Forrás: ÉS

JULIUS H. SCHOEPS

Az értelmiségi és ellensége

Az “értelmiségi” szóval megannyi nehézségünk van. Kezdve azzal, hogy vajon egyáltalán mit jelent ez a – egy embertípus megjelölésére régóta használt – szó, amely újra és újra oly sok félreértésre ad okot? Az 1928-as kiadású nagy Brockhaus-lexikon szócikke szerint például az értelmiségiek a “művelt, a szellemi felső rétegbe tartozók, az ész emberei”. Egyéb Brockhaus-lexikonokban “magasabb szellemi előképzettségű” emberekről esik szó. Mindazonáltal ha felütjük a nagy Brockhaus ötödik kötetét (16. kiadás, 1954), az “Intellektueller” címszó alatt legalábbis zavarba ejtő definíciót, pontosabban szólva állítást találunk.

Az értelmiségi – így a lexikon – “olyan ember, aki nem ér fel saját eszéhez.” Annak, hogy a Brockhaus valamely munkatársának szottyant-e kedve megtréfálni az olvasót (a szerkesztőségben pedig senki nem vette észre a csínyt), vagy maga a lexikonszerkesztőség gúnyolódott a kiadvány reménybeli használóinak kontójára, nem sikerült a végére járnunk. 1970-es, tizenhetedik kiadásában a “Nagy Brockhaus” mindenesetre már visszatér a normálmértékhez, azt írja, hogy az értelmiségi mégiscsak felér önnön eszéhez, és “az akarattal, kedéllyel és érzelemmel szemben előnyben részesíti a racionális észt, az értelmet.”

I.

1970 márciusában, a “Testvériség hete” alkalmából elhangzott beszédében Heinrich Böll egyebek mellett a következőket mondta: “Egész tárháza van azoknak a gyalázkodó kifejezéseknek, amelyeket az értelmiségieknek tartogatnak…” És ez így is van. Az “Intellektueller” szó történetének és jelentésének tüzetes vizsgálatából kiderül, hogy nemigen akad még egy szó, amely ennyi érzelmi töltést tartalmaz, és amely ennélfogva inkább tűnik szitokszónak, mint komolyan használható fogalomnak.

Megállapítottuk tehát, hogy nem egyszerű mindenki számára kielégítő és elfogadható definíciót találnunk az “Intellektueller” szóra. Mennyivel könnyebb azoknak, akik – tanácstalanság esetére, biztos, ami biztos, mindig tartogatnak a tarsolyukban egy-két találó bonmot-t. A Stern magazin egyik olvasója szerint például értelmiséginek mondható “az a személy, aki már azelőtt is tudta, hogy ki volt Toulouse-Lautrec, hogy a tévében vetítették a Moulin Rouge filmet; egy másik olvasó által ajánlott meghatározás szerint “értelmiségi az, aki csak azután használja a józan eszét, ha előzetesen tudományosan kielemezte, miben is áll az.”

De vajon mikor bukkan fel először az értelmiségi szó? Ki terjesztette el, és milyen értelemben használták? Feltételezések szerint a XIX. század végén, a Dreyfus-ügy éveinek Franciaországában. A köztudatba azonban csak később került: akkor, amikor 1898-ban, az Alfred Dreyfus kapitány bűnössége, illetve ártatlansága körüli vita már a köztársaság válságához vezetett. Értelmiségieknek “Les intellectuells” nevezték magukat azok, akik meg lévén győződve Dreyfus ártatlanságáról, az 1894-es botrányos per revízióját követelték.

Az úgynevezett Értelmiségi kiáltvány, amelyet a kor olyan hírességei írtak alá, mint Émile Zola, Anatole France, Marcel Proust, Lucien Herr, Farnand Gregh és Leon Blum, 1898. január 14-én jelent meg Georges Clemenceau lapjában, a L”Aurore-ban. A szót azonban Dreyfus ellenségei is felkapták. Dreyfus ellenségeinek élén állt Maurice Barres és a hírhedett antiszemita Edouard Drumont, akik a szó birtokba vételével a nyilvánosság előtt akarták lejáratni mindazokat, akik Zolával és Clemenceau-val egyetemben a demokratikus és jogállami elvek érvényesüléséért léptek fel.

