Forrás: ÉS

Keresztesi József

Egy mítosz valósága

Követési távolság

Bozsik Péter: Az attentátor. Matuska Szilveszter regénye. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2005. 183 oldal, 1800 Ft

A kortárs magyar prózairodalom sokszínűségét kiválóan bizonyítja, hogy egyfelől nincs uralkodó nyelv, stílus vagy prózaszemlélet, legalábbis a jelentős művek körében nem jelölhető ki ilyesmi, másfelől pedig az utóbbi időben rendre fel-feltűnnek olyan könyvek, amelyek bejáratlan vagy legalábbis kevésbé kézenfekvő utakat igyekeznek feltárni. Ilyen – többek között, csak a legutóbbi évekre gondolva – Németh Gábor „örvénykönyve”, a Zsidó vagy?, ilyen a francia Marc Martin Járt utat kétszer járj! című regénye, és Bozsik Péter kötete is ebbe a sorba tartozik. Ugyanakkor Bozsik kísérlete semmiképpen sem előzmény nélküli, legföljebb nem a magyar irodalomban kell ezeket az előzményeket keresni.

Az attentátor témája megtörtént esemény, Matuska Szilveszter biatorbágyi merénylete. A szerző tehát dokumentumokkal dolgozik, ám olyan módon, hogy az olvasó számára szétszálazhatatlanná válik dokumentum és fikció. Bozsikot ugyanis nem elsősorban maga a merénylet, sokkal inkább Matuska figurája érdekli. A kötet a kilenc fejezet mellett három „önmegszólító biográfiának” nevezett részből, illetve tizenkét álomleírásból, „álommerényből” épül föl. A fejezetek történeti adatokra, illetve a tárgyalási jegyzőkönyvekre épülnek, míg a többi szövegrész esetében más a helyzet. Bár ez sem ilyen egyértelmű. A szerző például a 9. fejezetben közöl egy olvasói levelet, amely a História 1995/7. számának „Nyílt tér” rovatában jelent meg, és Matuskának a váci fegyházban festett képeiről szól (melyek közül néhányat a folyóirat is bemutat a hátlapján). Az attentátorban szóról szóra olvasható az eredeti levél, Bozsik Péter pusztán egyetlen apró beszúrást helyez el a szövegben. Megjegyzi, hogy a művészetkedvelő Matuska „Álommerény címmel álomnaplót vezetett, ahogyan nevelőtisztjének mondta”, illetve hogy a festmények felfedezése során ezek nem kerültek elő: „A kéziratait, úgy látszik, magával vitte, vagy elkallódtak.” A bevezetőben szintén említést tesz ezekről az írásokról, állítása szerint Vácott bukkant rájuk, és nem szöveghűen, hanem átszerkesztve-átírva közli őket. Mindezzel a ténylegesen létező dokumentumok közé rejti-keveri a fiktív dokumentumot, mint ahogy egy könyvet is a könyvtárban lehet a legjobban elrejteni.

A vajdasági Új Symposion köréből induló Bozsik számára a dokumentumok és a fikció összedolgozásának, egymásba játszásának magától értetődő, meghatározó mintája Danilo Ki