Forrás: ÉS

Nyerges András

Kosztya nénénk színre lép

Tárcatár

A próbateremnek kinevezett, paravánnal két részre osztott padlás bejáratánál Sipácz ügyelő várta a színészeket, hogy kinek-kinek kezébe nyomja az őt illető darabot: Róza nénisek hátra, Kosztya bátyánkkal helyben, csak akkor botlott a nyelve, amikor Há állt meg előtte, tessék egy Kosztya nénénk. Az volt a baj, hogy a háta mögött éppen Sarló Lilla állt, aki a Róza néniben kapott, ha nem is cím-, de főszerepet, viszont neki is a Kosztya bátyánk komszomolkájára fájt volna a foga, csakhogy Pista őt egy ködös, távoli ígérettel fizette ki: majd, egyszer, talán, amikor Hára már egy másik darabban lesz szükség. Lilla ezek után a büfében keseregte el, hogy nem tudja, mi szükség itt őrá, a főiskolát végzett színésznőre, ha mindent eljátszik előle a szakszervezeti vizsgás „igazgatóné”. Most már világos, dünnyögte ott a bejáratnál, világos, hogy miért az övé a szerep: Kosztya bátyánk helyett nálunk a Kosztya nénénk lesz műsoron!

Ne is törődjön vele, kislány, mondta Hának Dengeleghy, amikor a példányát átvéve elhaladt előtte, én emlékszem magára az öreg Bárdos vizsgáiról, neki jó szeme volt, de Há ebből nem azt hallotta ki, hogy valaki szerint ő mégis nőies, elég volt fölpillantania, és máris a fejébe szállt a düh, ővele olyan kolléga, aki 1944-ig vitéz Bánky Új Magyar Színházának volt oszlopos tagja, és a Frontszínházzal járt katonákat buzdítani a Vörös Hadsereg ellen, most ne akarjon amolyan „mi, régiek” alapon összekacsintani. Más lenne a helyzet, ha Dengeleghy már annak idején is legalább megpróbált volna valahol valami kis szerepet, fellépést szerezni a számára, mondván, látta őt egy Bárdos-vizsgán, s aki ilyen erős tehetség, ne vesszen el (akkor se, ha zsidó). Akkor most volna erkölcsi alapja a bratyizásra, vagy mondhatná, hogy jóra használta az őrségváltás utáni filmekben sorozatosan játszott snájdig fajtiszta bonvivánokkal szerzett befolyását, de bezzeg akkor kompromittálónak érezte, hogy szóljon olyan valakiért, mint Há – s még jó, ha nem mondott volna rüfkét. Akkor viszont jobb, ha most se kaserolja magát nálam, elég baj nekem, hogy pont az én férjem az az idióta, aki visszahívja őt a pályára, holott nagyon is jó helyen volt a siófoki csónakkölcsönzőben. Dengeleghy maga is így gondolhatta, mert az ellen se tiltakozott, hogy Rác Pista csak a Fejedelem nem túl hálás szerepére hívja a felújított Csongorba, mintha mindegy lenne, hogy három és fél év után mivel tér vissza. Há ebben provokációt érzett, Dengeleghy azt akarja a világ tudtára adni, hogy a büntetése (az a felháborítóan enyhe büntetés) jogtalan volt, s ő igaza tudatában vár. Még hogy igaza, egy ilyennek igaza, tombolt Há, amikor a fél szakmát, a jobbik felét letiltották, nekik meg tehetség helyett elég volt a pedigré, és ezt kéne rehabilitálni? És éppen Rác Pistának? Véletlenül derült ki, hogy Pista Sarló Lillán, Bak Lórin (meg őrajta kívül, persze), a társulatot középkorú hős- és apaszínészekkel is erősíteni akarja, de alkalmas delikvens már legfeljebb azok közt akad, akik politikai okból vannak kényszerpihenőn. Áruló vagy, üvöltötte Há, hogy ajnározhatsz egy fasiszta nímandot? Hagytál volna inkább a hullák alatt, senki se kérte, hogy bányássz ki alóluk, ha most meg átállsz a gyilkosokhoz! Hova állok én át, remegett meg Pista hangja, s már azt sértőnek érezte, hogy szóba kerül, ami negyvennégy decemberében történt, véletlenül észrevette, hogy a hullahegy alján mintha még mozogna valaki, elkezdte ledobálni a tetemeket, és sikerült egy csontsovány, eszméletlen lányt kirángatnia, akit aztán bevonszolt egy kapu alá, s rábízott az ott lakókra, de ennek semmi köze ahhoz, hogy másfél évvel később véletlenül ő rendezte a szocdem ifik matinéját, ahová véletlenül Hát küldték a központból verset mondani. Arra talán mégse szolgáltam rá, hogy fasiszták ajnározásával gyanúsítsanak! Hol itt a gyanúsítás, üvöltötte Há, ez tény, ez gyalázat! Elég legyen, ordított most már Pista is, nem az Omelka testvérrel beszélsz a nyilasoktól, és Há egy kicsit örült, hogy szinte félnie kell tőle, nem tudta, hogy a férfiban szenvedély is lakozik, néha már zavarónak is érezte, hogy semmi se hozza ki a sodrából. Én az vagyok, akivel együtt hordtál téglát, hogy legyen színház, ahol játszunk, folytatta Pista, és Há elbőgte magát. A férfi maga mellé ültette, és a fülébe duruzsolt, ötvenéves vén trottyokkal, megrögzött ripacsokkal nem tudok színházat csinálni. Nézd, anyám, Dengeleghy hülye volt, de nem nyilas! Há ezt tudta, mégsem akart egyből visszakozni, színészként se volt valami hajde, vágta ki a tromfot, mondj egyetlen szerepet, amiben ez a bájgúnár jó volt, mire Pista azt felelte, látnád most, jót tett neki a három és fél év, cserzettebb lett a szenvedéstől. Szenvedés, no hiszen, csattant fel Há, kiadta a csónakot, bevette a csónakot, szédítette a nőket, dögre kereste magát.

