Forrás: ÉS

HARGITTAI ISTVÁN

Marslakókról földi perspektívából

Az öt „klasszikus” marslakó Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede volt. Különösen az utóbbi néggyel az idén nyáron sokat foglalkoznak a Japánra ledobott atombombák hatvanadik évfordulója alkalmából. Ezeknek a bombáknak a lökéshullámai még ma is éreztetik hatásukat. Szinte hihetetlen, de reménykeltő, hogy az első atombombák ugyanakkor az egyetlen atombombák is maradtak. Bár az atomfegyverek olyan mértékben elterjedtek, hogy velük a földi élet többszörösen megsemmisíthető lenne, éles bevetésükre 1945 óta nem került sor.

Azok a tudósok, akik az első atombombák elkészítését kezdeményezték, ezt attól való félelmükben tették, hogy a náci Németország elsőként – még a demokratikus országok előtt – megvalósítja az atombombát. A maghasadást Otto Hahn és kollégái Berlinben fedezték fel 1938 végén. Ez a felfedezés volt a hiányzó láncszem Szilárd Leó korábbi felismerésében, amely szerint a nukleáris láncreakció lehetséges, ha találnak egy olyan elemet, amelynek atomjai több neutront hoznak létre, mint amennyit befogadnak. Hahn és munkatársai felfedezése nyomán ismertté vált, hogy az urán szolgálhat ilyen anyagként.

*

Mire az első atombombákat 1945. augusztus 6-án és 9-én bevetették, a náci Németország már vereséget szenvedett. Japánnal viszont tovább folyt a háború, és számítani lehetett arra, hogy a japán szigetek inváziója több százezer vagy akár több millió amerikai és japán áldozatot követel majd. Ez a lehetőség azonban csak egy volt azok között a szempontok között, amelyek indokolták az atombombák bevetését. Egy másik fontos szempont volt a Szovjetunió megfélemlítése. Az Egyesült Államok az atombombától azt remélte, hogy az segíti majd a szovjet expanziós törekvések kordában tartását.

Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy az atombomba sikeres bevetését az akkori euforikus hangulatban sokan bizonyos elégtételnek is tekintették azokért az elmondhatatlan kegyetlenkedésekért, amelyekkel Japán jóvátehetetlen szenvedéseket okozott Kelet-Ázsia népeinek. Japán egyébként mind a mai napig nem nézett szembe történelmének ezzel a szégyenteljes szakaszával, ami joggal vált ki elégedetlenséget szomszédai körében. Az elmúlt hónapokban erőteljes kínai tiltakozásnak lehettünk tanúi a revizionista japán történelemtankönyvek hivatalos jóváhagyása miatt. Ennél is súlyosabbnak érzem azt a tényt, hogy a japán iskolákban alig foglalkoznak Japánnak az 1920-as éveket követő történelmével. A japán fiatalok teljesen tájékozatlanok maradnak – most már generációkon keresztül – arról, ami a második világháborút megelőző időben és a háború alatt történt. Mindez nem csökkenti annak a tragédiának a súlyát, hogy Hirosimában és Nagaszakiban ártatlan civilek tízezrei váltak a háború és ezen belül a tudomány egy addig példátlan mértékű és hatékonyságú katonai alkalmazásának az áldozatává.

A magyar származású amerikai tudósok döntő szerepet játszottak az atombomba és az atombombát célba juttató repülőgépek kifejlesztésében. Az eredeti marslakó elnevezés az atombomba kifejlesztésével kapcsolatos. A Manhattan-terv idején tették fel azt a kérdést, hogy mi lehet az oka annak, hogy több különlegesen tehetséges magyar kutató is szerepel ebben a munkában. A magyarázatot abban találták meg, hogy ezek a kutatók a Marsról érkeztek, és álcázásul beszélnek magyarul. A történetnek többféle változata ismert, de a lényeg mindegyikben ugyanaz, aminek a valódiságát senki soha nem kérdőjelezte meg.

