F. Zs., 2005. július 30. 00:00
Kép: Kovács Bence Zongorázott, tévéműsort vezetett, egyszer még raplemezt is készített a most hetvenéves Antal Imre, bár a Bors Máté kalandjain szocializálódott embernek az igazi meglepetés vele kapcsolatban az, hogy csupán négy nyelven beszél.
– Boldog születésnapot!
– Ó, köszönöm. A kedvességéért cserébe elárulok valamit: soha ne mondja egy finnek, hogy persze.
– Miért?
– Mert az náluk segget jelent. Ismeri egyébként, hogy két rendőr sétál a Duna-parton, és az egyik felkiált: a budai Vár. Mire a másik: nem számít, hadd várjon.
– Jaj! Ez rémes.
– Pedig szoktak rajta nevetni. Legutóbb a kalocsai börtönben meséltem el, ahol rabokkal találkoztam. Búcsúzáskor azt mondtam, uraim, én most elmegyek, önöknek pedig további jó szórakozást kívánok. Ez nagyon tetszett nekik.
– Azt hittem, az életéről beszélgetünk.
– Hát jó: 1935. július 31-én születtem Hódmezővásárhelyen, édesapám középiskolai tanár volt, édesanyám óvónő. Jól zongoráztam, és tanulmányaim folytatása miatt a család Budapestre, a „bűnös városba” költözött. Eleinte kettős albérletben laktunk, a szomszédunkat Bécs Elemérnek hívták, ám a ház nem a Bécsi úton volt. Mondtam már, hogy voltam KISZ-tag?
– Még nem.
– Egyszer a KISZ KB ülésére is meghívtak. Egy ideig hallgattam a beszédeket, de az egészből egy szót sem értettem. A büfében viszont a kávét Kádár János mellett ittam, akinek elmeséltem egy viccet.
– Politikait?
– Erre már nem emlékszem. Néha az sem jut eszembe, mi történt velem tegnap. Igaz, nem is csoda: képzelné, hogy most leszek hetvenéves?
– Ezért vagyok itt. Hol fogja ünnepelni?
– Egy vidéki kastélyban, ahová egy igazi grófnő hívott meg. Autó jön majd értem. Volt nekem is régen autóm, nem is egy, de eladtam mindet. Azóta általában taxival járok. A múltkor viszont változtattam ezen a szokásomon. Trombózist kaptam, és mentővel mentem a kórházba.
– Már akartam kérdezni: mindig viccel, vagy egyszerűen csak így rejtőzködik?
– Az életem nyitott könyv. Talán ezért is tudtak kirabolni a múltkor. Na, ezt elmesélem: egyik este becsönget hozzám néhány fiatalember egy üveg Unicummal. „Imrém, igyál” – mondták. Másnap délben ébredtem fel. Eltűnt az étkészlettől a képekig szinte minden a lakásból, egyedül a könyveket nem bántották, pedig van belőlük nyolcezer.
– Hány nyelven beszél?
– Négyen: olaszul és franciául folyékonyan, de németül és angolul is tudok. Az igazi kedvencem azonban a füstölt, főtt marhanyelv.
– Megint egy vicc.
– Talán ez vagyok én. Látja ezt a zakót rajtam? Vagy húsz éve vettem. Tele van színekkel, mégis, ha megkérdezik valakitől, te, milyen is az Antal zakója, hát nem tudná megmondani.
-Ahogy látom, szakadt viszont a bélése. Nincs, aki törődjön önnel?
– Én főzök, mosok, takarítok magamra, de varrni nem szeretek. A múltkor szerencsére felajánlotta egy ruhagyár, hogy a bemutatótermükből elvihetek annyi ruhát, amennyit csak akarok.
– Hányat hozott el?
– Alig párat. Minek az embernek mindennap másban járnia.
– Megkérdezhetem, mennyi a nyugdíja?
– Ó, egyáltalán nem kevés: százezer forint. Tudja, mindig ugrott egy kicsit, én ugyanis „mindendíjas” vagyok. Kaptam Erkelt, Opust, sőt, még SZOT-díjat is.
– A zongorázást nem sajnálja?
– Amikor megbénultak az ujjaim, nagyon el voltam keseredve. Rengeteget ittam, csúnya dolgokat csináltam. Aztán a televíziózás átsegített ezen a mélyponton. Egyébként elképesztő dolog történt velem nemrég: meggyógyultam.
– Hogy érti?
– Ahogy mondom: a jobb kezemen az a három ujj ismét mozogni kezdett. Pár hete fel is hívott valaki, hogy hallotta, újból tudok játszani, és felhangolja a zongorámat. Pénzt nem akart elfogadni, ezért meghívtam egy ebédre, a törzshelyemre, a Piroskába. Ott mindenki családtagnak tekint, bár nem ingyen főznek rám.
– Vannak rokonai?
– Igen, szerte az országban, de nem tartom velük a kapcsolatot. Én olyan magamnak való ember vagyok. A múltkor felhívtam ugyan a hódmezővásárhelyi unokatestvéremet, Sárit, a névnapján. Egy férfihang szólt a telefonba, és mondta, hogy három hete meghalt.
– Sajnálom.
– Képzelje, egyik nap felállt, átment a szomszédaihoz, mindenkitől szépen elbúcsúzott, azt mondta, érzi, hogy nem fogja megérni a holnapot. Aztán kitakarított, elmosogatott, kimosta a ruháit, és tényleg meghalt.
– Fél a haláltól?
– Nem tudom, milyen az, ezért nem. Még nem találkoztam ugyanis olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy figyelj csak, tegnap meghaltam, majd mesélek róla. Én a magam részéről úgy képzelem az egészet, mint az elalvást. Az ember egy ideig tudja, hogy ébren van, de hogy pontosan mikor aludt el, arra már nem emlékszik másnap.
– Lesz másnap?
– Vad materialista vagyok, tehát nem hiszem. Nekem olyan dolgok kellenek, hogy kétszer kettő, az négy. Vagy hogy ez az asztal pontosan másfél méter széles. Érti?
– Azt hiszem. Hogy érzi, szép élete volt?
– Nagyon is szép. Jártam Kínában, Japánban, Izraelben, fürödtem a brazil Copacabanán, mégis, most a legjobb, itt, Budapesten, hetvenévesen.
– Miért?
– Nem is tudom. Most már csak élni akarok.