Forrás: ÉS

Fekete György

További vad bolondok

A drogozásnak, a lehülyézésnek és a vezérség sóvárgásának közös gyökeréről

Sokan vagyunk, akik nem akarjuk, hogy a közeli vagy távoli jövőben eluraljon bennünket az udvarias, fegyelmezett népvezér és a disznólkodó, neveletlen demokraták közötti választás kizárólagos kényszere. Azonban az elhatárolódás nem elég, immár cselekednünk kell. Tudniillik nemrégiben egy országos napilap főszerkesztő-helyettese szó szerint lehülyézte a hivatalban levő magyar miniszterelnököt. (Nyilvánvaló, hogy a 2006. évi országgyűlési választások közeledtével a közélet botrányai mindinkább éleződnek. Ezeket az ügyeket mégsem érintjük. Mert ugyan megjelenik bennük valamiféle nemkívánatos viselkedés, azonban egyrészt nem kompetenciánk átkeveredni a politikai etikett területéről a büntetőjogba, másrészt írásunk felvetéseivel kifejezetten a bírált magatartásformák megelőzését szorgalmazzuk [szolgálva ily módon a hazai weimarosodási folyamatok blokkolásának általános célját is]).

Ezzel a stílfordulattal pedig a honi közéletben elértük azt a gusztustalanságszintet, amikor a politikusok, politikai tudatformálók viselkedésének értelmezése már a politikán kívüli megfigyelőpozíciók, látószögek felvételét is megkívánja. Ilyen optikát kínál – többek között – az andragógia (felnőttképzés/felnőttoktatás) viszonylag új alkalmazott tudománya, és a mentálpedagógia (eredetileg az alkoholbetegek pszichoterápiájának szülötte), amely a felnőtt korú embertársaink személyiségének utóérlelésével foglalkozik.

A mentálpedagógus számára a társadalom makro- és mikrovilágai nem kevés olyan, egymástól látszólag távol eső megnyilvánulást foglalnak magukban, amelyek szerinte éppen szakmája központi kategóriájára, az úgynevezett érett felnőttségre, annak állapotára vezethetők viszsza. Például az említett hülyézés, de a drogfogyasztás szintén, valamint a vezérelv követésének jelensége a politikumban; az utóbbi akár parancsolói, akár engedelmeskedői oldalról tekintve. Témánk szempontjából (közéleti viselkedések anomáliái) e jelenségeket nem ok nélkül választottuk és ajánljuk vizsgálódásra egymás mellé rendelve. Azt mutatják ugyanis, hogy félreérthetetlenül megingott a szóban forgó személy érett-felnőtt személyisége (amelyet talán már korábban is a gyermeki, a kamaszos és a felnőtt ének aszimmetrikus-diszharmonikus együttessége jellemzett).

Az érett felnőttség problematikus volta elég könnyen fölfedezhető, minthogy különleges módon igyekszik elrejtőzni. A lepel, amibe burkolódzik, a szenvedélyfüggő – szaknyelven: addikt – lét, a hozzá tartozó meghatározott viselkedési alapformával. Az ember élete akkor addikt, ha központi eleme valamifajta vágykiélés olyannyira szenvedélyes és rögzült akarása, hogy:

– annak újra és újra történő kielégülése híján a személy képtelen betölteni társadalmi szerepeit, ellátni feladatait; ám hosszabb távon éppen az újra és újra történő kielégülés folytán lesz képtelen az említett szerepekkel, feladatokkal járó követelményeknek megfelelni;

– mind a kielégítése, mind a kielégítetlensége (elvonás) előbb vagy utóbb komoly testi-lelki zavarokat idéz elő;

– hatása észrevehetően megterheli a személy kapcsolatát szűkebb és tágabb környezetével.