Mind az öt marslakó zsidó magyar volt, akik az antiszemitizmus és a kilátástalanság miatt hagyták el szülőföldjüket, és mentek Németországba. A demokratikus Weimari Köztársaság új otthont jelentett számukra és fordulópontot, mert ott találkoztak a világ tudományos élvonalával, és lettek ennek az élvonalnak tevékeny és elismert tagjai. A nemzetiszocializmus uralomra jutásával el kellett hagyniuk Németországot is, és végül az Egyesült Államokban kötöttek ki. Itt nemcsak magasra ívelő tudományos pályájukat folytatták, de kezdeményező és elkötelezett részeseivé váltak új hazájuk katonai védelmének is. Munkásságuk elősegítette a szabad világ győzelmét a totalitárius rendszerek felett, függetlenül attól, hogy politikai nézeteikben „héjáknak” vagy „galamboknak” tekinthetjük-e őket. Az ebbe a szűk csoportba tartozó öt tudósra alkalmazom a marslakó elnevezést. Ez teljes összhangban van azzal, ahogy Teller Ede értelmezte a marslakó fogalmát emlékiratainak bevezetésében.

Ennek az elnevezésnek használata azonban óvatosságra int. Számomra kifejezetten kényelmi előnyt jelent, mert nem kell minden alkalommal felsorolnom Kármán, Szilárd, Wigner, Neumann és Teller nevét, ha róluk mint csoportról szólok. Ugyanakkor lehet a marslakó elnevezésnek bizonyos eufemisztikus jellege is, amire különösen az 1980-as években tett szert, az akkori idők tétovázó légkörében, amikor gyakran biztonságosabbnak látszott egyes dolgokat nem a nevükön nevezni, még akkor is, ha a kifejezés alkalmazása jóindulatú volt. Az utóbbi időben azután – sajnálatosan – már a politikai nyelvben is megjelenik, megint csak eufemisztikusan, de inkább rosszindulatúan és álcázásul.

Önmagában az a tény, hogy valaki Budapesten született és valahol Nyugat-Európában vagy Amerikában futott be híres tudósként vagy művészként, még nem volt elég ahhoz, hogy marslakóvá váljék abban az értelemben, amelyben ezt a kifejezést használom. Voltak ilyen kiválóságok, köztük nem egy Nobel-díjas, de az előbbi szűkebb értelmezésben ők nem voltak marslakók. A különbség elsősorban abban volt, hogy a marslakók kockára tették tudományos pályájukat, és életük egyes szakaszaiban teljes odaadással dolgoztak a katonai védelem erősítésén.

Mint tudományos kutatók, a marslakók mind kiemelkedőt alkottak. Megemlíthetjük aerodinamikai és kvantummechanikai eredményeiket, felfedezéseiket a tárolt komputerprogramok terén és a molekuláris biológiában, a nukleáris láncreakció megsejtését, majd a közreműködést annak első megvalósításában, vagy a játékelméletet. Védelmi tevékenységük minden túlzás nélkül ugyancsak különleges jelentőségű. Kármánnak meghatározó szerepe volt az Egyesült Államok Légiereje megteremtésében és korszerűsítésében, Szilárd kezdeményezte az amerikai atomprogramot, amely a Manhattan-tervhez vezetett, Wignernek fontos tervezői szerepe volt az első atomreaktorok létrehozásában; ő volt a világ első nukleáris mérnöke. Neumann a legkülönbözőbb védelmi feladatokban vett részt, nem csak az atombomba és a hidrogénbomba megalkotásában. A hivatalos ranglétrát tekintve ő emelkedett a legmagasabbra a marslakók közül; nem sokkal halálos betegsége előtt nevezték ki az USA Atomenergia Bizottsága tagjává.

Hivatalos tisztségekkel egyébként a marslakókat nem kényeztették el. Van egy híres fénykép, amelyen a Manhattan-terv legfelsőbb vezetői láthatók valamikor a háború közepén. Bevándorolt friss amerikai állampolgár egy sincs közöttük. Ezek a vezetők mindannyian kiváló férfiak voltak (a nők hiánya ilyen helyzetekben még sokáig nem tűnt fel), mégis ez a helyzet késztette Szilárdot a következő kritikai megjegyzésre: „Ha nem a legjobbakat helyezik a legfelelősebb beosztásokba – [mondjuk azért, mert külföldi születésűek] – akkor már arra sincs különösebb indok, hogy a második legjobbak kerüljenek oda, és akkor jöhetnek a harmadik, negyedik, vagy az ötödik legjobbak.” A Manhattan-tervben feltűnően sok frissen állampolgárságot szerzett menekült tudós vett részt. Ennek részben az volt az oka, hogy a amerikaiak már korábban bekapcsolódtak olyan katonai fontosságú kutatásokba, mint a radar. Amikor az atomprogram beindult, akkor abban elsősorban azokra a kutatókra lehetett számítani, akiket addig még nem vettek igénybe a hadikutatásokban.

