Forrás: NOL

Horváth Gábor, 2005. július 30. 00:00

Irakban nemrég történelmi esemény zajlott, a Fehér Ház azonban nem beszélte agyon a dolgot. Irak katonai megállapodást kötött szomszédjával és tradicionális ellenségével, Iránnal.

Az egyezmény iráni értelmezésében Teherán segítséget nyújt az iraki hadsereg kiképzésében. Bagdadban egy nap kivárással ezt cáfolták – közben nyilván kaptak egy-két amerikai telefonhívást -, ám tény, hogy Irán egymilliárd dollárral járul hozzá az iraki fegyveres erők harckészségének növeléséhez. Az új iraki diplomaták egy részét már eddig is Iránban készítették fel a külföldi missziókon történő munkára. Ezzel, mint azt a Washington Post egyik csipkelődő kommentárja az amerikai vezetés szóhasználatát karikírozva megállapította, Teherán egy csapásra átkerült a „Gonosz tengelyéből” a „készségesek koalíciójába”. Már csak Észak-Korea hiányzik, és Phenjannak aztán tényleg jócskán van fölösleges katonája, akit átküldhetne Irak megsegítésére – viccelődött a lap Bush elnök számlájára.

Hol van már az idő, amikor Szaddám Huszein villámgyors megdöntését követően a lapok világszerte azt találgatták, hogy Szíria vagy Irán lesz-e a következő célpont? Az Irak megszállását követő első hetekben úgy tűnt, hogy az amerikaiak tényleg nem állnak meg félúton, és megpróbálják az egész Közel-Keletet a maguk képére formálni. Azután kiderült, hogy az amerikaiak csak a kivételesen szoros iráni kapcsolatokkal rendelkező Ali asz-Szisztaninak, az iraki siíták vezetőjének a segítségével tudja elkerülni az ország teljes polgárháborúba süllyedését. A nagyajatollah által támogatott pártszövetség választási győzelmét követően nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai hadsereg jelenléte dacára Irakban intézményesült az iráni befolyás.

Az iráni atomprogram körüli megválaszolatlan kérdések kapcsán logikus annak feltételezése, hogy Washington legalábbis végiggondolta, milyen következményei lehetnek egy újabb hadjáratnak. Irak esetében elég ok volt a háborúra a tömegpusztító fegyverek feltételezett megléte, illetve a kifejlesztésükre irányuló tevékenység és a nemzetközi terrorizmussal való potenciális kapcsolat, márpedig Irán esetében mindez legalább akkora, ha nem még nagyobb veszély. A teheráni vezetést szoros szálak fűzik az izraeli polgári célpontok elleni merényletek jelentős részéért felelős Hezbollahhoz és a Hamaszhoz. A Fehér Házban és a Pentagonban azonban nyilván kiszámolták, hogy Irán csaknem négyszer akkora, mint Irak, lakossága pedig több mint két és félszer annyi. A fegyveres erők is összehasonlíthatatlanul korszerűbbek és nagyobbak, mint 2003 előtt az évtizedes nemzetközi szankciók által megszorongatott Irakban voltak. Az USA az elmúlt években szép csendben lemondott a „két háború” elvről, vagyis arról, hogy fegyveres erői egyszerre két nagyméretű konfliktusban is biztosítsák az abszolút fölényt. Az tehát teljesen kizárható, hogy a jelenlegi iraki viszonyok mellett Washington önszántából egy újabb háborúba bonyolódna.

Irak harmadik éve tartó megszállása azt is megmutatta az amerikaiaknak, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet pusztán tűzerővel megoldani. Ráadásul lehet, hogy kifutnak, vagy már ki is futottak az időből, mert miután Oroszország leszállítja a nukleáris fűtőelemeket, a bombázás vállalhatatlanul súlyos környezetvédelmi kárt okozna. Irán tanult az Izrael által 1981-ben lebombázott iraki nukleáris létesítmények példájából: egyrészt szétszórta, és mélyen a föld alá rejtette saját atomprogramjának legérzékenyebb elemeit, másrészt sosem szakított teljesen a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel, illetve a nyugati országok nevében tárgyaló Európai Unióval. Katonai szakértők szerint egyszerű légicsapásokkal még a legnagyobb és legkorszerűbb bombákat használva sem lehet megbízhatóan lerombolni az iráni üzemeket. A végleges megoldáshoz teljes szárazföldi megszállásra, de legalábbis kiterjedt ejtőernyős és kommandós akciókra lenne szükség – vagyis beláthatatlanul sok amerikai emberéletre. Dick Cheney amerikai alelnök egy korábbi interjúban arra célzott, hogy adott esetben nem lesz könnyű visszatartani az izraelieket egy, az 1981-eshez hasonló légitámadástól. Ennek valószínűsége azonban semmivel sem nagyobb, mint egy amerikai támadásnak, sőt: Irán katonai és politikai értelemben is túl nagy falat Izraelnek.

Bush második kormányában valamit veszítettek befolyásukból a demokrácia erőszakos közel-keleti terjesztését sürgető neokonzervatív politikusok. Egyik legmarkánsabb képviselőjük, a védelmiminiszter-helyettes Paul Wolfowitz nem hogy nem kapott miniszteri tárcát, hanem egyenesen kikerült az adminisztrációból – igaz, a Világbank elnökeként változatlanul jelentős befolyása van a nemzetközi életre. A korábbinál jobban a háttérbe húzódott Donald Rumsfeld védelmi miniszter is, aki az első négyéves periódusban aktívan beleszólt a külpolitikába.

Az iraki háború támogatottsága folyamatosan csökken, az amerikaiak többsége szerint hiba volt elkezdeni. Ilyen körülmények között szinte kizárt, hogy Bush meg tudná szerezni a törvényhozás felhatalmazását egy újabb, az eddigieknél is nagyobb, költségesebb és véresebb háborúhoz. Az elnök különben is közeledik ahhoz az időszakhoz, amikor cselekvési szabadsága beszűkül, és a sajtó „béna kacsaként” kezdi emlegetni. Bár a retorika néha emlékeztet a 2002-es, az iraki hadjáratot felvezető beszédekre, nyilatkozatokra, Amerikában – ellentétben 2003 nyarával – ma senki sem jósol Irán elleni háborút, és ezen a konzervatívnak tartott Mahmud Ahmadinezsad elnökké választása sem változtatott.

Washington, 2005. július

Comments are closed.