Forrás: ÉS

KOMORÓCZY GÉZA

A műemléki helyreállítás “Europa Nostra” diplomája

Az Európai Unió Bizottságának Kulturális Örökség programja ebben az évben két magyarországi építészeti emléket tüntetett ki, 2004-ben befejezett műemléki helyreállításuk elismeréséül, az “Europa Nostra” diplomával: a mádi zsinagógát és a gyügyei református templomot. Mádon a kitüntetést 2005. július 12-én adta át dr. Andrea H. Schuler, az “Europa Nostra” ügyvezető elnöke. Az alább közölt szöveg Komoróczy Géza Mádon ez alkalomból tartott ünnepi előadása.

Ha tréfára akarnám venni, azt mondanám: mi is úgy vagyunk most, mint az ismert anekdotában az egyszeri mádi zsidó: este útnak indult, szekerezett egész éjszaka, majd reggel, a bakon felébredve, ott találta magát a saját háza előtt. 2004 májusában itt álltunk a frissen helyreállított épület avatásán, azután felültünk szekereinkre, autóinkra, és alig több mint egy év múlva itt vagyunk megint: hogy részt vegyünk azon az ünnepségen, amelyen a zsinagóga kapuja melletti falon leleplezik az “Europa Nostra” diploma emléktábláját.

A laudáció, dicsérő- vagy köszöntő-beszéd, mindig hálás feladat. A lényege egy-két szóval is elmondható: köszöntjük a kitüntetetteket, örvendünk, hogy megkapták azt az elismerést, amellyel az Európai Bizottság a mádi zsinagógát Európánk kulturális örökségének nevezetes emlékei közé emelte, gratulálunk.

Három ága van most a dicséretnek és köszöntésnek. Dicsérnünk kell magát az épületet, dicsérni a szent községet, amely fenntartotta, és last but not least dicsérni kell a szakembereket, kiváló műemléki művészeket, akik visszahozták a romlásból, régi – talán a réginél is ragyogóbb – fényében szemünk elé varázsolták.

De előtte még köszönet-teli említés illeti azokat, akiknek erkölcsi és anyagi támogatása lehetővé tette, hogy a munka meginduljon és Magyarországon szokatlanul gyorsan befejeződjék. Az Egyesült Államokban működő “Zsidó örökség támogatási program” (World Monuments Fund Jewish Heritage Grant Program) kezdő pénzügyi segítsége évek során át számos országban hozzájárult ahhoz, hogy a zsidó községek elpusztítása után gazdátlanná vált emlékek fennmaradjanak, s méltó rendeltetéssel a tágabb közösség vegye gondozásba. Nem valamifajta temetői szolgálat ez, inkább a családi örökség fenntartása. Mádon a munkálatokhoz szükséges anyagi források oroszlánrészét a Kincstári Vagyoni Igazgatóság adta: becsülettel és nagyvonalúan teljesítette kötelességét azzal, hogy valamennyiünk közös vagyonából juttatott, nem keveset, e nemes célra.

És örömmel kell köszönetet mondani a hollandiai székhelyű Europa Nostra Federation-nak, amely egy önmagában is értékes, de helyi értékén túlnövő jelentőségű zsidó emléket, új állapotában, kitüntetésre méltatott, mellesleg, 1989 óta egyáltalán nem egyetlenként a Magyarországon befejezett műemléki rekonstrukciók közül.

Dicsérem az épületet. Mesterének nevét nem ismerjük: egy bortermelő és borkereskedő zsidó község a XVIII. században még nem tartotta fontosnak, hogy megörökítse, bár ebből a korból Óbudán – polgárosult közegben – már fennmaradt az építész neve is. Az óbudai Nepauer Mátyás Máté (1719 k.-1792) hivatásos templomépítő mester volt, keresztény; több temploma áll ma is. Nem lehetetlen, hogy a mádi zsinagógát is keresztény mester építette, ez példája nemcsak – nem is annyira – az együttélésnek, inkább annak, hogy a professzionalizmus az életben magasabb szint, mint a felekezetiség. Az épületről meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy 1795-ben épült, a kapuív kőbe vésett héber betűs évszáma egyértelmű, de azt állítom, ugyanilyen bizonyossággal, hogy a belső munkálatokat: festést, berendezést csak mintegy három év múlva fejezték be: az előtérben a persely fölött eredeti állapotában megmaradt felirat héber szövege – bibliai idézet – csak akkor pontos, ha az egyik megjelölt betű alapján az 1798 évszámot olvassuk ki benne.

