Forrás: ÉS

LÁBASS ENDRE

A színes teve és a titkos kertek

Fehéren süt a reggeli nap, lassan haladok végig a kis utcákon, egy marsbeli építkezési gödörben hangyák kiabálnak a Garay téren, éles a fény, de még elég hűvös van. Megborzongok, megreszketek. Ez most szabadnap. Nem kell a kórházba menni. Rosszra gondolni nem szabad. Fellépek egy betontuskóra, és bámulom a gödröt, a szemközti kapualjból ketten nézik, ahogy nézek, szélroham billentget a betonon, nedves a hátam. Megkeresem az akasztós kocsmát a térről nyíló utcában.

A Borharapót kitakarították, ez már egy másik hely, szürke de szelíd, kifestettek, szürkére mázoltak mindent, a nap besüt a pinceablakon, fénycsíkokat vetít a pincelégtérbe, még festékszagú az egész. A pultnál ritkás hajú öregember társalog a lánnyal, olyan szép a matróztrikója, fakó, széles csíkos, illik a pergamen archoz. Szélcsíkos. Fekete zakót visel fölötte. A pulthoz hajol, magyaráz, megdicsérem a kék-fehér trikót. – Maga MTK-drukker? – kérdezi. – Fradi tízéves koromig. – Akkor tán zsidó? – Bármikor – bólintgatok csodálkozva -, amikor csak akarja az úr. Erre leveszi a fekete zakót, és elkezd levetkőzni a bárszéken. Megállítanám, de megállíthatatlan, nekem akarja adni a kék-fehér trikót, a valódi matróztrikóját. A pult mögött a lány elismerően rám néz. Mintha azt mondaná, fogadja el, ez az ember nem szokta idegeneknek adni a ruháját, nem szórja az ajándékokat. Közben az öreg kezembe nyomja a kék-fehér trikót, és félmeztelenül visszabújik a kabátba, csak úgy cicire. Mosolyog – van még otthon, ne szégyenkezzen, van még egy ugyanilyen, családi örökség, jól észrevette, régi darab, de ne féljen, nem büdös, reggel kimosva vettem fel, és nem izzadtam bele, mert egyből idejöttem.

Kicsit feljebb emeli a kék-fehér pólót, orromhoz tolja, valóban nincs szaga, elfogadom a különös ajándékot, a csíkos csomagot, és elhatározom, hogy saját pólóm helyett még ma délelőtt felveszem. Aztán kissé a tengerre szállok. Szeretem azt a régi pólómat is, az van ráírva, Marco Polo. Képzeletben abban jártam a világot. De most lecserélem, s a tavaszi szélben én is átöltözöm. – Hogy hívják? – Illés, de benne van. Ezt nem értem, mi van benne, beleírta az anyagba a nevét? Nézem jobbról, nézem balról, nincs abba név, ez az apróság titok marad a többi között. Frissnek érzem magam ebben a matróztrikóban, a város mint a tenger, fúj a szél.

A cigány asszony egy kőpadkán ül a zuglói utcán, a kerti ecetfa mintás árnyékában, mellette a kövön paradicsomprés, talált apróságok, lába előtt Magellán életrajza a földön. – Ezt nem viszi el? – Dehogynem, ez az enyém. – Hát így szereti a nagy utazásokat? Erre elfordul, és egy láthatatlan ember felé kiált – Hozd a tevét! Hozd a színes tevét!

Milyen mintás körülöttünk az ecetfa árnyéka. Próbálok visszaemlékezni a város növényeinek pontos lakcímére. Mintha levelezni akarnék velük. Majd írok nekik, csak nekik írok, nagy levelezők, szégyellhetem magam, milyen kevés levelet írtam életemben, milyen kevés levelet. A fügefa lassan benövi az egyemeletes ház udvarát a Klauzál tér mögött, lombkoronája árnyakat borít a földszinti házmesterlakásra, félárnyékot fél éven át, egy életen át. Ott lenn, az árnyék mélyén, konyhai illatban hullámzanak a végtelen hírek, a befőttek közt robbanás. Távoli, idegen holtak táncolnak át burnuszban a szoba-konyhás lakáson – a pohos díszpárnák is elgondolkodnak egy végső nagy párnacsatán.