*

A marslakóknak sokszor meg kellett küzdeniük a bizalmatlansággal. Amikor a Dupont cég mérnökei A. H. Comptonhoz fordultak azzal, hogy vajon Wigner számításai megbízhatóak-e, Compton megismételte a kérdéses számításokat, mielőtt megnyugtatta volna a mérnököket. Compton Nobel-díjas fizikus volt, és a kezdeti szakaszban ő vezette az atomprogramot. Egy alkalommal a mérnökök – akiknek már elegük volt Wigner látszólagos körülményeskedéséből – azzal a kéréssel fordultak Wignerhez, hogy ne foglalkozzon velük különösebben, csupán szorítkozzon a kérdéseik megválaszolására. Wigner tudta, hogy a legfőbb nehézség éppen abban állt, hogy addig soha nem volt eljárásokat kellett kidolgozniuk, és a dolog kulcsa a megfelelő kérdések felismerése. Egyébként arról volt szó, hogy atomreaktorokat építsenek, amelyekben az atombombára nem alkalmas urán-238-as izotópból neutronbombázás hatására plutóniumot állítsanak elő, amely viszont kiváló hasadóanyag. (Az olvasó emlékezhet arra, hogy az irániakkal kapcsolatos jelenlegi atomvitában szerepel az a tétel, hogy az atomreaktorban melléktermékként keletkező plutónium ne maradhasson Iránban, mert abból atombombát lehet készíteni.) Wigner a mérnökök felvetésére a maga szarkazmusával azt válaszolta, hogy ha azok tudják, hogy milyen kérdéseket tegyenek fel, akkor a válaszokat garantáltan megtalálhatják Wigner feljegyzései között, és készségesen felajánlotta nekik íróasztala kulcsát.

A bizalmatlanság azonban érthető volt. A marslakók olyan merész elképzelésekkel álltak elő, amelyek példátlanok voltak, és kezdetben nemcsak egyszerű földi halandók, hanem tekintélyes tudósok is kételkedtek ötleteik megvalósíthatóságában. Ernest Rutherford Nobel-díjas brit tudós, az atomfizika egyik úttörője holdkóros ábrándozásnak nevezte a nukleáris láncreakció gondolatát, amikor azt Szilárd mindenki más előtt felvetette.

Hamarosan azonban világossá vált, hogy az új atomfizikai felfedezések nyomán addig elképzelhetetlen erejű bomba készíthető, és fennáll az a veszély, hogy ilyen bombával Hitler megzsarolhatja a világot. Ekkor már az amerikai kormányzat és hadvezetés feladata lett, hogy az atombomba körüli bárminemű bizalmatlanságon úrrá legyenek. Amikor a hadvezetés felkérte a Dupont céget, hogy építse meg az atomreaktorokat, a dolgot bonyolította, hogy az igazgatóság felelősséggel tartozott a vállalat részvényeseinek is. A munka titkosságát nem lehetett veszélyeztetni, és amikor az igazgatók megérkeztek a sorsdöntő ülésre, minden résztvevő fejjel lefelé fordított iratcsomagot talált a helyén. Az igazgatókat tájékoztatták a projekt nagyságáról és jelentőségéről, de a titkosság miatt a lényegről nem beszélhettek. Az igazgatókat arra kérték, hogy csak akkor nézzék meg az iratokat, ha anélkül nem tudnak szavazni. Senki sem fordította fel a papírokat, és a megbízást egyhangúlag jóváhagyták. Közös megegyezéssel az amerikai állam – tekintettel a munka honvédelmi jelentőségére – a költségek megtérítésén kívül szimbolikusan csak egy dollárt volt köteles fizetni. A győzelem után az egy dollárt ki is fizették. Az állami számvevőszék hivatalnokai azonban megállapították, hogy a Dupont még nem mindenben teljesítette a vállalt feladatokat, és arra kötelezték a céget, hogy harminckilenc centet fizessen vissza az államnak, amit az meg is tett.

