje. A kapualjból láttam ebben a pillanatban. Ott fekszik a villamossínen, a fél fejét letépte a repesz, az a szeme, ami megmaradt, nyitva van, az agyveleje kifordult a válla mellé, pont olyan, mint amikor a sárgadinnye belsejét egyben kiemelik kanállal… – de nem tudta tovább folytatni, mert hányni kezdett.

Balláék. Babika megerőszakolása.

A belövés

Apa és Anya ott ült a romos lakás közepén, a majdnem plafonig érő törmelékhalom keleti lankáin. A lakás belövést kapott, a szomszéd szobából, az egykori ajtó táján egy öklömnyi lyukon le lehetett nézni az alattuk lévő lakásba, ahol nem volt mozgás, pedig érdekes lett volna a Varsányiékat megszemlélni felülről is. A Népszínház utca 13-at a jobb oldalán nem védte semmi, mert a szomszéd épület csak földszintes volt, a rossz hírű Halászcsárda. Talán az egykor erre húzódó Duna-ág látta el hallal a réges-régi csárdát, onnan az elnevezése. A lövés erről az oldalról, a Köztársaság tér felől jött, a lövedék átütötte a ház falát, és odabenn robbant. Szoszóék a konyhában és a cselédszobában éltek, amíg a helyreállítás be nem fejeződött, se vécéjük nem volt, se fürdőszobájuk. Úgy hírlett, hogy célzott lövés történt, a Balla Öcsi jött oda egy tankkal, és bosszúból lövetett.

Balláék a ház szégyene voltak a lakók döntő többsége szerint. Balla bácsi, a családfő minden reggel öt óra tájban bedobta a maga egy decijét, amitől jó kedve lett. Feleségére azonban pillanatnyi felhangoltsága nem hatott, hát sértetten randalírozott egy kicsit, majd az ajtót bevágva maga után elindult a Rákóczi téri vásárcsarnokba. Piaci trógerolással keresett kevéske pénzt. Gyakran élelmiszerben fizettek neki azok az árusok, akik sajnálták őt is, a családját is. Ha volt miből, estig a Német utca és a Rákóczi tér sarkán lévő Liliomban ivott. Zárás után hazatámolygott, feleségével pedig ott folytatták, ahol reggel abbahagyták. Egy alkalommal az ivócimborái felkísérték a lakása elé, meztelenre vetkőztették, és úgy lökték be az ajtón. Néha kizavarta családját a folyosóra. Máskor az asszony húzott rá a fejére nagyokat a befőzőkanállal, közben diadalmasan kiáltozta, az anyád keservit, az anyád keservit. Egyszer be is törte a fejét.

Balla a háború alatt vadászrepülő volt. Gépét az oroszok lelőtték, ő kiugrott, és szinte sértetlenül megmaradt. A géppuskása is katapultált, de mire a földre leért, teljesen összeégett. Leégett az orra hegye, a fülei, az ajkai, ujjaiból csak csonkok maradtak. A roncsot a Balla család segítette, ahogy tudta. A rettenetes külsejű ember a Szimpla presszó oldalán ült naphosszat egy óvóhelyi bejáró betontömbjének fedezékében, és koldult. Joszif olvasta H. G. Wells Láthatatlan emberét, számára a gézbe burkolt fekete szemüveges férfi volt A Láthatatlan Ember, aki minden kapualjból és beugróból fenyegette, éjszaka álmaiban gyötörte. Tavasztól őszig nap mint nap el kellett hogy menjen előtte, és hosszú percekig tartott, ameddig remegése, hányingere megszűnt, mert tekintetével nem tudta kikerülni.

A Balla család nagyobbik gyereke, akire haverjai szépsége, nyúlánk termete, előkelő testtartása miatt a Herceg becenevet ragasztották, apjához hasonlóan alkalmi munkákat vállalt. Először a Rákóczi téri piacon próbálkozott ő is, de azután az örege kitiltotta, mert túl sokat lopott, és a kofák meg az árusok előtt rontotta maradék becsületét. Herceg ezután szobafestők mellett dolgozgatott. Barátságos képet mutatott a kuncsaftoknak, udvariasan beszélgetett velük, valamennyire kiismerte a szokásaikat, azután néhány hónap múlva haverjaival betörtek az illetőhöz. 56-ban más foglyokkal együtt a forradalmárok kiszabadították. Algériában halt meg idegenlégiós katonaként egy erődben, amelyet bevettek az FLN harcosai. Több bajtársával együtt a csata után kivégezték. Balla Öcsi utolsó perceinek képe bejárta a világot, mert a gerillák az ostromhoz újságírókat is hívtak, akik sok látványos fotót készítettek. Herceg kiválóan alakított megint, cigarettázva várta a sortüzet, és a spangli ott izzott a szája sarkában, mikor ő már a homokban hanyatt fekve kimeredt szemmel vizsgálgatta az eget, orrából, füléből csordogált a vér. A sorozat a Népszabadság közvetítésével szüleihez is eljutott, valaki jóindulatúan bedobott nekik egy példányt.

