Forrás: NOLZalán Eszter, 2005. július 26. 00:00
Egyelőre annyi biztos, hogy a sarm-es-sejki robbantások nemcsak a nyugati civilizációt „képviselő” turisták ellen irányultak, hanem az őket, a nyugatot, pontosabban az Egyesült Államokat „kiszolgáló” egyiptomiak ellen is. Vagyis Hoszni Mubarak elnök rezsimje ellen.
Az USA legszorosabb arab szövetségeseként számon tartott Egyiptomban a szélsőségesek sosem nézték jó szemmel a vezetés kötéltáncát Kelet és Nyugat között. Washington és Kairó kapcsolata – eddig – kifizetődő volt mindkét oldalnak. Egyiptom megőrizte vezető szerepét az arab világban, a térség (Izrael után) második legnagyobb hadseregével bír, és évi több mint kétmilliárd dollárt kap segélyként Amerikától. (Korábban Egyiptom sokáig a Szovjetuniótól kapott pénzt és „tanácsokat”.)
Az eleinte Izrael biztonságát szavatolni hivatott egyiptomi-amerikai kapcsolatok ma már sokkal többről szólnak, mint a zsidó szomszédról. Washingtonnak jó viszonyban kell lennie a térség hagyományos vezető arab államával. Az USA külpolitikájának létérdeke, hogy megőrizze a mérsékelt „arab hangot”. Egyiptom kapu: jó kapcsolatot ápol például Szudánnal, vagy Szíriával, mely országok, ha tehetnék szóba se állnának Washingtonnal. A térségben történő amerikai katonai beavatkozások „erkölcsi sikeréhez” szüksége van egyiptomi hozzájárulásra az arab világban. A külpolitikát „ellenző” robbantások összemosódnak a rendszer belső kritikájával. Az ellenzéki, illetve szélsőséges csoportok kizárása a politikai versenyből egyre több fejfájást okoz Mubarak elnöknek.
A demokratizálás kettős játék. Szadat óta a nyugatosítás következményei és a Nyugat elvárásai néha éppen ellentétesek egymással. A szélsőségesek (és a rendszer kritikusainak) ellehetetlenítését, letartóztatását, bebörtönzését, a választások korlátozását Washingtonban bírálattal fogadják ma is – de leginkább csak sajtóértekezleteken.