Néhány középkori zsinagógánkon kívül, mint Sopron és Buda, amelyeket régészeti módszerekkel tártak fel, egy-két épület máig fennmaradt abból a korból, amely a zsidók újabb magyarországi megtelepedésének első évszázadát jelenti, polgárosításuk kezdetét, a XVIII/XIX. század fordulójának évtizedeiből: Tarcal (1779), Bonyhád (1795), Mád, Nagykanizsa (valamikor 1805 után), Alberti-Irsa (1809), Hőgyész (1815). Ezek az épületek még állnak ugyan, de mind közül egyedül Mád maradt a Holocaust után is – némi jóindulattal – épnek mondható: szörnyű leromlásában is volt az eredeti minden lényeges elemének legalább valami nyoma.

Dicsérem a mádi zsidó községet. A történetírás méltatlanul elfeledkezett róla. Nincs szócikke Ujvári Péter Zsidó lexikon-ában (1929), sem a jeruzsálemi Encyclopaedia Judaica (1972) megfelelő kötetében, amely lexikon pedig általában informativabb, mint az egykorú magyarországi források. Tulajdonképpen a magyarországi zsidó települések fáradhatatlan kutatója, Gazda Anikó adott róla először részletes leírást 1989-ben, éppen a zsinagógára összpontosítva, héberül pedig Jehuda Komlós cikke a jeruzsálemi Jad va-Sém Holocaust enciklopédia-sorozatának (Pinkasz ha-kehillot) Hungarija kötetében (1975).

A XVIII. századi zsidó-összeírások alapján megállapítható, hogy Mádon – az Erdődy-, Szirmay-, Alaghy-, Aszpremont-birtokokon – a zsidó község, mint a Hegyalja egész területén, éppen abban az évszázadban alakult ki és gyarapodott rohamosan. A zsidók megtelepedésének és gazdagodásának alapja a borkereskedelem volt, Lengyelország, Litvánia, Oroszország, Ukrajna felé, versengésben görög és örmény kereskedőkkel (akikről újabban a kelleténél kevesebb szó esik). A mádi zsidók tehetősségéről a zsinagóga és az előtte álló, oldalszárnyában egykor – kivált Amram Blum (1834-1907, Mádon: 1864-1881) és Mordechai Leib Winkler (1844-1932, Mádon: 1899-1932) rabbisága alatt – híres tanházat (jesiva) is magában foglaló, különleges szépségű rabbiház tanúskodik, a zsinagógánál nem is annyira az egyszerű, minden feltűnést kerülő késő-barokk építészet, mint inkább a gazdag belső díszítés, a jesivánál pedig az itt tanuló bócherek időnként 140-re rúgó száma, akik mind “napokat ettek” a zsidó község házainál.

A község neve a XVIII. század végén már forgalomban volt az askenázi zsidó világban. Ezekiel Landau (1713-1793) prágai rabbi, korának messze földön legnagyobb rabbinikus tekintélye, az egyik szomszédos község rabbijának panasza alapján állást foglalt arról, hogy a nevet a zsidó írásbeliségben is használatos változatok közül (Mad, Maad, Mada, Made, Madi) a Mád formában kell használni, mert ez a hivatalos magyar név. A helynevek pontos írásmódja különösen válólevelekben volt fontos. Ahol sok a válás, ott sok a házasság és a szülés is. Egy lengyel borkereskedő, Dov Ber Bolechów (1723-1805), aki a XVIII. század második felében évtizedeken át sokfelé járt bor-vásárló körúton Északkelet- és Kelet-Magyarországon, héber nyelvű emlékiratában azt írja, hogy Mádon sok mohél él, metsző (aki a körülmetélést végzi), “mert népes község”.