Hercegnek volt oka Joszif partizán apjára haragudni. Egyszer Apa éppen hazafelé igyekezett, amikor észrevette, hogy a srác két beszélgető nő körül ólálkodik a villamosmegállóban. Megállt, várta, hogy mi fog történni. Az történt, hogy Herceg letépte az egyik nő válltáskáját, és rohanni kezdett a Víg utca felé, ott könnyen el lehetett tűnni a homályos kapualjakban, dohos pincékben, volt olyan udvar, ahol csak egy ócska kerítésen kellett átbújni, és az ember máris a Conti utcában találta magát. Apa ügyesen a falnak lökte Öcsit, kicsavarta kezéből a táskát. Herceg azért csak elmenekült, a nők nem ismerték, Apa nem jelentette fel. Az egyik szomszéd négyszemközt elmondta Apának a tragikus napok után kábé fél évvel, hogy a saját két szemével látta Herceget a Víg utca torkolatánál november másodikán egy Kossuth-címeres tank tornyában, amint kinyújtott karjával a Népszínház utca 13. pucér tűzfalának irányába mutat.

Herceg legnagyobb gaztettét saját húgának, féltestvérének megerőszakoltatásával követte el. Balla Babika gépírónő volt a Műszaki Egyetemen. Keresetét nem adta haza, ha tehette, nem is aludt otthon, és mindig félrehúzódott a családi perpatvarok idején. Elhatározta, hogy kiemelkedik a mocsokból. Nem vett részt az összecsapásokban, elsőként menekült ki a lakásból, ha az erőviszonyok úgy alakultak. Anyja és Herceg megpróbáltak ellenállni, Babika azonban nem. Bátyjának galerijéből az egyik srác próbálkozott vele, de ő sértően, lekezelően elzavarta. Ha Herceg nem védi meg, a fiú megpofozza. Néhány fillérért egy szomszéd nőtől megtanult gépelni, és a Műegyetemen helyezkedett el. Amikor belépett munkahelyére, megfogadta, hogy szerelmi kapcsolataiból kihagyja az egyetemistákat, illetve az oktatókat, nehogy kurvának nézzék. Ha valaki próbálkozott vele, akkor negédes mosollyal azt mondta, hogy Babika házinyúl, akire nem illik lőni, az illető pedig ne is reménykedjen abban, hogy Babika megvadul, és támad. Idősebb mérnökökkel járt, akiknek a professzorok ajánlására gépelt, kiadói ügyeket intézett, engedélyekért állt sorba, vagy könyveket kutatott fel antikváriumokban. Hagyta, hogy jól bánjanak vele, de pénzt nem fogadott el. Ment maradt a szerelemtől. A végzet azonban őt is elérte. A Palatinuson leszólította egy jóképű srác, Karesz néven mutatkozott be. Karesz nem sokat kertelt. Amikor egy percnyi beszélgetés után észrevette, hogy kisportolt alkata, előreugró állkapcsa, magas homloka, szőrös melle és combjai tetszenek a csinos lánynak, megmondta, le akar vele feküdni, minden másról csak ezután lehet szó. Babika elnevette magát, mert ekkora szemtelenséget még nem hallott, mindenki csak körülményeskedett vele. Ráállt a játékra, és azt mondta, ő sem híve a sok locsogásnak, de azért estig talán várni kellene. Napközben táncoltak a megafon zenéjére, ugratták egymást. Karesz a lassú számoknál belépett a lány combjai közé, Babika szórakozottan babrált a fiú tarkóján, halántékán, húzogatta a pajeszát. A fiú szemérmetlenül belesett a bikinije melltartójába. Babika válaszul a tánclépéseknél combjával, mintha csak véletlenül történne, hozzáért a fiú péniszéhez, és beleszuszogott a nyakába. Megmondjam, hogy ki vagyok?, kérdezte Karesz, de Babika a fiú ajkára tette ujjait. Amikor leültek, láthatta, hogy a fiú alig tud uralkodni magán, öle szinte hullámzik. Azért csak törökülésben helyezkedett el, s nem jött zavarba, amikor a fiú megjegyezte, hogy ilyen aranyos szőrszálacskákat még életében nem látott. Ágy ment ez egészen sötétedésig. Babika még aznap este a Hajógyári-szigeten Kareszé lett. A srác megtisztelte azzal, hogy önként gumit tett fel. Ennek Babika nagyon örült, mert az idősebb mérnökök szinte kivétel nélkül a coitus interruptust alkalmazták. Az üdítő éjszakát követően rendszeresen találkoztak, ám megőrizték inkognitójukat, a bulikról, a divatról és a sportról beszélgettek, lehetett szidni a rendszert, utálni az oroszokat meg a zsidókat. Ábrándozva részletezték, hogy mit csinálnának, ha Nyugaton élnének. Mindazonáltal elég sokat tudtak egymásról, mert Babika közölte, hogy vannak idősebb férfi ismerősei, csupa cukipofa, Karesz pedig bevallotta, hogy szokott találkozgatni elegáns, jól szituált középkorú férjes asszonyokkal, de abban maradtak, hogy mindegyikük szabad, azt csinál, amit akar. Lelkük mélyén bevallották maguknak, hogy mindketten kitartottak, nincs szemrehányni valójuk a másiknak. Nemsokára azonban a kapcsolat elmélyült, a fiú a rendkívül szakszerű szeretkezéseket személyes kedveskedéssel finomította, sokkal hosszabb ideig udvarolt előtte Babikának, és sokkal tovább simogatta utána. Angyali szeretőnek nevezte. Babika sem csak dinamizmusát fitogtatta már, ellágyult egy-egy viharos szeretkezés közben, kielégülés után kicsordult a könnye, boldogságában, elégedettségében mosolygott. Kisbabámnak nevezte Kareszt, a karjaiba vette, ringatta, csiklandozta, amíg az is nevetni nem kezdett. Megengedte Karesznek, hogy megcsókolja, a szájába vegye a hónalja alatt lévő, remegő, két babszemnyi anyajegyet, amit azelőtt szigorúan megtiltott. Az anyajegy érintésére elomlott, szinte az eszméletét vesztette, Karesz ámulva nézte a teljesen kitárulkozó nőt, ilyenkor Babika vágytól bénultan, szétvetett lábakkal, kicsit felhúzott, kidöntött térdekkel feküdt, két tenyerét a combjaira ejtette, és mutatóujjaival mutatott öle felé. Karesz az anyajeggyel kapcsolatban azt mondta, ő igazán büszke, mert a csajának három mellbimbója van. Nem sok idő múltán Karesz panaszkodni kezdett a középkorú nőkre. Nem is olyan jó velük az ágyban. Túl sokat locsognak férjük tehetetlenségéről, siránkoznak a múló idő miatt. Kézről kézre adogatják Kareszt, kibeszélik szeretkezési szokásait, ezt-azt követelnek tőle. Babika pedig vihogva mesélt az idősödő férfiak kellemetlen szokásairól, arról, hogy slamposak, szeretkezés közben gyakran szellentenek, és hogy szégyellik kivenni a protézisüket, csak csattogtatják neki a fülébe. Szeptember 15-én Babika és Karesz találkozott a Műegyetem aulájában, és vége lett a nagy inkognitónak. A fiú gépészmérnöknek tanult. Be kellett számolniuk. Babika nem titkolta