Forrás: ÉS

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Péhóvárd 100

Az ember ül a Körös partján a stégen, kezében pecabot, mellette táskarádió, és akkor egyszer csak azt hallja a bemondónő szájából, hogy Horváth Csaba irodalomtörténész fog mesélni a közép-európai irodalom és történelem kapcsolatáról a száz éve született Rejtő Jenő művei kapcsán. Az ember ekkor kihúzza a szákot, kivesz belőle egy köröshideg sört, foggal felpattintja, nagyot kortyol, hátára fekszik. Mert ilyen az ember, ha meghallja a Rejtő nevet, máris röhögéskészültségbe helyezi magát.

Aztán negyedóra múltán az ember újra felül, ha nem is szomorúan, de mindenképpen csalódottan, mert rájön, nem lesz itt semmilyen röhögés. Mert ugyan mi röhögnivaló van azon, amikor egy derék irodalomtörténész megpróbálja elmagyarázni fafejű kollégáinak, hogy P. Howard nem teljes egészében szennyirodalom, sőt, néhol még értékes részletei is lehetnek az életműnek?

Igen, Horváth Csaba a Bartók rádióban a kánongyártó és kánonimádó szakmának magyaráz szent meggyőződéssel. Ugyan ki másnak kellene Rejtőt fényezni? Nem ismerek valamirevaló írót és számottevő olvasót, aki ne lenne tisztában P. Howard klasszikus érdemeivel. Horváth úr okos, de naiv ember. Azt hiszi, ha az irodalomelmélet nyakatekert terminusaival beszél Piszkos Fred szülőatyjáról, akkor talán azon kollégái is megbékélnek majd a rejtői világgal, akik 60-70 éve folyamatosan száműzik Fülig Jimmyt és Gorcsev Ivánt az általános és középiskolai tananyagból, az irodalomtörténeti kézikönyvekből, az ún. magasirodalomból, egyszóval a KÁNONból.

Szegény, szegény Horváth úr! Azt hiszi, ha azt mondja: „a kanonizált Parti Nagy Lajos folyamatosan használja a Rejtő művek ismeretét”, akkor majd a posztmodern poétika keserű csecsét rágó egyetemi fura urak nevetni tudnak Vanek úr beköpésein. Azt hiszi, ha elmagyarázza, hogy a P. Howard-regény egyszerre irodalom és az irodalom paródiája, hogy tükörrendszer, mely megszületése pillanatában tagadja önmagát, hogy a mimézisnek és a komédiának az együttese, akkor majd az oktatási minisztérium ostoba bürokratái a fejükhöz kapnak, és azt kiáltják: Milyen marhák voltunk eddig! Hogy mi miért nem olvastattuk el a tízéves gyerekekkel a Piszkos Fred, a kapitányt?! Hátha akkor szeretnének olvasni azok a büdös kölkök! Na majd eztán!

Horváth úr azt hiszi, ha megpróbálja Rejtő Jenő műveinek egyes pillanatait párhuzamba állítani kanonizált szerzők babérkoszorús műveivel, akkor a saját szakmája is belátja, hogy ennek a lenézett ponyvairodalomnak egészen más polcon lenne a helye, mint ahová írni nem tudó, olvasni nem szerető ítészek és irodalomelméleti pápák pakolták. Azt hiszi, ha egymás mellé állítja