Szilárd egyébként minden kérdéshez tudományos pontossággal állt hozzá. Amikor azt tapasztalta, hogy a különböző tárgyalásokon bizalmatlanok iránta amiatt, hogy megjelenése nem kifejezetten amerikai, a nyelvet pedig erős akcentussal beszéli, akkor a tárgyalásaira vitt magával igazi amerikait, akinek csak az volt a szerepe, hogy bizalmat árasszon.

A legfontosabb bizalmatlanságot a marslakóknak még korábban a fegyveres erők képviselői körében kellett leküzdeniük. Ez azután történt, hogy Szilárd és segítőtársai – Wigner és Teller – kezdeményezésére Einstein megírta és elküldte híres levelét Roosevelt elnöknek, amelyben felhívta a figyelmét arra a veszélyre, hogy a németek atombombát készíthetnek. Roosevelt akkor létrehozott egy vegyes bizottságot, amelyben állami hivatalnokok, tudományos kutatók és katonák is részt vettek. A marslakók majdnem kimaradtak, mert a téma szigorúan titkos volt. A bürokraták azonban végül megértették, hogy a bizottság elé kerülő titkok a marslakóktól és néhány kollégájuktól származnak.

Az első megbeszélésen a katonai képviselők kifejtették, hogy egy-egy új fegyvert előbb két háborúban ki kell próbálni, és csak azután lehet számítani eredményes alkalmazására. Az atomfegyverekkel való foglalkozást tehát nem tartották időszerűnek az éppen közeledő háború szempontjából. Egyébként is – tette hozzá a szónokló ezredes – a háborúk megnyerésében nem a fegyverek, hanem a polgári lakosság morálja a döntő tényező. Az egyébként nyugalmáról és udvariasságáról híres Wigner erre felcsattant, mondván, hogy akkor érthetetlen, hogy miért kardoskodnak a katonák az egyre növekvő hadikiadások megszavazásáért; a pénzt inkább a polgári lakosság moráljának erősítésére kellene fordítani. A katonák ekkor gyorsan jóváhagyták a kutatók anyagi igényét, ami nevetségesen kicsi volt ahhoz képest, hogy a háború végéig mennyit kellett az atombombára fordítani.

Szilárd fő kutató erénye a problémák felismerésében, és nem a kidolgozásukhoz szükséges aprólékos munkában nyilvánult meg. Úgy volt vele, hogy ha akad más, aki elvégzi az ötletei nyomán felmerülő munkát, akkor neki azzal már nem érdemes foglalkozni. Ez alól kivétel volt, amikor valamilyen perdöntő kérdésre keresett választ. Ilyen kérdés volt az, hogy az urán maghasadása során keletkezik-e annyi neutron, hogy láncreakció alakuljon ki. Ebben az esetben a szükséges kísérletekbe is bekapcsolódott, és kimutatták, hogy az általa már évekkel korábban megsejtett nukleáris láncreakció megvalósítható. Ugyancsak ilyen kérdés volt, hogy a tiszta grafit alkalmas lehet-e a láncreakciót biztosító neutronok lassítására. Szilárd erre a kérdésre is saját kísérleteivel keresett választ. A grafit erre a célra valóban alkalmasnak bizonyult, de csak a szupertisztaságú grafit. A szennyezett grafit ugyanis nem lelassította, hanem elnyelte a neutronokat. A németek eközben szintén kísérleteztek a láncreakció létrehozásával, és ők is arra jutottak, hogy grafitot kellene alkalmazni a neutronok lassítására. Szilárdtól eltérően azonban nem törődtek a grafit tisztaságával, és azt tapasztalták, hogy a láncreakció nem jön létre. Lehetséges, hogy ez a különbség sorsdöntő volt a két program további alakulásában.