A szenvedélyfüggés, az emberi életnek ez a sajátos minősége egyre több szenvedéssel, kínnal, önsajnálattal és másoknak okozott fájdalommal telítődik. Az addiktológia (a szenvedélybetegségek kutatásának és gyógyításának tudománya) radikális művelői ide sorolják a tekintély, a hatalom feltétlen rabjait (akik képtelenek lemondani arról, hogy ilyen-olyan szintű vezetők legyenek, vagy akikben csillapíthatatlan a vágy, hogy felsorakozzanak az Erős Kezű és Bölcs Legfőbb Vezér mögé, továbbá azokat is, akikben e két olthatatlan szomj kombinálódik). Idesorolják az alkoholnak mértéktelenül hódolókat, a táplálkozásban határt nem ismerőket, a vég nélkül fogyókúrázókat, a kábítószer-fogyasztókat, a dohányosokat, a szerencsejáték-mániában, a munka-, vallás-, illetve szexőrületben szenvedőket, a sebesség megszállottjait. Végül azokat is, akiket a túlzottan gyerekes viselkedés és/vagy megélés szinte befolyásolhatatlan vágya rág, emészt, vagyis a túlfegyelmezettség áldozatait, a másikkal bármikor harcra készen viselkedőket, a folyton mások könyörületességéért esedezőket és így tovább.

Az efféle emberek az érett felnőttséghez rendelt képességek működtetésével nehezen birkóznak meg. Hiányzik belőlük a frusztrációtűrés (akadályoztatás kulturált, fegyelmezett fogadása), a depriváció megfelelő elviselése (valamely dolog elvesztésének civilizált, önuralommal szabályozott feldolgozása), a késleltetni, differenciálni, helyettesíteni tudás, a konfliktusbírás, a viselkedés egyensúlyban tartása és alkalmazkodóvá tétele, a hitelesség igénye és igazságra törekvés, a felelősségtudat, a megbízhatóság, a kooperatív és a semleges viszonyulás, a szolidaritás, a részvét, az empátia. Nem tudnak önbizalmat, bizalmat, felfedezőkedvet táplálni, jóhiszeműnek, játékosnak, spontánnak, naivnak-rácsodálkozónak, kíváncsinak, nyíltnak, képzeletdúsnak, alkotásirányultnak lenni, biztonságérzést birtokolni. Nagy erőfeszítések árán vagy úgy se működik náluk a bűntudat, a lelkiismeret, a szégyenkezés, a megbocsátás, a szeretet, a bensőséges társulás és a tanulás képessége. Önismeretük szinte nincs, valóságérzékelésük elfogult, előítéletes. Szenvedéseik ellenére hajlamosak tagadni, hogy ilyen problémák jellemzőek volnának rájuk.

A pozitív személyiségműködési jellemzők hiányát sajnos gyakorta igen negatívak töltik ki. Ezek többnyire archaikus, ösztönszintű, indulatvezérelt, primitív, destruktív mechanizmusok. Szenvedélyuralt embertársaink ilyenkor a gyermeki létezésük szintjére és formájába csúsznak viszsza, más szóval regrediálnak. Tipikus helyzetkezelésük az agresszió (a hülyézés az agresszió jellegzetesen gyerekkori verbális formája). Sűrűn fordul elő a kritikátlan önfelmentés, vádaskodással, bűnbakkereséssel párosulva. Idegesítő számukra, ha nem rájuk figyelnek állandóan. Nekik szüntelenül középpontban kell lenniük. Minekutána pedig sikerült kellőképpen elrontaniuk a különböző személyes kapcsolataikat, belerondítottak viszonyaikba és viszonyulásaikba, jöhet a rosszhiszeműség, a világ fekete-fehérben érzékelése, összeesküvések gyanítása mindenütt. Elhatalmasodhat a görcsös kapaszkodási késztetés. Nehézzé válik elengedni embereket, dolgokat, szerepeket, tisztségeket, foglalkozásokat, megszokásokat. A rugalmatlan, egy kaptafára vehető (sémaszerű, sztereotip) reagálás lesz jellemző. Az igazi, mély érzéseik eltitkolását, a tényleges intimitásra való képtelenségüket heves érzelem-megnyilvánulásokkal és látványos társasági élettel ellensúlyozzák. Érthető hát a silányságérzet kijegecesedése, amire ráerősíthet a fájdalmasan elhatalmasodó magány, nem ritkán valószerűtlen önmagasztalással, hamisan magas önértékeléssel párosulva, néha messiástudatba csapva át. Betetőzheti az egészet egy pszichopata önintelem: a világ nem becsül engem, tehát rossz, ezért bármit jogom van megtenni vele. Ezeknek az érzéseknek a veszélyessége elsősorban szabályozatlanságukból és többnyire nem tudatosult jellegükből adódik.

