Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

Jószerű, gonosszerű

A leköszönő Mádl Ferenc tiszteletére adták elő a Művészetek Palotájában A varázsfuvolát. Kézenfekvő választás a Bölcsesség Templomának főpapjával azonosítani a köztársasági elnököt, különösen, ha ismerjük a felvilágosult Sarastro-birodalom liberális, szabadkőműves gyökereit. Némileg belezavar a képbe, ha az ablakon kitekintve rápillantunk a nemzeti csicsaszínházra, amelyhez az ünnepeltnek csak annyi köze van, hogy miniszter korában (ministri del cielo, az ég szolgái, mondja az opera-olasz a papokra) ő hosszabbította meg közvetlen égi, értsd pártutasításra a Nemzeti Színház bukott igazgatójának szerződését, s ezáltal ő is szem volt a láncban. Elődje nevezte ki az illetőt a népnemzeti „költőfejedelem” súgására, utódja nem menesztette a liberális angolkisasszonyok képviseletében – ők az építkezésüket is eltotojázták, így lett a gödör meg a csicsa, így csaholtak rá az ifjú farkasok és cinikus kliensük, így veszett el a Nemzeti Színház. Volt, akinek a mai ünnepelt sokáig nem bocsátotta meg, hogy nem parírozott előzsűrizni az előre eldöntött kinevezést, de hát Sarastrónál sincs mese, vagy a mi elveink szerint leszel bölcs és igaz, fiam, vagy nem kapsz jutalmat, különben is én mondom meg, mi a jó és mi a rossz, a szerencsétlen szerecsen pedig büntetést kap, ha teljesíti a rabtartói feladatot, amellyel megbíztam, mert a jó nem tündökölhet eléggé, ha nincs gonosz. A bölcsesség papjának a pszeudoszabadság birodalmában igazolnia kell, hogy egyedül őt szabad követni. Ismerem a dörgést, tudom, nem érdemes „visszavonni” A varázsfuvolát. De mégis, igazán, egy icike-picikét sem?

A vitathatatlan remekművet a műsorfüzet szerint koncertszerű előadásban játszották. Meg még Mozart-szerűben is. Pont annyi hangjegy volt, amennyi kellett (vö. II. József szövege az Amadeusban), el is hangzottak mind egy szálig, bár meglehetősen szürkén, unalmasan, ihlet és egyéniség nélkül, amolyan jó tanuló felel módra – ami illett az alkalomhoz és a résztvevőkhöz. Az a közönségszerű, amely jelen volt, megspékelve a diplomáciai testület és a politikai osztály tagjaival, tapinthatóan sugározta az áldozathozatal és a szenvedés ethoszát. A legnagyobb sikert Nemeskürty „tanár úr” aratta azzal a megnyugtató bejelentéssel, hogy az ünnepelt (nem Mozart) régi híve „a keresztény szellemű Európának”. Az est „gyémánttámogatója” hallatlanban „elsőrangú és grandiózus operakoncertnek” nevezte az eseményt, amiért őt a hallgatóságszerű képződmény nagy tapssal honorálta, ellentétben a képáriát feddhetetlenül éneklő Tomislav Muzekkal. Később elsajátították a helyes viselkedést, a végére annyira belejöttek, hogy recitatív és kórusrészleteket is megtapsoltak, sőt, egy rezonőrszerű néző már a szünetben megdicsérte a tizennégy éves zeneszerzőt. A kritikusszerű – e sorok írója – szerint a szereposztás igyekvő kezdői közül átélt, üde jelenség a Paminát éneklő – a műsorfüzet szerint „fél-svéd” (?) – Inga-Britt Andersson. A nemzetközi sztár Elena Mosuc – ő „egész román”, ami valószínűleg kevésbé előkelő, mint a fél-svéd, ezért nem történik róla említés – szokatlan technikával, de kiénekelte az Éj királynőjének „Die Hölle Rache” áriáját. Polgár László fekete garbóban, nyáriasra nyírtan kirítt mint expresszív Sarastro, de riadtan nézegette, hová került a szereplők minden drámai és zenei elképzelést nélkülöző, összevissza elrendezésében, amely híven tükrözte, hogy Győriványi Ráth György személyében egy derék hivatalnok áll a pulpituson.

Az esthez hozzátartozik, hogy a murvával felszórt parkolószerűért ötszáz forintot kellett fizetni, a koncertszerű élményből távozván pedig két idős hölgy a szemem láttára esett hatalmasat az épület előtti lépcsőszerű, dilettánsul kiképzett bukjeljárdán, úgyhogy ha baleseti sebész ismerősöm, akivel a kijáratnál találkoztam, még egy percig ott marad, valószínűleg egész hétre el van látva munkával.