A zsinagóga belső terének héber feliratai megőrizték néhány donátor nevét. A Tóra-szekrény közelében, díszhelyen: “az elöljáró (kacin), Jichak Beran úr”, “Málkha asszony, Jichak úr felesége”, “a jámbor asszony, Schendl úrnő, rav Jichak úr leánya”. Magán a Tóra-szekrényen: “a tekintélyes Abraham Teitelbaum úr, és felesége, az úrnő”. A Beran (Bran?) család három tagjának nevével jelzett feliratok, mindhárom díszes pajzsban, a Tóra-szekrényhez legközelebb eső, reprezentativ helyeket foglalják el: az aron két oldalán, és az északi fal sarkánál; ez valószínűleg annak a jele, hogy a Beran család igen jelentős adományt juttatott a zsinagógának, illetve a községnek. Rav Jichak, ha netán rabbi volt, s nem egyszerűen reb, “úr”, községi rabbi nem lehetett.

A mádi zsidók vallási felfogásának értelmezéséhez némi támpontot ad a Tóra-szekrénytől balra elhelyezett arámi-héber felirat, amelynek szövege a Zohar részletét tartalmazza. A zsidó misztika egyik főműve különösen kedvelt volt a kabbalisták, a XVIII. század végén pedig a haszidok körében. A hagyomány szerint a korai haszidizmus egyik nagy hatású egyénisége, Lévi Jichak ben Méir (1740 k.-1809), a berdicsevi caddik utazásai során 1783-ban felkereste Mádot, és eszméi nagy hatást tettek az akkori rabbira, Mose Eliezer Wahlra (?-1799). Valamivel később Menahém Mendel (?-1815) rimanówi caddik járt a községben. A zsinagóga Tóra-olvasó emelvényének (bima) elhelyezése az orthodox hagyományhoz igazodik, más építészeti részletek szintén. A XVIII/XIX. század fordulóján Mád nem volt hászid község, bár később épült itt hászid imaház is, de a hászid tanok színezték zsidóságukat. Nem elképzelhetetlen, hogy a mádi Abraham Teitelbaum rokona volt a Lengyelországból sátoraljaújhelyivé lett Mose Teitelbaum (1759-1841) csodarabbinak. A zsinagóga gazdagon díszített Tóra-szekrényét a mádi Teitelbaum adományozta (1811). Valószínű, hogy a Beran család feliratai csak ezt követően készültek el és kerültek az aron két oldalára. Eszerint a zsinagóga fő (keleti) fala az 1810-es években kapta meg mai képét. Mellesleg, a zsidó temetőben több XIX. századi Teitelbaum sírköve áll, a család egyik ága tartósan Mádon élt, a Holocaust áldozatait megörökítő emléktáblán is sorjáznak a Teitelbaumok nevei, több leány van köztük, és egy dr. is.

Nem maradhat említés nélkül a zsidó község mellett a tágabb község sem: maga Mád, amelyben a XVIII. században sok száz főre növekedő zsidó népesség otthonra talált. A zsidó utcák, negyedek, a reprezentativ épületek mindenütt formálták a városképet, a XVIII. században még csak a település központján kívül ugyan. Mádon a városmag a római katholikus templom környéke volt, a Fürdőskút-patak másik, nyugati partján alakult ki a zsidó és tőle kifelé, északabbra a református negyed. A község tulajdonképpen a zsidó kereskedőknek köszönheti felvirágzását: ők adták el a bortermését. Most már Mád községre hárul az a kötelesség, hogy gondosan megőrizze elpusztított zsidó lakosságának emlékét, térbeli és tárgyi nyomait.