Közhely azon elmélkedni, hogy mi váltja ki a legkülönfélébb szenvedélybetegségekkel takart felnőtt gyermekséget, vagyis a felnőttség e keszekuszaságát. A mélylélektan, a fejlődéslélektan, de a pedagógia nagy iskolái is egybehangzóan állítják: a kisgyermekkori úgynevezett elhagyásélmények örökös szégyenérzésbe taszítanak. Az elhagyástól (elárultatástól!) való félelem, amire felnőttként rá lehet kattanni, többféleképp ültethető el a kisemberben: abúzussal (amikor a felnőtt, visszaélve helyzeti felsőbbségével, saját szükséglete kielégítésére gyereket használ), nyílt vagy rejtett erőszakkal, továbbá megszégyenítéssel. Természetesen az így eljáró szülők felelőssége viszonylagos, hiszen zsenge korukban ők ugyanezt kapták. A humanisztikus pszichológia – kritikailag szemlélve az elindividualizálódott, elanyagiasodott, elidegenedett, hagyományos közösségeit veszítő nyugati kultúrkört – e tekintetben kiemeli az ilyen bánásmód örökítő anyagának (negatív) jelentőségét, toxikus pedagógiának nevezve azt. Sokunk fejébe-lelkébe majdhogynem mózesi érvénnyel vésődtek be efféle mérgező üzenetek: A felnőttek a gyermekek urai és parancsolói, akik Istenhez hasonlóan határozzák meg, hogy mi a jó és mi a rossz. A gyermekek erénye, ha szelídek, kellemesek és önzetlenek. Legfőbb értékük az engedelmesség, további fontos értékeik: rendesség, rendszeretet, tisztaság, önuralom, önfegyelem, érzelmek és vágyak kimutatásának visszatartása. A gyermek a felelős azért, ha a felnőttek haragosak. A gyermek akaratát, ahol csak lehet, meg kell törni stb. (Ezek a tételek némely politikai párt vagy irányzat ideológiájában, oktatás- és családpolitikájában is előbukkannak manapság.)

Kevésbé hatnak közhelyként gondolatmenetünk következő kérdései. Miként lesz a felnőttség gyermekségéből addikt létezés? Mi tartja fenn a addikcióorientált (esetünkben: hatalomkötött) viselkedést? Nos, ez a bizonyos mélyen meggyötört, gyakran megalázott/megbántott kisgyermek, mint a már felnőtt korú szenvedélyfüggő ember személyiségének folyton szorongó belső gyermeke, ott kucorog, ott reszket a felnőtt élet számára fenyegető kihívásai között (amelyek egyébként normális, magától értetődő elvárások). És szüntelen reszket vele felnőttje is, le ne bukjanak, ki ne derüljön, hogy végeredményben kettejük összessége is csak gyerek, aki sikert, elismerést, figyelmet, magasztalást, társaságot, dédelgetést, gyöngédséget, szeretgetést igényelne minden pillanatban. Ilyenformán hurcolják a rettegést a lemeztelenedéstől és a kiapadhatatlan vágyat a magány teljes meghaladására. A változatok száma végtelen, a terhét megtörten cipelőtől egészen a vidáman kikacsintó, kamaszos bájú hamisjátékosig. A lényeg azonban közös. Az e sorsmodellel sújtott társainkban föllelhető az a lelki nehezék, illetve meghúzódik az a törésvonal (a felnőttség és a gyermekség határán), ami miatt állandó feszültség és hajszoltság foglyai valamennyien. Ezt ellensúlyozná az addikció. Vagyis: kompulzív-addiktív személyiségekről beszélhetünk. Ugyanezt az állapotot a mentálpedagógia ősatyja, az eszperantóul verselgető polihisztor és holisztikus pszichiáter Avar Pál (1924-1993), aki praxisát andreutika (embervezetés/felnőttvezetés) néven művelte, a maga alkotta „montázs-személyiség” fogalommal írta le.

