Forrás: ÉS

Czigány Lóránt

Miskulancia

Dénes Iván Zoltán, aki többször megfordult Oxbridge-ben (talán először még szilvafa korában), jól tudja, hogy a civilizált hangú kötözködés első számú követelménye, hogy ne argumentum ad hominemmel éljen, hanem dicsérettel kezdje mondanivalóját, (ahogy Oxfordban és Cambridge-ben mondják: „damn with faint praise”), s akkor a meglepett áldozat észre sem veszi, hogy miről van szó. Ezt teszi velem kapcsolatban is: „Igaza van Czigány Lórántnak, hogy Szekfű Gyula nagy történetírói életművet hagyott az utókorra.” (Szekfű értelmezései, ÉS, 2005/26.) A nekem tulajdonított közhelyszerű megállapítás után így folytatja: „Ám az életműből néhány elemet emelt ki, és minthogy azokat felületesen mutatta be, nem vált érthetővé, hogy a történész életműve miért annyira vitatott.”

No már most. Szekfű halálának ötvenedik évfordulójára (június 29.) írt alkalmi elemzésben arra a kérdésre kerestem a választ, hogy Mit is „vétett” Szekfű Gyula? (ÉS, 2005/25.), és utaltam arra, hogy a történészek legtöbbjének, bármelyik táborhoz tartozzanak is, bőven vannak fenntartásaik vele kapcsolatban. Ebben az összefüggésben említettem a példának okáért Pach Zsigmond Pál mellett Dénes Iván Zoltánt. Nem „egy platformra” helyeztem őket, ahogy az érintett véli, hanem az egymástól eltérő szemléletek színképét kívántam felvillantani a marxista platformtól a liberális szekfűológiáig.

Mit is tudunk meg a magyar konzervativizmus alapos ismerőjének szakszerű ellenvetéseiből?

1) hogy a Száműzött Rákóczi megjelenését követő hajsza, amikor 63 vármegye (mert akkor még nem 64 volt!) „pereat”-ot kiáltott Szekfű fejére, „üldözési mániát rögzített benne, és ez alapvetően befolyásolta a magyar történelemről kialakított véleményét”;

2) hogy a Három nemzedék „antiliberális (és antiszemita) pamflet”;

3) hogy a Forradalom után eredeti címe Forradalom közben volt, s csak „félreértésből kapta azt a címet, amelyen végül megjelent”;

Összegezzük tehát a tudomány mai állása szerinti Szekfű-képet:

Szekfű Gyula egy olyan antiliberális (és antiszemita) pamfletíró, akinek a magyar történelemről alkotott nézeteit alapvetően befolyásolta üldözési mániája,* és van olyan műve is, amelynek a címe félreértésen alapszik.

A cikk második (és nagyobbik) fele annotált bibliográfiai miskulancia, melyben a szerző biztos kézzel helyre teszi a Szekfűt érintő munkásságot, osztogatva a jelestől az elégségesig (például Erős Vilmos) terjedő osztályzatokat.

Befejezésül a szerző közli az ÉS olvasóival, hogy „[Szekfű] életműve és annak korabeli és későbbi visszhangja komoly, érdemi és elfogulatlan megközelítést igényel.”

Csalódottan állapíthatjuk meg, hogy ez a közelítésmód Dénes Iván Zoltánnál még nem érvényesül maradéktalanul.

Czigány Lóránt

* Ezzel az „üldözési mánia” (paranoia persecutoria) jelzős szerkezettel baj van. A köztudat (és derék nyelvészeink is a szótárakban) szentesítette az „üldöztetési mánia” helyett. Mert az alany és a tárgy összekutyulásáról van szó. Ha valakit üldöznek, akkor ő az üldözés tárgya. Ha az alanya, akkor üldöztetik (szenvedő igét kellene használni, ami ugyebár a magyarban nem használtatik!). Kosztolányi következetesen az „üldöztetési mánia” alakot használja, s ha valaki ma le meri írni a nyelvtanilag helyes formát, azt a mindenkori olvasószerkesztő kíméletlenül kijavítja.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 28. szám