Teller Edét már a Manhattan-terv idején jobban foglalkoztatta a termonukleáris fegyver, az ún. hidrogénbomba kifejlesztése, mint az egyszerű atombombáé. Az atombomba robbanásának erejét a nehézatom felhasadása nyomán felszabaduló energia szolgáltatja. Az ilyen bomba nagyságának határt szab az a kritikus tömeg, amelynél a láncreakció robbanáshoz vezet. A hasadásra alkalmas urán-235 vagy plutónium-239 izotóp nem tárolható egy tömegben nagyobb mennyiségben, mint a kritikus tömegük. A hidrogénbomba esetében nincs ilyen korlátozás. A hidrogénbomba azon alapszik, hogy különlegesen magas hőmérsékleten (innen a termonukleáris elnevezés) a hidrogénatomok héliummá egyesülnek, miközben hatalmas energia szabadul fel. A magas hőmérsékletet atomrobbanással idézik elő.

Az atombomba elkészítése a maghasadás és a nukleáris láncreakció felfedezése nyomán inkább csak technológiai feladat volt, míg a hidrogénbomba még sokáig elvileg is megoldatlan maradt. Ezzel együtt a háború után felvetődött a hidrogénbomba kifejlesztésének szükségessége. Az amerikai tudósok nagy része ellenezte ezt. Egy részük úgy gondolta, hogy az atombombák elégségesek a védelemhez. Másik részük pedig erkölcsileg megengedhetetlennek tartotta ilyen borzalmas erejű fegyverek birtoklását bármelyik ország számára is. Úgy gondolták továbbá, hogy ha Amerika megtartóztatja magát ebben a kérdésben, akkor az a Szovjetunióra is visszatartó hatással lesz. Mások a szovjet veszélyt nem tartották reálisnak, mert lebecsülték a szovjetek tudományos és technológiai lehetőségeit.

*

Ma már tudjuk, hogy a szovjet hidrogénbombát attól függetlenül kifejlesztették volna, hogy Amerika mire szánja el magát. Miközben az amerikaiak vitatkoztak, a szovjetek már dolgoztak a hidrogénbombán. Az pedig irreális elképzelés, hogy Sztálint befolyásolhatta volna az esetleges amerikai önmegtartóztatás. A szovjetek az első atombombájukat még kémkedéssel megszerzett ismeretekre alapították, de azután saját kiváló fizikusaik ugyanolyan szintű tudományos és technológiai felfedezésekkel és fejlesztésekkel haladtak előre, mint amerikai kollégáik. Az Egyesült Államokban Teller állt annak a törekvésnek az élére, hogy valósítsák meg a hidrogénbombát. Igyekezetét siker koronázta, javaslatait elfogadták, a kormányzat mögé állt, és amikor 1950 januárjában a szükséges elnöki döntés is megszületett, akkor azok a kutatók is bekapcsolódtak a munkába, akik addig ellenezték azt.

Az 1950-es évek közepére már mindkét szuperhatalom rendelkezett iszonyú erejű hidrogénbombákkal, és Amerika csupán néhány hónappal előzte meg a Szovjetuniót ezek létrehozásában. Ugyanakkor bizonyos hadászatilag ugyancsak fontos vonatkozásokban a Szovjetunió előbbre nyomult, mint vetélytársa. Jól emlékszünk a szputnyik megjelenésére 1957-ben, majd Gagarin űrrepülésére 1961-ben. Mindez felvetette azt a lehetőséget, hogy a Szovjetunió nukleáris bombát juttathat el a világ bármelyik részére. A szovjetek szinte sokkoló előretörése Amerika számára olyan jótékony hatással volt, ami szinte felbecsülhetetlen. Megnövekedett a műszaki és természettudományos képzés becsülete és az arra fordított pénz, és nagyobb figyelem fordult a tudomány felé. Teller kezdeményezésére már az 1950-es évek elején megszerveztek egy második fegyverkutató laboratóriumot, amely kezdeti kudarcok után fontos forrása lett a korszerű amerikai fegyverkezésnek.

A fegyverkezési verseny, különösen pedig a termonukleáris fegyverek az emberiség történetének szégyenlapjaira tartoznak. Ugyanakkor nekik tulajdonítható, hogy a két szuperhatalom tartózkodott attól, hogy megtámadják egymást. A biztos kölcsönös megsemmisítés („mutual assured destruction”, MAD) lehetősége, egymás elrettentése – bármilyen szomorúan hangzik is – évtizedekre a béke fontos tényezőjévé vált. A hidrogénbombát, mivel senki sem vetette be, akár a béke őrének is lehetett tekinteni. Ezek a fegyverek iszonyú borzalmakat okozhattak volna. Ágy például a felhalmozott hidrogénbombák felrobbantása annyira felforrósíthatta volna a levegőt, hogy molekulái elegendő kinetikus energiával rendelkezve elhagyhatták volna bolygónk vonzáskörét. Egyszerűen megszűnhetett volna a légkör.