Dengeleghy a Fejedelem kopottas kosztümjében is daliás jelenség volt, s rögtön megindult a szóbeszéd, hogy előbb-utóbb ő lesz majd Csongor, hiszen a tenyeres-talpas Bak Lóri egyetlen mondatot se képes úgy elmondani, ahogy írva van. A büfében már szállóigeként terjedt Dabi bá találós kérdése, mi a jobb: a Bakék Lórija, vagy a Lóri bakija? Aztán a Csongort Dengeleghy mégse kapta meg, hanem aztán kiderült, hogy a Kosztya bátyánk lesz a november hetedikei bemutató, és Há úgy érezte, hogy ez a darab Magyarországon valamiképp neki köszönheti a létét, a szereposztásába tehát igazán joga van beleszólni. Amikor még mindketten a Madách tagjai voltak, rájuk is sort kerített Hont, az igazgató, akinek szokása volt kifaggatni a fiatalokat, hogy milyen darabálmaik vannak. Pista is, ő is az Optimista tragédiát mondták. Hont szomorkás, alig észrevehető gunyorossággal mérte végig őket, nézd, fiam, mondta Pistának, belátom, hogy Helmeczy Kati remek komisszárnő lesz – tíz év múlva. Neki akarsz egy jó szerepet, nem baj, sőt, de ez nem a színház szempontja. Hadd ajánljak valami mást: ott az új Ivanov-darab, a Kosztya bátyánk! Azt hitték, ő majd megszerzi nekik, de hiába várták, míg végül Pista írt egy moszkvai ismerősének, akitől gyorsan megkapták a darabot. Ebbe is beleszerettek, de Hont hónapokig nem nyilatkozott róla, majd mielőtt leváltották, visszaadta a példányt. Azért tett is valamit: amikor Pistát felelősségre akarták vonni, amiért megkerülte a hivatalos utat, elsimította az ügyet. Akkor már nemsokára hívatták is őket a kultuszba, hogy volna-e kedvük három csőd szélén álló magántársulatból létrehozni egy állandó dunántúli színházat (tájolási kötelezettséggel), és még csak nem is az igen volt az első szavuk, hanem az, stipstop, mi nyitunk az Optimistával! Azon se akadtak fönn, hogy le kell költözniük Győrbe, ahol csak albérletük lesz, és a tárca feltételére se fintorogtak: lesznek szívesek törvényesíteni a kapcsolatukat, mert az emberek vidéken konvencionálisak, jó, mondták ők, ha kell, szerzünk anyakönyvvezetői papírt. Viszont van egy színházunk, ujjongtak hazafelé menet, és azt csinálunk belőle, amit akarunk!

Ez nem egészen lett így: a Népművelési Minisztérium közölte, hogy november hetedikén szó se lehet olyan darabról, aminek a címében ott a „tragédia”. Há azt mondta Pistának, partizánkodjunk, ha titokban megcsináljuk, és jó, úgyse csapnak botrányt, de Pista azt felelte, éppen hogy nagyon rossz abgang lenne azzal indulni, hogy mi vagyunk a kezelhetetlenek. Úgy tervezte, Győrben a Kosztya bátyánkkal nyit (jövőre meglesz az Optimista is), a tájolási kötelezettség miatt pedig Szombathely megkapja a Róza nénit. Úgy hírlett, a Kosztyából odakint film is készül, Druzsnyikovval a főszerepben, és Orsai csomópont lesz a címe, anyám, füttyentett vidáman a férfi, az idő nekünk dolgozik! Eldöntötte, hogy az ő Zaszlonovjának is olyan szép embernek kell lennie, mint amilyen Druzsnyikov, tehát senki más nem lehet, csak – Dengeleghy. Már csak egy gond maradt: mit fog ehhez szólni Há?

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 30. szám