II.

Az “Intellektueller”, “értelmiségi” szó Németországban a XX. század elején rögzült a nyelvi köztudatban. Ha azt vizsgáljuk, hogy mit is értettek rajta, megállapíthatjuk, hogy Németországban az “értelmiségi” szóhoz már akkor bizonyos konnotációk társultak. A császárság korának Németországában – határozott ellentétben a franciaországi szóhasználattal – az értelmiségiben egyszersmind zsidót is láttak, és fordítva, a zsidóban általában egyszersmind értelmiségit is. Hogy ez miként hatott a közfelfogásra, arra a következőkben részletesen kitérünk.

Legelőször is azonban hadd tegyek fel egy kérdést, nevezetesen, hogy milyen következményekkel járt az értelmiségiek iránti gyűlölet a zsidókra nézve? A széles körben elterjedt vélekedés szerint ugyanis a zsidók – túl azon, hogy szenvedtek a feléjük áradó ellenséges érzelmektől -, egyszersmind már-már saját benső érzésükké is tették azokat. Állítólag átvették ellenségeik vádjait, és azonosultak azokkal. Hogy ez aztán részben tragikus következményeket vont maga után, az magától értetődő.

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy e tényállást három értelmiségi személyiség példáján szemléltessem. A három szóban forgó férfiú a császárság és a Weimari Köztársaság idején élt. Mindhárman nagyon rosszul viselték a külvilág ellenséges érzelmeit. Mindazonáltal a maguk módján mindhárman megismerték a környező világ ellenségességét, és mindhármójukban valami öngyűlöletféle kezdett kifejlődni.

Walter Rathenauról, Maximilian Hardenről és – végül, de nem utolsósorban – Theodor Lessingről van szó. Mindhárman zsidó származásúak voltak, az őket körülvevő társadalom pedig mindhármukat értelmiséginek bélyegezte, és ekként gyűlölte és üldözte. Mindhárman az agresszió céltáblájává váltak. Rathenau és Lessing merényletnek esett áldozatául, gyilkosságot kíséreltek meg Harden ellen is, ő azonban óriási szerencsével túlélte a merényletet. A részleteket lásd az idevágó irodalomban.

Mielőtt előadásomban továbblépnék, le kívánom szögezni, hogy az értelmiségiek – jóllehet nézeteik sok tekintetben és gyakran azonosak, politikai és világnézeti szempontból korántsem állnak szükségképpen ugyanabban a táborban. Az értelmiségiek – az általános szellemi áramlatoktól függetlenül – a lehető legkülönbözőbb álláspontokat képviselhetik. E tétel igazságának bemutatására kiválóan alkalmas Rathenau és Harden példája.

E két férfiút – egyikük gyáros, politikus és publicista, másikuk publicista és újságkiadó, kezdetben szoros barátság fűzte össze. Politikai és világnézeti kérdésekben is hasonló, vagy azonos nézeteket vallottak. Idővel azonban összekülönböztek, ráadásul semmiségeken. Barátságuk vad gyűlöletbe csapott át. Kivált a közismerten nehéz természetű Maximilian Harden bizonyult kérlelhetetlennek. Rathenau iránti – hirtelen támadt és egyre ellenségesebb – érzelmeit már-már patologikusnak mondhatjuk.

Rathenau és Harden levelezéséből képet kapunk kettejük meglehetősen problematikus barátságának, vagy mondjuk inkább, nehéz értelmiségi viszonyának ingadozásairól, hullámzásairól. A levelekben minuciózus pontossággal utánaolvashatunk, miképpen ismerkedett meg egymással Rathenau és Harden, látjuk, hogy mennyire hasonlóan ítélték meg a politika aktuális kérdéseit, és hogyan szakadt meg barátságuk 1912-13 telén.