el zilált életvitelű családját, Karesz pedig vidéki származását. Apja tehenész, anyja adminisztrátor egy téeszben. Habár házasságról egyáltalán nem esett szó, Karesz ragaszkodott hozzá, hogy megismerkedjen Babika családjával. Egy vasárnap délután fel is ment hozzájuk. Babika szülei 1945 után talán először megemberelték magukat. Az egykori repülőtiszt hamar megtalálta a közös hangot a majdani gépészmérnökkel. Karesz szidta a téeszeket, udvarolt a mamának, aki megkérdezte tőle, nem akar-e ő is repülős lenni. Senkinek sem állna olyan jól az egyenruha, mint neki, ha tudná, milyen volt a férje, amíg szolgált. A hangulat tetőpontján beállított Herceg, s azonnal rájött, hogy zavar. Szülei nem is említették neki, hogy vendéget várnak, remélték, megússzák nélküle. Herceg eljátszotta a jó svádájú utcagyereket, akinek kemény az ökle, minden frankó balhéban benne van, de a szíve arany, és kishúga a mindene. Rekedtes hangját fel-le rángatta, erőltette, hogy nevessenek történetein. Attól fogva Karesz feljárt Babikáékhoz, és jelenléte némileg enyhítette a családi feszültségeket. Az öreg kicsit kevesebbet ivott, felesége kevesebbet kiabált vele, sőt egyszer-egyszer bejelentkezett a Német utcai fodrászhoz is, az ott volt a saroktól néhány lépésnyire. Karesz általában este tíz tájban távozott, Babika lekísérte, és éjfélre már otthon is volt. A szülőket nem érdekelte, hogy Babika hol és meddig hetyeg estelente Karesszal, nem voltak kényesek lányuk nemi erkölcsére, de mindenekfölött megszerették az ígéretes udvarlót. Herceg azonban figyelt, és rájött, hogy Karesz csak színleli a távozást, lemegy a főlépcsőn, azután visszaoson a hátsó lépcsőn. Babika és Karesz a padláson szerelmeskednek a sötétben! Először mindig Babika ment fel, azután Karesz, ha a házban eloltották a villanyt. Karesz szerzett matracokat, azt letették egy vastag kémény mögé, Babika odacsempészett egy vödröt, a tetőtérben lévő tűzcsapból vettek vizet, úgyhogy komfortos körülmények között vigadtak. Szappanuk, törölközőjük, elemlámpájuk is volt. Herceg még egy hónapig játszotta a jóindulatú vagány és gondoskodó bátyó szerepét, azután cselekedett. Az egyik haverjának, annak, akit Babika megalázott, felajánlotta a húgát, ha szerez neki egy pisztolyt meg ráadásul egy birodalmi tőrt. Herceg hamarosan megkapta a pisztolyt és az SS-tőrt, amiből akkoriban még elég sok volt országszerte eldugva. Akkor felvitte haverját a padlásra, és mindent megmutatott neki, begyakoroltatta vele a járást. Csak tanult emberekkel baszik szívesen, a prolikat lenézi, mondta műfelháborodással Herceg. A haver pedig azon a véleményen volt, hogy Babika tulajdonképpen kedveli őt, talán még örülni is fog neki. Herceg elárulta, hogy a nővére hóna alatt van egy anyajegy, ha azt birizgálják, nagyon be tud indulni, gyerekkorukban sokat csiklandozták egymást, onnan sejti. Amikor egy őszi napon hat óra tájban Karesz beállított, Herceg felpattant, és elment. Fölosont a padlásra, és kisütötte az elemlámpában lévő elemet. Azután megkereste a haverját, és szólt neki, hogy fél tíz előtt legyen a padláson, bújjon el az ajtó mögötti beugróba. A nővére tíz után pár perccel bizonyosan felmegy, ő vigyáz, nehogy valaki zavarjon. Figyelmeztette, maradjon veszteg, amíg a házban eloltják a villanyt, várja meg a jelet – egy darab szenet fog legurítani a lépcsőn. Tíz előtt Babika és Karesz elpályáztak. Herceg a hátsó lépcsőn egy emelettel lejjebb várakozott, hallotta, amint Babika felmegy a padlásra, Karesz után pedig nyikordul a főlépcsőház lengőajtaja. Herceg pár perc múlva elkapta a cselédlépcsőn felfelé igyekvő Kareszt, azonnal állon és gyomorszájon vágta, majd lelökdöste a pincébe, és bezárta egy rekeszbe. Karesz megpróbált vele alkudozni, de Herceg kinyitotta a rekeszt, és újra gyomorszájon vágta. Karesz azt hitte, hogy a bátyó nővére erkölcsei védelmében lép fel, gondolta, jobb, ha csöndben marad, majd kimagyarázza magát. Csak kuksolt a sötétben, várt. Herceg otthagyta, a pinceajtót is rázárta, felment a padlásfeljáró alatti emeletig, legurított egy gömbölyű széndarabot a lépcsőn. Babika nem tudott világítani az elemlámpával, nem is gyanakodott, magához engedte az ajtó felől közelítő alakot. Már késő volt, amikor rájött, hogy nem Karesz térdel a matrac mellett. A fiú a torkára tette a kezét, és megfenyegette, ha ellenáll, akkor a barátait is ráengedi, akik a padlásajtóban vigyáznak, s csak rá való tekintettel nincsenek itt. Azonkívül pedig szétrúgják a Karesz tökeit, merthogy fogva tartják. Babika próbált Herceggel fenyegetőzni, de a fiú kinevette, és azt mondta, hogy ő nem fél a bátyótól, akármelyik pillanatban feldobhatná, ha akarná, tudja meg, hogy a bátyó már embert is ölt, alkalomadtán megmutatja neki, hol van elásva. És fegyverrejtegetésért sem adnak keveset, amibe valahogy csak bele lehet keverni az öreg Ballát. Babika megtört. A fiú leragasztotta a száját leukoplaszttal, és rámászott. Egy órán keresztül tapadt az elérhetetlen lányra, aki pont olyan proli, mint ő, és mégsem volt hajlandó vele szóba állni. A vödörből vett vízzel és törölközővel időnként letisztogatta a lány hasát, combjait, majd kezdte újra, élvezte a hatalmát. Már majdnem abbahagyta, amikor eszébe jutott, Herceg közlése Babika titkáról, az anyajegyről. Felfeszítette a karját, és nyalogatni kezdte az anyajegyet, szájába vette, azt képzelte, hogy ezzel hatást tud végre kiváltani, talán a lány még meg is bocsát neki feltámadó örömében. Babika mind ez ideig fásultan, reménytelenül tűrte a srác ügyködését, az anyajegy érintésére azonban a fiú herezacskója felé kapott a másik kezével, de csak karmolni tudott. A fiúnak kiserkedt a vére, más baja nem esett. De a váratlan támadástól elöntötte a vér az agyát, haragjában fogával odakapott a lány hónaljához, és leharapta az anyajegyet. Majd fél térdre állva ököllel hatalmasat ütött haverja nővérének az arcába, és ráköpte a kitépett bőrdarabkát. Babika sebéből dőlt a vér, foga eltört, a szája felrepedt. Leragasztott szájjal vinnyogott, fetrengett a fájdalomtól a matracon, majd izzadtan, meztelen testtel legördült a padlás porába.

