Forrás: 168 Óra

Utazás Kakofóniába

2005/30 – Közélet

Mészáros Tamás

Nemcsak az ottani hallgatóság, hanem a figyelmes magyar közvélemény sem igen tudott – s felteszem, a mai napig sem tud – mihez kezdeni a vajdasági Zentán július 15-én előadott Kövér-tézissel, miszerint a kettős állampolgárságról szóló népszavazás „felelőtlen, eleve bukásra ítélt, semmilyen hasznot nem hozó kezdeményezés” volt. S még tovább: úgy kellett a Fidesznek, „mint púp a hátukra”.

És Kövér László nem érte be a puszta ténymegállapítással. Elhangzott szájából – legalábbis a Magyarok Világszövetségének sajtószolgálata szerint – az az érvelés is, amelyet annak idején a kettős állampolgárság megadásának épp a jobboldal által lehazaárulózott ellenzői vallottak; tudniillik az, hogy a honosítás következményeként elsősorban a határon túli magyar fiatalok költöznének el szülőföldjükről. A zentai közönség megrökönyödése tehát igencsak érthető, hiszen a Fidesz egyik vezetőjétől most homlokegyenest az ellenkezőjét hallották mindannak, amit korábban, a párt által felgerjesztett kampányban a polgári szövetség képviselt. Az itthoni sajtó ráadásul emlékeztetett arra is, hogy maga Kövér, kevéssel e száznyolcvan fokos fordulata előtt, történetesen Kárpátalján még teljes mellszélességgel kiállt a kettős állampolgárság mellett, és egyértelmű ígéretet tett arra, hogy 2006-os választási győzelme esetén a Fidesz „megoldja a problémát”.

Mi történt időközben, a Kárpátaljától a zentai fellépésig eltelt napok alatt, ami Kövért szembefordította önmagával? Talán nem ok nélkül gyanakodunk arra, hogy a Fidesz-választmány elnökének véleménye valójában nem változott; magyarán mindig is elítélte a népszavazási kezdeményezést, csak eleddig a politikai számítás gátolta az őszinteségét. És ezzel mások is lehetnek így a Fideszben; épp a 168 Óra múlt heti számában mondja Németh Zsolt: „Jobb lett volna a magyarságnak, ha nincs december ötödike, de a Fidesz felelőssége ebben nagyon nehezen kitapintható. (…)

Kényszerhelyzetben voltunk, s megkerestük az egyetlen vállalható álláspontot.” Ez a megfogalmazás lágyabb tónusban ugyanazt jelenti, amit Kövér adott elő Zentán. Más lapra tartozik, hogy a Fidesz persze semmiféle kényszerhelyzetben nem volt. Ha következetesen képviseli saját, még a kormányzása alatt tanúsított meggyőződését, akkor a jobboldalon élvezett tekintélyének teljes súlyával elutasíthatta volna Patrubány csakugyan felelőtlen akcióját. De nem tette, mert egyszer csak felrémlett előtte a kormánykoalíció látványos „nemzetpolitikai” tönkreverésének lehetősége. Magáévá tette hát az ügyet, méghozzá olyan vehemenciával, amilyet a 2002-es parlamenti választások két fordulója között már tapasztalhattunk.

Azóta a Fidesz ejtette napirendjéről a témát; kudarcairól érthetően nem szeret beszélni. De épp az utóbbi időben voltak jelei annak, hogy Orbán Viktor azért levonta a kényszerű konzekvenciákat. S amikor nekilátott újrapozicionálni saját és pártja atlanti politikáját, akkor attól nem elválaszthatóan a szomszédság-, illetve a regionális politikát is. Mert megértette – igaz, kicsit későn – az amerikai, vagyis a Bush-féle neokonzervatív kurzus természetének egyik fontos igazságát. Azt, hogy ez a „neokon” gondolkodás annyiban rokon a Fideszével, amenynyiben előszeretettel osztja fel a világot az általa kijelölt Jókra, illetve Rosszakra. És szüksége van felnagyított ellenségképre, a Gonosz megtestesülésére – mert így magát vele szemben erkölcsi piedesztálra helyezheti. Ám az amerikai politika ezt a felfogást stabilizáló erőnek képzeli. Otthon és világszerte. A radikális neokonzervatív rendet akar teremteni a káoszban. És ha azt látja, hogy egy kelet-közép-európai pártvezér gyakorlati nacionalizmusa és antikommunizmusa, tetézve a szélsőjobb iránti vonzalommal, veszélyezteti a térség stabilitását – az amerikai neokonnak mégsem tetszik az ő ideológiai követője.

