Forrás: NOLHorváth Gábor, 2005. július 23. 00:00
Az iszlám szent helyei, konkrétan Mekka lerombolásával fenyegetőzött egy amerikai képviselő arra az esetre, ha terroristák atombombákat robbantanának az USA nagyvárosaiban. Nekünk magyaroknak nem lenne jó, ha az eset kapcsán Tom Tancredóról az terjedne el, hogy felelőtlen ostobaságokat beszél.
A coloradói republikánus volt az egyik előterjesztője a romániai egyházi restitúciót sürgető képviselőházi határozatnak, amelynek májusi elfogadása hosszú időre visszatekintve az amerikai magyar szervezetek legnagyobb sikere.
A Tancredóéhoz hasonló ötletek kifejezetten gyakoriak voltak 2001 őszén-telén. Kék szemű amerikai kommentátorok – például a radikális jobboldal nagy kedvence, a szőke, angyalarcú Ann Coulter – teljes komolysággal beszéltek arról, hogy el kell foglalni a mohamedán országokat, megölni vezetőiket, és erőszakkal rájuk kényszeríteni a nyugati típusú demokráciát. Pillanatok alatt könyvtárnyi irodalma lett „a kultúrák összecsapásának”, protestáns lelkészek nagy előszeretettel elemezték a Korán erőszakra felhívó passzusait – szembeállítva a „békés” Bibliával. A Világkereskedelmi Központ és a Pentagon elleni gyilkos támadás után Bush elnöknek egyszer csúszott ki a száján a „keresztes háború” kifejezés, utána ezt soha többet nem használta. Fundamentalista keresztény hitszónokok és jobboldali „beszélőrádiók” igen, de nekik még annyi közük sincs az amerikai kormánypolitikához, mint annak idején Hegedűs Lórándnak és a Pannon Rádiónak volt a magyarhoz.
Tancredo félresikerült – és az igazsághoz hozzátartozóan feltételes módban, egy kérdésre válaszolva elhangzott – nyilatkozatában az érdekes az, hogy csaknem négy évvel a sokkot okozó terrortámadások után került rá sor. Ez a terrorizmus ellen meghirdetett globális háború sikertelenségéből fakadó frusztrációra, illetve az amerikaiakba beleivódó tartós félelemre utal. 2001-2002-ben arról is sokat lehetett hallani, olvasni, hogy melyek az iszlám terrorizmus kiváltó okai, a történelmi, lelki sérelmek és a mai szociális viszonyok, amelyeket kihasználva egyes medreszékben sikeresen uszítanak a zsidó-keresztény világ, és általában a modern civilizáció ellen. Az okok kutatása mintha túl gyorsan feledésbe merült volna, miközben nincs meg Oszama bin Laden, Afganisztánban továbbra is fegyveres erőként kell számolni a tálib mozgalommal, nem sikerül „pacifikálni” Irakot, és Balitól Madridon át Londonig egymást követik a megrázó merényletek. Nem csoda, hogy Amerikában sokan a még az eddiginél is keményebb odacsapás hívei.
Az Egyesült Államokban ma különben is azoknak a hangja az erősebb, akik a tűzerőben bíznak. Az USA a vietnami bénultságból magához térve ismét a hadsereget tekinti fő világpolitikai fegyverének. Mekka elpusztítása katonai értelemben könnyű, minden más szempontból őrültség. A város Szaúd-Arábiában van, a sivatagi olajkirályság az Egyesült Államok kulcsfontosságú szövetségese és kereskedelmi partnere. Bármilyen incidens ellehetetlenítené az iszlám mérsékelt szárnyát, és vallási világháborúvá változtatná a konfliktust.
Vannak azonban politikusok, akik minden ésszerűséggel dacolva olyankor is a könnyű, egyes választói körökben népszerű megoldásokat hangoztatják, amikor tudják, hogy országuk érdekeit a valóságban a nehéz és néha népszerűtlen lépések szolgálnák. Ráadásul Tancredo nincs döntési helyzetben, a 435 képviselő egyikeként lényegében következmények nélkül mond azt, amit csak akar. Legalábbis személyes következmények nélkül. Az al-Kaidának minden ilyesmi jól jön.