A jó Sarastro után egy nappal a gonosz Nabucco, az asszír-babiloni király, aki leigázza a zsidókat, lerombolja a templomukat, és egyéb atrocitásokra is képes lenne, ha egy még gonoszabb le nem taszítaná a trónjáról. Ettől szerencsére elborul az elméje, ami hozzásegíti a tisztánlátáshoz és a megjavuláshoz. Verdi Nabuccóját nem a librettója miatt szeretjük. Ám ha az előbb kételkedtünk az abszolút jóságban, most ugyanúgy kételkedhetünk az abszolút gonoszságban is. (Ott egy mór, itt egy rabszolga a főbűnös, politikailag egyik sem korrekt.) A szegedi szabadtéren igazi közönség van, igazi telt házzal, igazi csillagos nyáréjszakával, igazi szúnyogokkal – ez nem ájult protokoll, hanem népopera. Az ember hasonló helyzetben a legelitebb külhoni arénában is találkozott már idült slampossággal. Itt most nincs fölösleges engedmény. Kesselyák Gergely – egyszemélyben rendező és karmester – Verdihez hasonlóan nagy tömbökben építkezik. Hatalmas, perspektivikus lépcső vezet a dóm homlokzatának tetejére – Rózsa István díszlete -, oda lépdel föl a megistenült címszereplő, onnan gurul le megsemmisülve (a dublőre) a mélybe, hatásos tűzijáték kíséretében. A valóságos fent és lent – a tér adottsága – folyamatosan leképezi a hatalmi viszonyokat. Ezt látványosan egészíti ki a tömegmozgatás, a zsidók rituális hajlongása és átkozódása, a harcosok alaki felvonulása és az egyes zárt tereket kitöltő massza hullámzása, ami engem az ohlopkovi színpadra emlékeztetett. A színek és formák, a babiloni bálványok és táncos gesztusok, valamint a ruhák (Papp János) is mintha tudatosan idéznék a száz évvel ezelőtti avantgárdot, de lehet, hogy ebben tévedek. Mindenesetre tetszetősek, éppúgy, mint a világítási effektek, például a „Va pensiero” kórusának elején a dóm falából az égre forduló reflektorok. A háttérben időnként elporoszkáló fehér ló, lett légyen bármi – Andrzej Wajda-hommage, álomjelenés vagy a tébolyult hős lelke – értelmezés nélkül is szép. Az előadás nincs sem statikusan lefagyasztva, sem agyonrendezve – a Nabucco jól elvan ennyivel.

Zeneileg a produkció áll a lábán, Kesselyákban megvan a tempóérzék, a szenvedély és a dinamika, a széles dallamok az erősítők „dobozhangjaként” is az égig szárnyalnak, a hegyes indulóritmusok markánsan szólnak. A Szegedi Szimfonikusok pontosak, a színház énekkara inkább hajlamos a szétesésre. Paolo Gavanelli az előadás szupersztárja, néha a régi nagyokat idézi, halál biztosan frazeál, időnként nyersen beletorzít a dallamba, hogy a következő pillanatban elbűvöljön a lírai bel cantóval. Színészként is hozza a szerep lehengerlő manírjait, Nabuccója a fogalom legnemesebb értelmében az olasz cantator-pagliaccio mintapéldánya. Rálik Szilvia mint Abigail igazi kígyó-nő, kegyetlen és közönséges, alantas és fenséges. A gyilkos szólam alsó tartománya még nem az övé, érdemes óvatosan gazdálkodnia a hangjával, hogy később megszerezze. Akárcsak Kóbor Tamásnak az ő finom, lírai tenorjával, amelyet kissé erőltetnie kell Ismael spontán szenvedélyéhez. (Emlékszem, amikor Bruno Prevedi torkából előjöttek a hangok, az Erkel Színházban megállt a levegő.) Gábor Géza többnyire bírja Zaccaria főpap – inkább katona, mint bölcs – magasságait-mélységeit, s ahol mégsem, ott ügyesen rejti. Szonda Éva hiteles mint szerény áldozati Fenena.

Ez egy operaelőadás (nem szerű). Kíváncsian várom a hírek szerint kétesélyesre – két esélyesre – csökkent operaházi pályázat eredményét, amely bizonyára egyszerű és nagyszerű lesz.

(Mozart: A varázsfuvola – Művészetek Palotája, július 16.; Verdi: Nabucco – Szegedi Szabadtéri Játékok, július 17.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 29. szám