E barátság megszűnésének állítólagos oka egy közös barátnőjük indiszkréciója volt. A látszólagos kiváltó ok persze nem ez volt: ezt Hardennek a gyarmatpolitika tervezett újrarendezése ellen intézett publicisztikai attakjai jelentették, de viszonyuk megromlásában nagy valószínűséggel szerepet játszott – mai fejjel már alig-alig érthető rivalizálásuk is: vetélkedésük tárgya az AEG vezetésében megürülő hely utódlása volt. Ám akármi volt is barátságuk kihűlésének oka, Rathenau és Harden egyszer csak indíttatva érezte magát, hogy mind fagyosabb hangú leveleket váltson.

Leveleik azelőtt a “Kedves Maxim”, illetve “Kedves Barátom” megszólítással kezdődtek, ekkortól azonban mind formálisabbá vált a hangvétel, és “Tisztelt Uram”-nak kezdték szólítani egymást, hogy aztán a dolgok – már-már groteszkbe hajlóan – odáig fajuljanak, hogy Rathenau, miután hiába próbálta távirat útján tisztázni a helyzetet, párbajra hívta Hardent, aki a kihívást kerek-perec elutasította.

Rathenau és Harden között azonban már a viszály kirobbanása előtt is voltak latens feszültségek. Rathenau – jóllehet újra és újra fontosnak tartotta hangsúlyozni Harden iránt érzett barátságát – már az Eulenberg-botrány idején is távolságtartón viselkedett. Ösztönösen érezte, hogy az ügy meg fogja rendíteni az országot, ám semminemű szellemi-erkölcsi fordulatot nem vált majd ki. Harden azonban nem akarta tudomásul venni, hogy barátjának nem akarózik követni és támogatni őt a “censor Germaniae” vértjében vívott harcában, és hogy saját útját kívánja járni.

1908. április 18-án kelt, Hardennek írott levelében Rathenau meg is fogalmazta fenntartásait: “Barátságunk immár tucatnyinál is több éves. Teljes mértékben tudatában vagyok, hogy mit jelentett nekem e barátság, amelyre hálatelt szívvel gondolok, és amely, hiszem, hogy mindkettőnk számára gyümölcsöző volt… Két dolog azonban nem lehetséges számomra, ezeket csak megemlítem, bár tudom, nyugodt hangulatban Ön sosem kért és nem is kér tőlem ilyet: soha senkinek nem szegődnék párthívéül, és soha senki emberfiától – Öntől sem – fogok félni.”

Rathenau és Harden viszonya tartósan megromlott. Ezen az a tény sem változtat, hogy a világháború elején ismét kapcsolatba léptek egymással. Valójában azonban nem kerülhettek közelebb egymáshoz, mivel álláspontjuk – éppen a legdöntőbb kérdésekben – túlságosan távol esett egymástól.

Hogy végül is mi okozta e rendkívüli barátság kudarcát, a politikai ellentétek, a személyes motívumok, vagy az, hogy mindketten roppant erős karakterek voltak, akik képtelenek kijönni egymással, nem tudjuk bizonyosan. Mindenesetre akkortájt, amikor Rathenau a politikai pályára lépett, barátságuk már végérvényesen a múlté volt, jóvátehetetlenül megszakadt.

Ekkoriban kezdte támadni Harden Rathenaut, és támadta ott és akkor, ahol és amikor csak tudta. A megtámadott ezenközben hallgatásba burkolózott, alighanem azért is, mert tisztában volt azzal, hogy Harden beteges, patologikus eset. Rathenaunak tűrnie kellett, hogy Harden a Zukunftban beteges becsvágyáról cikkezzen, hogy autokratának nevezze, aki fütyül a tömegekre, aki nem ismeri fel a politikai szükségszerűségeket, és visszaél a kezébe adott hatalommal, amelyet csakis önnön hírneve gyarapítására használ föl.

