Forrás: Magyar Hírlap

A jobboldalnak 1919 után is volt egy eszelősségig radikális csoportja, amely még a konzervativizmust, a szélsőségek visszaszorításának politikáját is hazaárulásnak minősítette, és történelemírásként csakis hazafias propagandát tudott elfogadni

Tisztelt Uram, a halála évfordulóján keletkezett disputa egyik résztvevője szerint „a magyar történelemről kialakított véleményét” nem is akárhogy, de „alapvetően befolyásolta” a Száműzött Rákóczi című könyve elleni hajsza, amely „üldözési mániát rögzített” Önben. Ebből következnék, hogy bár 1919 után a jobboldali kurzus egyik oszlopa volt, e téveszme motiválta a baloldali színezetű antifasizmushoz való csatlakozásra, majd arra, hogy közéleti szerepet vállaljon a „népi” demokráciában s például 1949. május 12-én hajlandó legyen (a „Szavazz a Függetlenségi Népfrontra” kampány keretében) támogató nyilatkozatot adni a Szabad Népnek. Ha az üldöztetési téveszméjéről szóló hipotézis igaz, akkor még 1949-es tetteit is a Száműzött Rákóczi elleni 1909-es ügy magyarázza: Ön egy újabb lehetséges hajszától való félelmében akart hatalom nyújtotta védettségre szert tenni.

Az empátia nélküli utókor azonban mindezt nevetségesnek érezheti, hiszen 1909 és 1949 között annyi más, az Önt ért hajszát felülíró esemény történt: két forradalom, két világháború, a „neobarokk” társadalom fölváltódása jobb-, majd baloldali diktatúrakísérletekkel, s Önnek mindeközben – a közhiedelem szerint – inkább csak az üldöztetés ellenkezőjében volt része, azaz semmi olyasmiben, ami a negyven év alatt már-már elhalványuló neurotikus élményt újból megerősítette volna.

De így volt-e valóban? Ez vált számomra kétségessé, amikor olyasmibe botlottam, amiről az Önnel foglalkozó irodalom nem beszél. A jobboldalnak 1919 után is volt egy eszelősségig radikális csoportja, amely még a konzervativizmust, a szélsőségek visszaszorításának politikáját is hazaárulásnak minősítette, és történelemírásként csakis hazafias propagandát tudott elfogadni. Volt hát gondja rá, hogy a Száműzött Rákóczi elleni hadjárat folytatódjék. E körnek volt emblematikus figurája Gálócsy Árpád, akiről (hinné-e, tisztelt uram?) a pártállami idők életrajzi lexikona mint tehetséges kohómérnökről írt, mondván, hengerléstudományi munkái tették ismertté – s arról, hogy a zsidókra, svábokra, oláhokra, cselákokra, tótokra s egyáltalán mindenkire kiterjedő idegengyűlöletnek volt habzó szájú apostola, szót sem ejtett. Gálócsy állandó szerzője volt A Cél című „fajbiológiai szemlének”, alapítója a Koppányt és a pogány mítoszt piedesztálra emelő Magyarok Lapjának, kiadója egy kőnyomatos röpiratsorozatnak, melynek szellemiségét legjobban az jellemzi, hogy Adyt még a harmincas években is „zsidó zsoldba szegődött” tehetségtelen árulóként kezelte.