A lakásban robbanó gránát rettenetes pusztítást végzett. Lécekből készült, furnérozott puhafa bútorok szétszakadva vallottak gyengeségükről, törtek szilánkosan, hasadtak az erezet mentén. Faragások, kilincsek, intarziaelemek sután, feladat, illesztés nélkül tehetetlenkedtek. Öltönyök, ingek, nyakkendők, gatyák, csipkés női holmik égetten, mocskosan, malterral, téglatörmelékkel keveredve csaptak fel és merültek alá a mésznyomokkal habzó fagyott tengeren. Cipők ágaskodtak, léptek, ceruzákat, üvegszilánkokat kerülgettek. Csövek mutattak figyelmeztetően felfelé, mert egy nehéz bronzszobor fejjel belefúródott a plafonba. Egy olajos fényű meztelen nő kis szerencsével zsebkendőnyi zöldet mentett meg magának, társai azonban sehol, pedig hárman indultak fürdőzni a folyó felé, a társakat és a folyót felszippantotta az iszonyú hőség. A rádió belseje, letarolt lámpákkal, szétágazó színes drótokkal a sarokba vágva üzent a világnak sanyarú állapotáról. Halszálkás padlóelemek tátogtak. Könyvek százszámra, letépett fedelek, megpörkölődött színes borítók, sárgálló fűzések, amelyekből cérnaszálak csápoltak vidáman: végre kiszabadultak a gerinc mögül, annyi év fogsága után. Ávek és magányos lapok kunkorodtak tanácstalanul. Az egyik testes könyv elkapott egy tenyérnyi repeszt, úgy fogja, mintha pillangót tartana, aki rémületében összecsukta a szárnyait. Porcelándarabok szélén anyagszerűen csillant, vetődött a novemberi napsütés, mintha a visszaverődés is része lenne a törésvonalnak. Metszett poharak öblösen merítettek a porból. Az ablakkeret helyéből kiszakadva dőlt az utca fölé, megelőlegezve a húsz, harminc évvel későbbi stílust. A törmelékhalom megbonthatatlannak látszik, az ott marad örökre, és ki tudja, milyen elegyben, még mi préselődik alant levegő után kapkodva.