Rossz-e és kiiktatandó-e az addikt ember? Saját, általában a tudatosság alá befészkelt érzései szerint igen. Különben a kérdés rossz. Először is a lakosság fele addikt. Másrészt ezek az emberek rengeteg hasznot hajthatnak, sőt néha csodálatos teljesítményekre képesek. Csupán illusztrációképpen: Ernest Hemingway, Winston Churchill, József Attila, Latinovits Zoltán. Sokan választanak közülük segítő hivatást, lesznek ápolók, orvosok, tanárok. Vonzza őket a közszereplés, így a média világa és a politikusi karrier is.

Be kell-e avatkozni annak érdekében, hogy a szenvedélyfüggők ilyen-olyan rögzült vágyuk mindenekfelettisége alól felszabaduljanak? Igen, ha az érintett maga is így akarja és/vagy ha az illető szenvedélyhódolatából a környezetének elege lett. Megint csak illusztrációképpen. Az az addiktológus, aki együtt láncdohányzik drogos pácienseivel. Az a sebész, aki alig várja, hogy kimehessen a műtőből rágyújtani. Az a gépkocsivezető, aki a volánnál az otthoni poharazgatásról ábrándozik. Ámde hogyan lehet az idetartozó politikusokat, közszereplőket azonosítani? Részint a politikai-szakmai tetteik alapján (ízléstelenül fogalmazni szokott újságírót rendszeresen közlő lapot nem olvasunk), másfelől az elvonási tüneteket megfigyelve. Amennyiben a hatalomból kipottyanó politikus az addikt viselkedés valamennyi jellemzőjét produkálja, akkor őt soha többé nem volna szabad emberek sorsát, élethelyzetét eldönthető pozícióba engedni. (Kivéve, ha eredményes személyiségfejlesztő tréningen vett részt, erre, igény esetén, a mentálpedagógia is készséggel vállalkozik.)

Mi az addikció meghaladásának titka? Tengernyi irodalom és közvetlen segítői, gyógyítói tapasztalat szól erről. A tanulás, az alkotás, a teljesítmény iránti elköteleződés. Hit a lelkiismeret feltámaszthatóságában és a szeretetadás igényének felébreszthetőségében. Meg bizalom az ember találékonyságában, különböző fortélyokra való képességében. Például a mentálpedagógia így nyújtja az önsegítő mikrocsoportot (ahol utólag felnőtté lehet érni; Avar), valamint a bűnbakkereső cseretechnikát (megtervezett kínpadja az empátia elsajátításának; halkan: a szerző csinálmánya). Lényegében semmi új, pusztán a régi görögök javasolta önismeret, tükör, némi műviséggel megspékelve.

Felötlik Ady: „… szeressétek, / Őt is, a vad, geszti bolondot, / A gyujtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot, / Mert ő is az Idők kiküldöttje”. Akkor most hogy is van ez? Hát ekként. Ma tényleg demokrácia van. Tele piszkos érdekekkel és az Isten szabad ege alatti alvás szabadságával. Viszont a hatalom nem lövet a nép közé, nem ölet le hat embert, nem sebesít meg száznyolcvankettőt és nem tartóztat le háromszázat, mint tette 1912. május 23-án (a Tisza házelnöksége elleni munkástiltakozáskor). És ez azért megérdemel némi önmérsékletet. Érett felnőttséget, vagy legalábbis stílus-, illetve arányérzéket – a tollforgatóktól. No meg két világháború és a holokauszt után talán juthatnának nekünk végre olyan politikusok, akik mentesek a gyermeki személyiség omnipotens és omnikompetens, valamint omnidependens attitűdjétől. Ha már mi, többiek, gyarlók vagyunk…

(A szerző mentálpedagógus)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 28. szám