Papp Sándor Zsigmond, 2005. július 20. 00:00
Bruce Willis gondban: Túszdráma Jól jött a vérfrissítés a listának, egyszerre három új szereplő is megjelent, bár ez nem befolyásolta az élen állókat. S ez így is igazságos, hiszen sem a Jean Renóval felálló Farkasok birodalma, sem a szívhez szóló Lagzi randi nem üti meg Spielberg mércéjét. A Melinda és Melinda pedig sosem gondolta komolyan a versengést.
A francia filmesek egy ideje – talán a piac diktálta követelmények miatt – igyekeznek amerikaiabbak lenni az amerikaiaknál, azaz eminens diák módjára mondják fel az álomgyári recepteket. Ilyen volt a Hetedik sikerhullámát meglovagoló Bíbor folyók, a Mátrix vívmányait átvevő Farkasok szövetsége, s talán már Luc Besson sem tudja eldönteni, hogy franciaként készít amerikai filmeket vagy fordítva. S bár ezeken a produkciókon is tetten érhető egyfajta francia könnyedség és önirónia, a legtöbbször ezek európai háttér előtt újraforgatott verziók. A hetvenes, nyolcvanas években még Hollywood dolgozta fel egyre-másra a menő francia vígjátékokat, s akkoriban még alig volt párja a jellegzetes hangulatú zsarufilmeknek, mára ezekből is csak hírmondó maradt (pl. a nemrég vetített 36, a francia színészi világ két ikonjával). A Farkasok birodalma is jól illeszkedik a felvázolt trendbe, mintha a Bíbor folyók újragondolt (?) változatát látnánk. Ugyanaz a dramaturgia (két, látszólag külön futó cselekményszál csavarodik össze), ugyanolyan nyomozó párost mozgat, és ugyanaz a főszereplő is. Bár Schiffer felügyelőt látszólag egészen más anyagból gyúrták, erőszakosabb és extrémebb figura, elszántsága és profizmusa mégis Niemans felügyelővel rokonítja. Annyi különbséggel, hogy itt sokáig nem tudni, Schiffer melyik oldalon is áll. Kár, hogy az igazán nagy fordulatok ki is merülnek ebben.
A Farkasok birodalma pedig azzal a trükkel él, amellyel már a húsz évvel korábbi amerikai bűnügyi filmek is éltek, amelyek a kínai negyedbe vagy hermetikusan zárt zsidó közösségbe helyezték a cselekményt, így téve szert csipetnyi egzotikumra. Chris Nahon a franciaországi török maffia bugyraiba merül alá, helyenként egészen hatásosan. Mindent egybevetve profi, jól hangszerelt dolgozatot láthatunk, bár sok újat nem hoz az eddigiekhez képest. Ráadásul a Törökországban forgatott végkifejlet túlontúl mozgalmas és szélesvásznú az addig jobbára szűk terekben játszódó jelenetek eredendő feszültségéhez képest. A végére már mindenből sok lesz: hullából, misztikumból, magyarázatból. Ennek ellenére nem esne rosszul a lehetséges folytatás.
Az év legjellegtelenebb vígjátékára is sikerrel pályázhatna viszont Clare Kilner munkája, a Lagzi randi. Ha a ma már örökzöldnek számító Micsoda nőből kilúgozunk mindenféle romantikát és humort, akkor máris megkapjuk a Lagzi randit, annyi különbséggel, hogy Richard Gere most nő, és Julia Roberts férfi. Nagy ötlet. A történet silányságát talán még pótolni tudná a két főszereplő elevensége és bája, de nem ez történik, Debra Messing és Dermot Mulroney olyan, mintha a Viasztestek panoptikumából csöppentek volna ide. Mindemellett olyan épületes bölcsességeket is el kell viselni útközben, mint: „Tapasztalataim szerint a szerelmes férfinak nincs szüksége prostituáltra.” A film sajnos tele van efféle jó, az életvezetés tekintetében elengedhetetlen tanáccsal, a helyzetkomikuma viszont megdöbbentően vérszegény, a cselekmény fordulatosságát pedig nem is említjük, merthogy nincs is ilyen. A Lagzi randi sajnos egészében véve melléfogás, az a fajta produkció, melynek végén az ember legszívesebben visszakérné a jegy árát. De azonnal.
Rossz hír még, hogy Woody Allen sincs igazán formában. Vagy másképpen: tartja a szintet. Rutinosan. Kicsit túlontúl is rutinosan. A Melinda és Melindában nincs semmi kivetnivaló, jóféle humorral operáló dumafilm, csak épp annyi a baj, hogy csont nélkül illeszkedik a Mester utóbbi munkáinak sorába: se nem több, se nem kevesebb, mint az elvárható szint. Annyira sós és annyira keserű, amennyire elvárjuk. Egy kis meglepetés már nem ártana a nyugdíjkorhatárt már érezhetően meghaladott filmestől. Ha másért nem, de egy kis dumcsira összejöhetne Clint Eastwooddal. Egy tea mellett.