Orbán tehát elment Izraelbe, mert tudta, hogy Bushhoz Tel-Avivon át kell vezetnie Canossájának. Meg kellett mutatnia, hogy saját sajtójának rendszeres uszítása ellenére ő maga tisztességes hangon képes beszélni a zsidókról. Aztán a keresztény néppártok konferenciájának csoportos fehér házi reggelijén tömören kifejtette: Magyarország igenis stabilizáló szerepet kíván betölteni szűkebb környezetében. Majd elutazott Tusnádfürdőre, s ott részese lett egy rendezvénynek, amelyet „váratlanul” együtt látogatott meg Markó Béla és Tőkés László. Mit tesz isten, ez alkalomból még a püspök úr is a romániai magyarság egysége mellett emelt szót.

A politikai racionalitás logikája szerint Orbánnak Erdélyben folytatnia kellett volna a megkezdett pályamódosítást. Tőle volt várható, hogy ha nem is a kövéri direktséggel, de finomabban mégis elhatárolja magát a kettős állampolgárságtól, és inkább a jogos autonómiaigényeket támogatja. Ez esetben értelmet nyert volna az új hangvétel zentai „felvezetése”, sőt Németh Zsolt e tárgyban tett vallomása is. Németh ugyanis a már idézett interjúban visszamenőleg elismerte, hogy „meghatározó külpolitikai kérdésekben” annak idején, a Fidesz-kurzus alatt sem a Külügyminisztérium, hanem személyesen Orbán Viktor döntött.

Ámde Tusnádfürdő üzenete rácáfolt a várakozásra. Orbán visszatért legradikálisabb önmagához. Kunbélázott, rákosizott, ötvenhatozott. Majd mindezzel egyenes összefüggésben közölte: a baloldal megint „rárontott saját nemzetére”, amikor elutasította a kettős állampolgárságot. Megtetézte ezt azzal, hogy szerinte a népszavazáson nem a lakosság, hanem a kormány mondott nemet. Az utóbbi megállapítás már túlment a személyes véleménynyilvánításon: a Fidesz elnöke megint egyszer egybekapcsolta azt a tények tudatos elferdítésével.

Ám e kirohanásnak nincs értelmezési tartománya az utóbbi hetek orbáni törekvéseiben. Nem értelmezhető sem Kövér, sem Németh nyilatkozataival együtt. És persze az is nonszensz, amit Patrubány mondott Zenta után: „Kövér László vagy nem tudja, mit beszél, vagy szántszándékkal ássa a sírját Orbán Viktornak.” Ám egyrészt Kövér nem az a tudattalan fajta, másrészt nem áshatja politikai alteregójának sírját. De még az is valószerűtlen, hogy a Fidesz vezetésében az ilyen fajsúlyú témákról nincs szoros egyeztetés. Kövér és Németh nem saját számlás gerilla a pártjában.

Mi hát a megfejtés? A politikai elemzőnek – bármennyire szereti az ésszerű válaszokat – tudomásul kell vennie: olykor nem talál ilyeneket, mert nincsenek. A politikai racionalitás gyakorta fikció csupán: túl sok az esetleges motívum. Orbán talán épp azért „durvult vissza” annyira Tusnádfürdőn, hogy jelezze: márpedig a kövéri vonal nem érvényes. Talán egy rövid ideig az volt, aztán a főnök gyorsan váltott. Vagy mégis feltételezzük, hogy a választmányi elnök és a külügyi referens önállósította magát? Akár így, akár úgy, mindebből nem kevesebb következik, mint hogy repedezik az a gyenge burok, amellyel a Fidesz régóta próbálja leplezni koherens társadalompolitikájának hiányát.

A párt eddigi, nem épp zökkenőmentes váltásai is megmutatták már, hogy a kizárólag hatalomorientált gondolkodásmód túl sok politikai vargabetűt ír. Olykor pedig a rafináltnak hitt, valójában csupán erőltetetten sokszólamú és túlhangszerelt kommunikáció válik fülsértővé.

Ezt hívják kakofóniának.