Az öt magyar-amerikai tudós közül Kármán előbb az amerikai légierő továbbfejlesztésének, majd a NATO légierő továbbfejlesztésének szentelte háború utáni éveit. Kennedy elnöktől 1962-ben – elsőként – megkapta az újonnan alapított Nemzeti Tudományos Érmet. Neumann és Wigner támogatta Teller törekvéseit; Neumann szinte minden fegyvernem megerősítéséhez hozzájárult tevékenységével, míg Wignert elsősorban a szerinte feltűnően elhanyagolt polgári védelem foglalkoztatta. Szilárd tisztában volt azzal, hogy Amerikának is ki kell fejlesztenie a hidrogénbombát, de hamarosan az atomkísérletek betiltásáért folyó mozgalmak egyik legaktívabb résztvevője lett. Idővel Wigner tevékenysége marginálissá változott, a többiek pedig meghaltak, és az 1960-as évek közepétől csak Teller maradt aktív alkotó, de az ő munkásságát nagymértékben meghatározta az amerikai fizikusoktól való elszigetelődése.

A hidrogénbomba kifejlesztéséért folytatott erőfeszítéseivel Teller sokat veszített korábbi népszerűségéből, és a második fegyverkutató laboratórium létrehozása is megosztó hatású volt az amerikai fizikustársadalomban. Szinte teljes elszigeteltségét az ún. Oppenheimer-ügyben tett tanúvallomása váltotta ki. Robert Oppenheimer iskolateremtő elméleti fizikus vezette a Manhattan-terv befejezésére létrehozott Los Alamos-i laboratóriumot, ahol az első atombombákat elkészítették. A háború után példátlan befolyásra tett szert az amerikai katonai-tudományos körökben; elnöke lett az Atomenergia Bizottság Tudományos Tanácsadó Testületének és számos más meghatározó szervnek. Ugyanakkor baloldali múltja és néhány barátjának, családtagjának és munkatársának kommunista múltja miatt a titkosszolgálatok egyre nagyobb bizalmatlansággal figyelték és vizsgálták tevékenységét. A McCarthy-korszak idején, a szenátor befolyásának csúcspontján történt, hogy Oppenheimert feljelentették, és az Atomenergia Bizottság felvetette azt, hogy megvonják tőle a szigorúan titkos ügyekhez való hozzáférés jogát. Bár lehetősége lett volna arra, hogy csendben befejezze az államügyekkel való foglalkozást, Oppenheimer a meghallgatást választotta, amelyen felvonultak a neki bizalmat szavazó tudóstársak és a vele szemben bizalmatlanok is. A korábbi évek során Teller és Oppenheimer többször is összeütközött egymással. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy Oppenheimer elszántan és minden befolyását latba vetve ellenezte az amerikai hidrogénbomba kifejlesztését. Az Oppenheimer-meghallgatás az Atomenergia Bizottság háromtagú vizsgálóbizottsága előtt történt. Nem McCarthy-féle vizsgálat volt, bár a szenátor szelleme mindenütt jelen volt abban az időben Amerikában. A meghallgatás ugyancsak nem volt bírósági tárgyalás, de ez nemcsak enyhítette az ügy súlyosságát, de nehezítette is Oppenheimer védőügyvédeinek a dolgát, mert sok olyan eszköz nem állt rendelkezésükre, amelyekkel az amerikai bírósági tárgyalásokon a védők élhetnek.

A meghallgatás során nemcsak Oppenheimer politikai múltját vizsgálták nagyító alatt, hanem a különböző ügyekben kialakított véleményét is, ami példátlan volt tanácsadók biztonsági megítélésében. Ugyanakkor Oppenheimer múltjából több sötét ügyre is fény derült. A Manhattan-terv idején például a titkosszolgálatoknak beárult és igaztalanul megvádolt barátokat és tanítványokat, feltehetően azért, hogy kompenzálja a saját politikai múltja miatt vele szemben kialakult bizalmatlanságot. Egyik volt tanítványáról például titokban terhelő információkat szolgáltatott arra hivatkozva, hogy az illető erőszakos cselekedetekre hajlamos, mivel az 1930-as években Németországban részt vett antifasiszta utcai megmozdulásokban. Erkölcsi kételyeket pedig arra hivatkozva hangoztatott ugyanezen volt tanítványával szemben, hogy az, amikor Németországban koncentrációs táborba zárták, őrzőit megvesztegetve szabadult ki onnan. Korábbi csodálói megdöbbenéssel értesültek Oppenheimer kétszínű viselkedéséről.