És dicsérem a szakembereket, akik ezt a régi-új zsinagógát életre keltették. Magam az elmúlt évtizedekben jártam néhányszor az épületben, valamelyest követni tudtam gyors leromlását. Az épület művészettörténeti feltárását jelentős részben Dávid Ferenc végezte; mint minden munkáját, mesteri tökéllyel ezt is. Csak aki régész szemmel nézi a műemléki vizsgálatok után következő rekonstrukciót, amelynek eredményét most láthatjuk, csak az tudja, milyen felkészültséget, mennyi fáradságot, sőt, önuralmat igényel a helyreállítás. A régész lezárja a rekonstrukciót azon a ponton, ahol a maradványok véget érnek. A műemléki helyreállításnál gondosan fel kell tárni, ami megmaradt – módszeres és fegyelmezett képzelettel rekonstruálni, ami elveszett. Bizonyos önuralom kell ahhoz, hogy az ember lehetőleg ne változtasson ott, ahol maga inkább más megoldást választana: más művének szegődött ihletett szolgájává. Benkő Ágnes és Wirth Péter körmönfont gondossággal tervezték meg a zsinagóga hiteles helyreállítását. Lehet, hogy az eredeti belső festésből egy-két kisebb fal-részlet, ahogyan szokás, üveg alatt megmaradhatott volna itt is: éppen dicséretéül annak, milyen hűségesen és pontosan jártak el a rekonstrukcióban. A belső berendezés az eredeti darabok halvány emléke és nyomai alapján alakult ki a Benkő-Wirth páros képzeletében. Wirth Péter apostagi helyreállításának másfél évtizeddel ezelőtti tervezetéből értettem meg a műemléki rekonstrukciónak azt a feladatát, amely Mádon is nagyszerű megoldásokhoz vezetett. Az épületeket a használat igénye folyamatosan alakítja. A műemlék-helyreállításnak lehetőleg minden korszak értékeit meg kell őriznie, egy zsinagóga esetében, ahol az eleven életet az 1944. évi deportálás megtörte, külön jelentősége van a legutolsó állapotnak. A műemléki rekonstrukciós munka, amely végeredményben egy régi épületet ment meg, újraélesztés, valóságos resustitatio: de ha akarom, új épületet emel, amely épület immár a mának szól. Bele kell helyezni az időközben megváltozott városképbe, lehetővé kell tenni használatát, gondoskodni kell, nagyobb körültekintéssel, mint a korszerű anyagokból és technikával készült új épületeknél, az állagmegóvásról; Mádon a korábbi részleges tatarozás (1979) során éppen ez nem történt meg kellő gonddal. A műemléki rekonstrukciót a színész vagy zenei előadóművész teljesítményéhez lehet csak hasonlítani, Benkő Ágnes, Wirth Péter és munkatársaik, Kisterenyei Ervin restaurátor, Román András, a kivitelezés vezetője, kőművesek, festők, asztalosok, műszaki szakemberek Mádon ezt végezték el, elismerésre méltón: az “Europa Nostra” diploma valamennyiüket dicséri.

Mi legyen a magyarországi zsinagógákkal? Ezt kell kérdeznünk, az ünneplés formalitásait megtörve, ünnepi alkalomkor is. Zsinagógáinkkal, amelyeket már nem használnak, mert aki használná, nincs; amelyek a zsidók deportálása, meggyilkolása, menekülő elvándorlása, az épületek magára maradása, netán az 1950/80-as években kikényszerített vagy felelőtlen eladása óta üresen állnak, romlanak, pusztulnak. Mi legyen a régi közösségi épületekkel, amelyeket a zsidóság – jeléül beilleszkedésének az ország társadalmába – a XVIII. század óta mint városképi jelentőségű középületeket emelt, de amelyeknek ma már nincs közössége, amelyeket a maradék zsidóság nem tud fenntartani? Kié a több száz elhagyott, gazdátlan épület? Ki viselje gondját? Kérdések, amelyekre nincs – egyelőre nincs – közmegegyezéses felelet. A használaton kívüli zsinagógák átépítése különféle közönséges, gyakorlati rendeltetéssel, például, sportcsarnoknak, studiónak, irodának, kiállítóhelyiségnek, mindezekre van példa, nem lehet megoldás. Sok érték ment veszendőbe ily módon az elmúlt évtizedekben. Elvesztette értékét az átalakításban, sőt, a profán használat nem egyszer valóban sérti az egykori templom emlékét. Elbitoroltak, persze, nálunk egy-egy katholikus vagy református templomot is, sokat ugyan nem, s a néhánynak az emlékezetét mint fájdalmas veszteséget számon tartja a köztudat. De a zsinagógák nagy többségét tényleg gondatlanul, felelőtlenül hagytuk veszendőbe menni, ugyanúgy, mint 60 éve, amikor az ország meg sem próbálta feltartóztatni a deportáló vonatokat.

Régi váraink, amelyeket a XVIII. század elején leromboltak, csekély maradványaikban is megbecsült emlékek. Ahol lehet, apró részleteiket is nagy gonddal állítják helyre. Az elárvult zsinagógák közül igen sok csupán mint épület is megérdemli a megbecsülést, a gondos fenntartást.

Mád példája annak, hogy amit meg kell tartanunk, azt – akarattal és erőfeszítéssel – meg is lehet.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 29. szám

Comments are closed.