Gálócsy 1930 januárjában (!) küldte szét ezer példányban azt a röpiratát, mely szerint Ön egy „Rákóczit gyalázó könyvet írt”, sőt nem is írta, csak a Bécs zsoldjában álló Thallóczy Lajos már kész kéziratát publikálta, aki nem is volt Tallóczy, csak Strommer. Gálócsy szerint e „magyarellenes” mű jutalmaképp lett Önből (máshogy nem lehetett volna) egyetemi tanár. Gondolom, uram, mikor hírül vette, hogy mi áll a röpiratban, úgy érezhette, megint ott tart, mint 1909-ben, mert megint nem balról támadják, ami súlyát tekintve most legyintéssel elintézhető volna, hanem Gálócsy személyében maga a kurzus ront Önre, hiszen Gálócsy a Területvédő Liga propagandáért felelős vezetője is volt, védője pedig (az Ön által indított perben) Surgoth Gyula, nyugdíjas ügyész, amúgy fajvédő-, később egységes párti képviselő, tanúként pedig az a Kuszkó István lépett fel Ön ellen, aki a még 1944-ben is újranyomtatott „Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság” című könyvnek volt egyik társszerzője. 1930. márciusi röpiratában Gálócsy már az ítéletet is megelőlegezte: „Szekfű rövidesen el fog tűnni közéletünk egéről, s nem lesz módja tovább mérgezni a tanári pályája készülő magyar fiatalságot. Most a nagy átértékelő fog átértékeltetni.” Ami az Ön „mániáját” illeti, erre nézve Gálócsy 1930. június 5-i, céljait fölfedő nyilatkozata az irányadó: „Ki akarom üldözni az egyetemi tanári székből az olyan embert, aki nem odavaló.”

Az elsőfokú bíróság szerint a plágiumra vonatkozó vád „valódisága nem nyert bizonyítást”, s az sem, hogy Ön a katedrát „a magyargyalázás jutalmául” kapta volna. A Töreky-tanács azonban történelmi kérdések eldöntésére is illetékesnek érezte magát, és 1930. november 20-i ítéletének elvi indoklásában megismételt néhány 1909-ből ismerős véleményt, mondván: „Szekfű szükségtelenül sok bántó részletet örökített meg könyvében, s ez a túlszínezettség alkalmas arra, hogy az olvasót kedvezőtlenül befolyásolja Rákóczival szemben.” Ön 200 pengős (behajthatatlanság esetén kétnapi fogházra váltható) pénzbírságot kapott felfüggesztve, amiből megérthette: a jobboldal radikálisai semmit sem felejtenek el és semmit sem bocsátanak meg. Sőt: „Szekfű Gyuláék destruáló munkájára, annak romboló eredményeire” hivatkozva, Gálócsy és Surgoth súlyosbításért fellebbezett a Táblához.

Nem ok nélkül bíztak benne, hogy másodfokon ők győznek. Megesett már ilyesmi 1928-ban is, amikor a Tábla Ráth-tanácsa az Ön javára szóló első fokú ítéletet, mely a Sebestyén Gyula által „sajtó útján elkövetett rágalmazás” címén indított perben született, megváltoztatta, s Önt ítélte 800 pengő pénzbüntetésre egy recenzió miatt, melyben azt állította, hogy Sebestyén Gyula könyve „századunkban páratlanul álló ízléstelenségei közt is nevezetes, amint a regős hókuszpókuszt, a Nagyboldogasszonyhoz szóló imát, papirosízű pogány mitológiát meg katolikus vallási vonatkozásokat egymással összekever”. S ha a Száműzött Rákóczi szerzője a Sebestyén-könyv apropóján azt merte írni, hogy „a nemzeti irány ízlés dolgában nem alkudhatik. Ázlés és művészet nélkül nincs nemzeti, csak ponyvairodalom”, Gálócsy röpirata talán ezt is megtorolta, mint az ízlésnek alávetett nemzeti irány minden sérelmét. S íme még egy adalék téveszméjének maradandóságához: 1943 júniusában az Egyedül Vagyunk kelt ki egész oldalas cikkben az ellen, hogy az Akadémia nagydíját „egy igazán nem pártatlan, sőt a jobboldali világnézetet támadó publicisztikai gyűjtemény kapta”: az Ön Állam és Nemzet című kötete.

Bevallom, uram, mindezek után én arról töprengtem, nem osztogatjuk-e túl könnyen az „üldöztetési mánia” címkét? Mert lám, ha az összetétel mindkét tagját külön tesszük a mérlegre, azt például, hogy „üldöztetés” volt-e, amit Ön átélt, lehet vitatni. No de hogy pusztán „mánia”?

Nyerges András író