Hardennek az egykori baráttal szemben tanúsított elutasító magatartása még azután sem változott, hogy Rathenauval nacionalista merénylők végeztek, miután a berlini utcákon randalírozó diákegyesületi tagok ordítva skandálták “az átkozott zsidó disznó Walter Rathenau lepuffantását” indítványozó versezetet. De Harden még 1927-ben, alig négy hónappal tulajdon halála előtt is alaposan leszedte a keresztvizet Rathenauról, megjegyezve, hogy Rathenau az egyetlen “határozottan rossz” ember, akivel valaha is találkozott élete során: “Egy Cagliostro. Briliáns elme, szellemes, a művelt zsidó nagyburzsoá mintapéldánya. De teljességgel steril. Semmiféle maradandó teljesítménnyel sem büszkélkedhet. Könyvei holnapra feledésbe merülnek és már ma is elavultak…”

III.

Arról, hogy Rathenau és Harden esetében a századforduló zsidó kereskedő és gyáros ifjak körében tapasztalható tipikus társadalmi magatartásformákról van-e szó, persze lehetne vitatkozni. Némely érv amellett látszik szólni, hogy az asszimilációs folyamat, illetve a kulturális alkalmazkodás folyamatának kudarca mindkettejük esetében kettős öngyűlöletre adott okot: egyfelől származásuk gyűlöletére, másfelől pedig tulajdon énjük gyűlöletére.

Az öngyűlölet szól Rathenaunak az 1897-ben Harden lapjában, a Zukunftban névtelenül közölt, Halljad, Izrael! című írásából, amely meglehetős feltűnést keltett. A zsidó körökben ellenszenvvel, az antiszemiták körében pedig kaján élvezettel olvasott cikk szerzője megvallotta, hogy ő maga is zsidó, ez azonban a legkevésbé sem zavarta, hogy heves szavakkal támadja hittestvéreit: “Különös egy vízió! A német élet közepette egy elkülönült, idegenszerű embertörzs a maga feltűnően ragyogó viselkedésével, mozgékonyságával, forróvérűségével. Ázsiai horda német talajon.”

Goebbels Völkischer Beobachterje és Streicher lapja, a Stürmer később, ha csak tehette, idézte e szavakat. Előszeretettel citálták, akárhányszor csak torzképet akartak rajzolni a zsidókról. “Áme, nézzétek – mondták -, ezt maguk a zsidók mondják saját magukról.” Ugyanaz történt Harden Rathenau elleni kirohanásaival, ezeken ugyancsak remekül szórakozott a náci sajtó.

A jelenségre, ahogy Harden a vele szemben megmutatkozó gyűlöletet Rathenaura vetítette, Theodor Lessing már 1932-ben megjelent, A zsidó öngyűlölet című könyvében felhívta a figyelmet. Theodor Lessing hannoveri filozófus és író, aki Rathenauhoz és Hardenhez hasonlóan heves nacionalista támadások állandó célpontja, majd alattomos gyilkos merénylet áldozata volt, pontosan tudta, miről beszél, végtére neki is egész életében azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy a világ zsidóként és értelmiségiként nem fogadja el őt.

Einmal und nie wieder című visszaemlékezéseiben jó néhány olyan megjegyzést találni, amely Lessing tisztánlátására enged következtetni: Lessing tisztában volt azzal a problémával, hogy értelmiségiként olyan társadalomban él, amely nem sokat tud kezdeni az értelmiségiekkel. És ő is érezte, hogy az értelmiségi lét és a zsidóság között összefüggés van, és hogy az emberek önképe nemritkán attól a képtől függ, amelyet a környezet alkotott róla.

Sok zsidó hajlamos arra, hogy elfogadja és átvegye a nem zsidó környezet gyűlölettől eltorzult zsidóképét, amellyel egyet is ért. Ezzel a jelenséggel már jó ideje intenzíven foglalkozik az előítélet-kutatás. Az emberi viselkedésformákat jól ismerő Theodor Lessing roppant beleérzéssel írta le a jelenséget. Fent említett, a zsidó öngyűlöletet boncoló könyvében ama nézetnek adott hangot, hogy az ellenséges külvilág értékmérői alapján történő önszemlélet egyenesen feltételezi az öngyűlölet érzését.

