Forrás: Heti VálaszBenyhe János, kultura@hetivalasz.hu
Gyönyörű nyári hajnal, gyönyörű alpesi szlovén hegyek karéjában. Ébredezem szállodai szobámban. Nem magamtól. Fölébresztettek. Komótos, de a pirkadati csöndben túl hangosnak ható, valahogy mégis zamatos utcai beszélgetés vert föl álmomból. Ha nekem ismeretlen nyelven folyik is a szó, nem bosszankodom, csakhamar lefegyverez az eszmecsere. Nem a tartalma, hanem a hangulata. Egyszerű emberek beszélgetnek. Ketten. Ismerem a parasztfélét, a nyakam rá, hogy helybeli parasztok. Szép, tiszta hangzókkal, nyugalmas ütemben, tagoltan szövik a szót. Mint minálunk is valamikor. Minden második-harmadik mondatuk után derűsen fölnevet hol az egyik, hol a másik. Nem tolakodó, nem harsány, csak ízes a nevetésük. Azt üzeni, hogy úgy kerek a világ, ahogy van. Lehet, hogy tele az élet gonddal, bajjal, mégis érdemes élni.
Elfog az irigység. Minálunk is találkoztam valaha ezzel a szelíd magyar parasztderűvel. De már nem találkozom. Vagy csak alig. Zaklatott emberek törik kerékbe, hadarják-darálják darabokra falun, városban a nyelvünket. Már nincs benne dallam, arány, értelem- és gondolatív. Már nincs benne derű. Csak elvétve, csak nyomokban bukkan föl benne sok régi nyelvi erényünk. Miért?
„Magyarnak lenni valóságos pszichózis” – mondta a pesti magyar-zsidó hírlapíróból német, majd jelentős angol íróvá lett Arthur Koestler. Nyilván úgy értette, hogy csupa gátlás, izgágaság, kicsinyhitűség, csupa fölbuzdulás, hőkölés, zúgolódás a magyar életérzés. Vagy csak pesti-zsidó akasztófahumor mondatta vele, mert „Niemals kommt twas bessres nach” (sose lesz jobb semmi)?
Ha keresem az okát, könnyű válaszok kínálkoznak: kompország, tatár, török, német, muszka, Trianon, csendes morzsolódás, égető „sorskérdések”. Nem csoda, ha elakad a szava a magyarnak. Létbizonytalanság: nyelvbizonytalanság. Sírva vigadás és keserű duhajkodás. Miért? Talán, mert évszázadok óta függőben a sorsunk. Akár tudatában vagyunk, akár nem. Elég, ha úgy érezzük.
A szlovén parasztnak meg – a történelem folyamán – most van először önálló hazája. Sosem keserítette „romlásnak indult” „régi dicsőség”. Ma is egy gyermek bizakodó hajnali derűjével, kedélyesen adomázva tekint a jövőbe. Törődik is vele, hogy ott, messze az emberiség „késő császárkori” hanyatlása, itt, mindjárt meg a „Nyugat alkonya” várhat rá. Mi meg komoran viseljük a sorsunkat. Mi mást tehetnénk? – gondoljuk már régóta. Amit lehet – válaszolták legjobb eleink. De azt mind! – tehetnénk hozzá. Hozzátesszük?