Joszif partizán állt az ajtónyílásban, és arra várt, hogy szülei engedélyezzék belépését, mondják azt, hogy jöjjön, és ne féljen. Apa és Anya azonban nem törődött vele. Beszélgetnek, csendesen. Sutyorognak. Joszifka kibámul a hatalmas nyíláson. Végiglátni a Népszínház utcán. Távolabb a síneken néhány kiégett, szétlőtt villamos. Két utcagyerek érkezik, felugranak a peronra, azt játsszák, hogy megy a tuja, megpendítik a csengőt. Néha autók húznak el, Pobjedák, Warszawák, Csepelek és egy lovas kocsi. Járókelők haladnak el a hatalmas nyílásban, a belövés nyoma nem érdekli őket, megvan a maguk baja, nem néznek fel. Bőre viszket a szárazságtól, fogai között malterpor és homok szemcséi csikorognak, keze bántóan piszkos, pedig nem szokott figyelni rá. Mozgatja a szemgolyóját. Ez itt Apa nadrágjának szára, megégett. Anya melltartójának kelyhe. Selyemharisnya tekereg, látszik rajta a szemfelszedés nyoma. Hogy utálja, ha Anya harisnyát visel, eltakarja a szép bőrét, megcsavarodik, slampossá teszi. És azok a hülye harisnyatartók! Ez itt a kétajtós szekrény darabja, gránátszilánkokkal. Ezt a könyvet nézegettem. Apa rám szólt, hogy ne nyálas ujjal lapozzak, hanem fent, a jobb saroknál az ujjammal próbáljam megemelni a lapot, akkor biztos nem gyűrődik. Csak a bunkók nyálazzák be a könyveket, és hajtanak szamárfület, ahelyett hogy könyvjelzőt használnának, az intelligens ember megjegyzi, hogy hol tart.