Maximilian Harden és Walter Rathenau annyiban tipikus példának tekinthető arra, amit Lessing öngyűlöleten értett, mivel mindkettejüket erős alkalmazkodási vágy hajtotta: mindketten németebbek akartak lenni a németeknél, és ennek érdekében nem átallották megtagadni zsidó származásukat is. Különösen tragikus mindebben, hogy bármekkora távolságba kerültek is a zsidóságtól, apáik tradícióitól, származásuk elől nem menekülhettek. Mindketten arra a roppant zavaró tapasztalatra tehettek szert, hogy a külvilág nem akceptálja gondolkodásuknak a többségétől eltérő jellegét, és ezért akként könyveli el őket, amik a legkevésbé sem akartak lenni: zsidókként.

Az önmagát német értelmiséginek tekintő, és zsidóságát tudomásul sem vevő Maximilian Hardennek is meg kellett tapasztalnia, hogy a külvilág antiszemitizmusa újra és újra zsidóként bélyegzi meg, hogy “Izidorként” emlegetik, ahogy tette azt Joseph Goebbels, illetve hogy a Völkischer Beobachter szerzője, Alfred Rosenberg “Németország legnagyobb csibészének” nevezi. Alig kilenc nappal Rathenau meggyilkolása után ellene is merényletet kíséreltek meg. Ő azonban Rathenauval ellentétben túlélte a támadást. Nem élte viszont túl Németországba vetett hite. E hitet elpusztították – olyanok ölték ki belőle, akik nem tudták elképzelni, hogy egy zsidó nemcsak normális értelmiségi, hanem – túl ezen – még német hazafi is lehet.

IV.

De térjünk vissza az “értelmiségi” szóhoz és mindahhoz, ami a kezdetektől fogva ehhez a szóhoz tapadt. Franciaországban a reakciónak – a nagyhatalmú nacionalista-antiszemita sajtóval karöltve – sikerült az értelmiségi szót mindazokkal a szitkokkal és vádakkal összekapcsolnia, amelyeket a demokratikus jogállam híveire találónak gondolt, és amelyektől ezek megsemmisülését várta. Az “intellectuel” jelző magában foglalta, hogy viselőjének gondolkodásmódja absztrakt és érzéketlen, szívében “nemzetellenes”, és hogy az illető születésénél, illetve mentalitásánál fogva “zsidó”, jellemét tekintve “dekadens”, a lényeget tekintve pedig “inkompetens”.

Az “értelmiségi” tehát ellenség, megérett a pusztulásra, és máson sem jár az esze, mint hogy miként tehetné tönkre a francia hazát. A korabeli jobboldali sajtó egyetlen folytatásos vádirat volt, amelynek minden szava az “értelmiségiek” nemzeti elkötelezettségét kérte számon. A cikkek különbséget tettek “jó franciák”, vagyis az “értelmesek”, illetve “hazaárulók”, vagyis az értelmiségiek között.

A szavak harcában a lehető legellentmondásosabb kitételek hangzottak el. Amikor a nacionalisták az “értelmiségi” szitokszóval illették a demokratákat, emezek azt válaszolták, büszkék rá, hogy az értelmiségiek táborába tartoznak. A nacionalistákkal ellentétben ők bizony dicsőségnek tekintik e szót, amelynek használata a demokrácia elvei melletti ünnepélyes kötelezettségvállalással ér fel.

A német nyelvi tudatba csak lassanként szivárgott be az “Intellektueller” szó. A századfordulós idegen szavak szótáraiban még hiába keressük. Csak Eduard Engel vette fel speciális, a német nyelvet az idegen szavak mételyétől megtisztítani hivatott szótárába. A szócikkhez fűzött magyarázat mindent elárul: “a XIX. század vége óta elterjedt finomkodó Párizs-majmolás.”

A szó aztán Németországban is a franciaországihoz hasonló, túlnyomórészt negatív színezetet kapott. Miként azt 1916-ban egy bizonyos Paul Förster kijelentette, “Ezek az urak, akik felfuvalkodottságukban – francia mintára – intellektueleknek mondák, illetve mondatják magukat, nem csupán ama elvárást utasítják el a lehető legmerevebben, hogy tisztán és hazafias módon használják nyelvüket, de nem átallják ezt még azzal az érvvel meg is indokolni, hogy a nyelvünkbe beférkőző és azt mételyező idegen szavak szókincsünk gazdagodását jelentik…”.