Mire Teller tanúvallomására sor került, addigra már szinte biztos volt, hogy Oppenheimer állambiztonsági igazolását vissza fogják vonni. Teller csak rátett egy lapáttal mindarra, ami addig történt. Feltűnően negatív tanúvallomásával viszont szimpátiát keltett Oppenheimer iránt, miközben önmagának helyrehozhatatlan károkat okozott. Mindenkinek úgy tűnt, hogy Teller számára a meghallgatás a korábban elszenvedett sérelmek törlesztésére szolgál. Teller kifejtette, hogy nem kételkedik Oppenheimer lojalitásában, de szívesebben látná Amerika biztonságát más kezekben. Teller szinte önromboló módon viselkedett a meghallgatáson, és kiközösítette magát az amerikai fizikusok nagy többségének köreiből.

A következő majdnem ötven évben sohasem lehetett biztos abban, hogy korábbi barátai közül ki fogadja el kinyújtott kezét, és kik látják szívesen, ha valahol megjelenik. Ez azonban csak a tudós barátokra vonatkozott. Katonai körökben és a konzervatív politikusok között példátlan befolyásra tett szert. Ennek csúcspontjára Ronald Reagan elnöksége alatt jutott, amikor első számú szószólója lett a Stratégiai Védelmi Kezdeményezésnek, amit röviden csak csillagháborús tervként emlegetett a világ. Ezek az elképzelések sokban különböztek a Manhattan-tervtől és a hidrogénbomba kifejlesztésétől. Kevésbé voltak tudományosan megalapozva, viszont ígéretekben a tervek hirdetői nem érezték magukat korlátozva.

A csillagháborús tervek a szupererős amerikai gazdaságot is próbára tették. Teller ekkor már nem annyira a tudományos kérdésekkel foglalkozott, mint inkább a program – esetenként gátlástalan – propagálásával. Az 1980-as években inkább az események foglyának, mint irányítójának tűnt. A csillagháborús tervek máig is megvalósulatlan tudományos ígéretekre alapozódtak, és lassan-lassan eltűntek a megvalósítási elképzelések közül. Mindannyiunk szerencséjére azonban a Szovjetunió nem engedhette meg magának azt, hogy a csillagháborús terveket ne vegye komolyan, és a saját lehetőségeihez mérten aránytalanul nagy áldozatokra kényszerítette magát azért, hogy lépést tartson Amerikával. Kevesen vitatják, hogy ezek az erőfeszítések is hozzájárultak összeomlásához.

A hidegháború befejezésével és Teller 2003 szeptemberében bekövetkezett halálával a marslakók egyszeriben a történelem részévé váltak. Megjelenésük a Földön sokféle tényező együttesének volt köszönhető. Sok közös vonás volt közöttük, és sokban különböztek egymástól. Együtt többek voltak, mint külön-külön összességükben. Talán Szilárd volt a legmarslakóbb marslakó. Még az 1930-as években, amikor saját maga is menekült volt, bár nem rendelkezett anyagi háttérrel és állása sem volt, mégis más menekültek megmentésén és az emberiség megmentésén dolgozott. Ezt azzal magyarázta, hogy nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját magával törődjön, amikor sokkal fontosabb dolgokban van szükség rá. A marslakók mindegyike életének bizonyos szakaszában kockára tette saját tudományos pályáját egy magasabb szintű elhivatottság érdekében. Elsősorban ebben állt marsbéliségük.

A szerző akadémikus, egyetemi tanár, írása az Oxford University Press felkérésére készülő The Martians: Five Hungarian-American Friends Who Changed the Twentieth Century című könyve alapján készült. A magyar fordítás a Vince Kiadónál fog megjelenni.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 30. szám

Comments are closed.