Olvasás előtt megmossuk a kezünket. Olvasás közben nem eszünk. Ott a Szép fiú című könyv borítója egy cilinderes, kalapos, vigyorgó alakkal. Olcsó könyvtár, I. kötet, ára 3 Ft. Hol vannak az ágyak? Hol fogunk aludni? Szinte meglepődik, amikor az eszébe villan, egyáltalán nem fontos, hogy hol vannak a játékai, az iskolai holmijai. Lehet, hogy az iskola is belövést kapott, remélhetőleg… Tényleg, mikor kell iskolába menni, és vajon abba az utálatos Gorkijba kell-e?! Az nem lehet, hogy oda neki még egyszer el kelljen mennie, akkor már inkább a Német utca. Nem érdekli, hogy a radírt rizinkának mondják, hogy a konyha kuhnyja, hogy az anya maty, és hogy a jerü nem ugyanaz, mint az ü. Mi köze neki ehhez az egészhez? Elege van a mindig tiszta, jól öltözött gyerekekből, akikért autó jön, akik oly csendesen beszélnek, tudnak szolmizálni, van aláírásuk a Kodálytól, nem érzik szükségét, hogy folyton rohangáljanak, és nem nevetnek a disznó vicceken. És nem hagyják, hogy ő legyen az osztály bohóca. Soha többet nem lesz hajlandó kiülni a szamárpadba, legalábbis a Gorkijban nem. Miért olyan szigorúak és határozottak a Szovjetunióból érkezett tanárok? Még a nők is! Vékonyak, szárazak. Soha nincs semmi bajuk, nem jókedvűek és nem rosszkedvűek, csak szigorúak. Nem olyanok, mint Anya, akinek szép, fekete haja van, tud nevetni, vihogni, vagy iszonyú rossz a kedve, és félelmetes, ha hisztériázik. Anya él, és nem tud szigorú lenni. Apa és Anya szinte vidáman forgatják a fejüket, összehajolva trécselnek. Miért nem szólnak hozzám, miért nem vigasztalnak? Azért egy ilyen belövés nagy megrázkódtatás a gyereknek! Csak véletlen, hogy túléltük, épp nagyiéknál voltunk a Dob utcában. Egy oltári nagy véletlen. Az embereket az utcán nem érdekli a lyuk a tűzfalon, a szüleimet nem érdekli, hogy itt állok. Joszif partizán hátát a falnak vetve lecsúszott a földre, de nem szóltak rá, hogy piszkos lesz a ruhája. Nagyi azt mondta volna, hogy „Úri gyerek nem ül a piszkos földre”, de Nagyi nincs itt.

Aztán ültében elaludt, belefáradt a várakozásba. Akkor az apja az ölébe vette, és kivitte a cselédszobába, ahová szerencsére már nem hatott el a robbanás ereje. Majd leültek a konyhaasztal mellé Anyával, kenyeret ettek szalonnával, ecetes uborkával, de még pálinkát is ittak hozzá, és fogalmuk sem volt, hogyan kellene elkezdeni a rendcsinálást.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 30. szám