Az értelmiségiek körüli viták az első világháborút követően tovább élesedtek, a Weimari Köztársaság idejére pedig már-már groteszk mértékűvé fokozódtak. “Maga értelmiségi!” – ezt a sértést vágta legádázabb dühében ellensége fejéhez, aki sziklaszilárdan úgy gondolta, a másik valóban az, ő viszont a legkevésbé sem. “És a tuik tuinak nevezték egymást – mégpedig a szó legrosszabb értelmében” – olvassuk Bertolt Brechtnél.

Az értelmiségiellenesség a politikai színtér jobboldalán volt a legerősebb. A jobboldal ügyes propagandistái már a Weimari Köztársaság idején is sikerrel társítottak az értelmiségi szóhoz olyan metaforikus, “jelző szókat”, amelyek többségükben a biológia területről vétettek. Az “értelmiségi” e jelzők értelmében “hideg”, mert “vérszegény”, “vérszegény”, mert “beteges” és “beteges”, mert “gyökértelen”, és mindez annak köszönhető, hogy a nagyváros “aszfaltján” tenyészik.

A Weimari Köztársaság értelmiségije számára életveszélyt jelentett a felé áradó gyűlölet. Nem volt előle menekvés. Rathenaunak, Lessingnek és Hardennek a saját bőrén kellett megtapasztalnia a külvilág elutasítását. Az ellenük végrehajtott merényletek összefüggésben álltak a kor antiintellektuális és antiszemita hangulatával. Hitler és a nemzetiszocialista párt hatalomra kerülésekor a talaj már elő volt készítve. A termés beérett.

Joseph Goebbels náci propagandaminiszternek például egyszerű dolga volt, építhetett a lakosságban már régóta meglevő értelmiségellenes érzelmekre. Amikor az “értelmiségieket” támadta, hangot adván azon vélekedésének, miszerint azok nem egyebek, mint “a társadalom nyakán élősködő, locsogó, lusta, parazita csürhe”, pontosan tudta, hogy a lakosság széles köreinek a szívéből beszél.

Goebbels már 1929-ben megjelent Michael című regényében is röviden és velősen megfogalmazta fenntartásait az értelmiségiekkel szemben: “Az intellektus veszélyt jelent a jellem fejlődésére”. Ezzel az állításával is kifejezte, nem hisz benne, hogy az “értelmiség” szerepet játszhat “Németország gyógyulásában.” Goebbelsnek az értelmiséggel szembeni ellenérzéseit számos más megnyilatkozásával is bizonyíthatjuk.

A szellem munkásai a Birodalom élet-halál küzdelmében címmel, 1943-ban, diákok előtt mondott beszédének egyik-másik kirohanásából például nyilvánvalóan kiderül az értelmiségiekkel szemben érzett gyűlölete. “Intellektualizmuson mai nyelvhasználatunk szerint degenerációs jelenséget értünk. Túltenyésztettséget és visszamaradottságot egyszerre, az egészséges, józan értelem degenerálódását, ami a szellemi dolgokkal való foglalkozásban mutatkozik meg…”

A nemzetiszocialista ideológia ellenségképében központi szerepet játszott a “zsidó”, “értelmiségi”, “marxista” hármas. Az “értelmiségi” (jelképe a szarukeretes szemüveg), a nemzetiszocialista képzeletben “a marxizmustól fertőzött” “zsidó”, aki “szerencsétlenséget” és “hanyatlást” hoz a német népre. A Hitler-beszédek állandóan visszatérő és állandó kapcsolatban visszatérő eleme a “zsidó” és az “értelmiségi”, valamint a “kommunista és marxista bűnöző”, aki mögött ott áll a “zsidó-értelmiségi felbujtó”.

Hitler a racionalitás elvének gyűlöletétől vezéreltetve 1938. november 10-én négyszáz neves német újságíró és kiadó előtt tartott szónoklatában állítólag az alábbi kijelentésre ragadtatta magát: “Ahogy így elnézem mifelénk az értelmiségi rétegeket, sajnos azt kell mondjam, szükség van rájuk; különben egy napon ki lehetne irtani őket, vagy valahogy így.”

A Weimari Köztársaság idején – zavarba ejtő módon – a marxista pártok körében is meglehetős értelmiségellenes hangulat uralkodott. Ennek oka vélhetően az egyértelmű definíciók hiánya volt. Megválaszolhatatlannak tűnt például az a kérdés, hogy “vajon az értelmiség osztály, avagy réteg?” Az “osztályalapon nyugvó értelmiségi definíció” megfogalmazására tett minden kísérlet meghiúsult. A kudarc arra vezethető vissza, hogy már maga az “értelmiségi” szó is heves érzelmeket szabadított fel.

Az “értelmiségi-fóbia” tehát a marxista táborban is kétségkívül jelen volt. Mi sem mutatja szemléletesebben, mint a Die Aktion című folyóiratban, 1920-ban megjelent, A burzsujok lakájai című vers. A költemény első és utolsó strófája a következőképpen szól (Reményi József Tamás fordításában):

A proletárt ki űzi árkon és bokron át? / Hű lakájként ki óvja a burzsuj államát? / A nagytőkéért, lám, kiáll, / De folyton békét prédikál: / Az entellektüell az, a burzsoá bagázs!

Csak szaporodik egyre, hát védekezned kell, / Percig se tétovázhatsz, a lámpavasra fel! / A szél himbálja majd nekünk, / Míg vígan zeng az énekünk: / Irtsd az entellektüellt, a burzsoá bagázst!

Az értelmiségieket Németországban sosem övezte rokonszenv. Franciaországban más a helyzet. Mindig is más volt, mivel az irántuk megmutatkozó ellenséges érzület hagyományosan sosem érte el azt a mértéket, mint németföldön. Az értelmiségieket Franciaországban sem szerették, ám valamelyest tisztelettel voltak irántuk. Nem így Németországban. Hogy miért? Egyebek mellett azért, mert azok, akik Németországban “értelmiségieknek” mondhatnák magukat, mindig is visszariadtak attól, hogy egy olyan fogalommal azonosítsák magukat, amely fogalom a köztudatban negatív jelentést hordoz. Azt, hogy valaki számot tartson az értelmiségi szerepére, az emberek mind a mai napig problematikusnak tekintik.

Némelyek nyilván emlékeznek még a hetvenes-nyolcvanas évek terrorista hulláma, a Vörös Hadsereg Frakció és a csoport “szimpatizánsai” körül kirobbant heves vitákra. Viszszatekintve elmondhatjuk, hogy végső soron az sem volt más, mint egy, az értelmiség helyzetéről és a társadalom vele kapcsolatos nézeteiről szóló vita, és hogy e vita során sem derült ki egyéb, mint hogy a társadalom nehezen viseli el az értelmiséget, mivel az olyasvalamit testesít meg, amivel a többségi társadalom nemigen tud mit kezdeni.

Engedjék meg, hogy eszmefuttatásomat egy általános – bár elég keserű – megállapítással zárjam. Némely más európai országgal ellentétben létezik egy ősi német hagyomány, amely a mai napig szemlátomást nem sokat változott: aki a többségtől eltérő módon gondolkodik, számíthat rá, hogy ellenségként bánnak majd vele. Az élmény jó néhány olyan értelmiségit gazdagított fájó tapasztalattal, akinek e gyűlöletből egyszer kijutott. És ez bizony ma sincs másképp, mint régen.

(Az előadás 2005. május 6-án hangzott el Nürnbergben, a Nürnbergi Autorengespräche konferencián. A tanácskozás címe: Zsidó víziók volt. A szerző, Julius Schoeps, a Potsdami Egyetem Moses Mendelssohn Központjának vezetője. A versbetétet Reményi József Tamás fordította, a szöveg további részét J. Győri László.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 30. szám

Comments are closed.