A lakó öreg, aludni nem tud, félve várja, hogy elmúljon a sötét, hajnalban a rádió bekapcsol, és felmerül az első rémes hírállat, mint a nagy Kraken – félelmetes, mégis megnyugtatóan örök -, az öreg rádió még félig alszik, csak úgy félálomban dörmögi-mormolja a híreket, világít macskaszeme, álmában idomtalan hallgatókat gyötör. A gumiabroncsokba ültetett virágok köszönik, jól érzik magukat, beérik az ágak között átszűrődő fénnyel, a lakók gyűlölik egymást, a fügék tompán puffanva hullanak. – Én nem eszem belőle, én ugyan nem, nem ajánlotta fel, ő gyűjti össze, most már… hogy szóltam… ő sem szedi fel… ott rohadjon meg a földön. Valóban jó ízű? Eszem egyet. Bekapok egyet. Miért ne egyek belőle? Még éretlen? Nem baj. A felpuffadt szemű asszony lehajlít egy fügefaágat. Tépi, szakítja a félig érett fügét, alig bírja letépni, ágaskodik visszeres lábain szegény, végül az ágról a gyümölcs leszakad, az asszony lábujjhegyről visszazuhan a földszintre, ez a nagy magasságvesztés elfárasztja, kaccantgat, markába fogja a kemény, éretlen, világoszöld fügét, besunnyog vele a földszint sarkán nyíló üregébe, ott majszolja a gyümölcsöt, őrült mosollyal nassol, folyik a lé a nyakán, egy enyhe, örök szalonspicc, megette a fügét. Hamm. Marad belőle a földön is elég, ott fognak szétrohadni. Fügebékák. – Inkább levágom a karom, minthogy egyet is egyek belőle – a bal oldalon lakó nő arca összecsomózódik, varázscsomóba zsugorodik, a harag varázscsomójába aszalódik, gonosz kis emberfüge lesz, arcfüge, élő fityisz – elfoncsorodik a liftben a tükör.

A legszebb virágzó kínai lonc lakcíme Hópehely utca egy. Szökött ház, nem idevaló, inkább lapátkerekes gőzhajó, a fekete ruhás, vézna öregasszony hajóskapitány a kiserkélyen, a parancsnoki híd drótjai mögül kukkantgat a tájra, alatta hokedli, előtte a ködös óceán, lábánál a dakszli, csattognak a tűhegyes fogacskák, körülöttük a kínai lonc millió virága, az égen szomorú kis szopránugatás. A varázsgyűrűbe csavarodott fa a Haller úton él. A Gát utca magasságában, a park szélén növekszik körbe-körbe, spirálban, egyszer majd kihúzza az égből a dugót, és jobbról balra foroga-pörögve, lefolyik ránk a tartályból az ég. Fejmagasságban gyűrűvé kanyarodik össze, barátságos anakonda, nyugodtan halálos gyűrűjébe állhatunk, átölel, foroghatunk, mindenütt a tájkép része marad, feketén, vígan siklik az égen. – Kérek egy mosolyt, a fene egye meg! Kérek egy mosolyt. Öreg fotós, magában beszél.

Az ág mögé állok, épp csak a fejem búbja lóg ki a vastag ág mögül, bizonytalan fehér pamacs, az ágra hajtom a fejem, forgok egy kicsit e családi körben, elvarázsolódom a mohos táncban, csak nem kell mozdulni innen. Az óriás platánfa a Csarnok téren áll a magas téglafal előtt, onnan törekszik az égbolt kilenc iránya felé, kérge világít a viharos, túl fehér fényben. Tövénél egy pad az apró sárga kavicson, ott beszélgetnek betegségeikről és mások betegségeiről az öregek. – Hány éves vagy? És mi a bajod? Na! Ne mondd. Meg lehet gyógyítani? Mikor kezdődött? Mit érzel? Mennyi a nyugdíjad? Hány évet dolgoztál? Ki tudják belőled vágni? Összekeverednek a mondatok, eszerint az éveket kellene valahonnan a puffadt test mélyéből kivágni, s betont önteni a helyére, mint a fák odvába a befalazott remetékre. Belekiabálják a titkokat a fába, az tehetetlenül az égnek emeli ágait, elgondolkodva leveleket növeszt – jobbra egy, kissé feljebb balra egy, csigavonalban fejlesztjük függvényéletünk, ezzel hírek nélkül is elvagyunk. De mindig elrontják a faóriás kedvét, ha őket hallja, saját mélyen rágó bajára gondol, és nem tudja úgy istenigazából megmozdítani az ágait, hogy elseperje maga alól őket, hogy kisöpörje a levelekkel a nyavalyákat, és kitépje gyökerei közül azt a mélygyökerű fájó fogat, a padot.

Nem is sejtik az emberek, mennyi kisebb-nagyobb kertcsoda bujkál az utcák hálója mögött egy-egy számukra messzi kerületben. Egy zuglói iskola udvara japánkertet rejt és üvegházak sorát, virágillatokat, mamutfenyők árnyékában csillan a tó, a parton törpe pagoda, a virágzó fákra virágzó fojtófa tekeredik, lilaakác, halálos ölelése Japánban az asszonyi hűség jelképe lett. Egy régi napon, ezerkilencszázhuszonnyolcban, a japán császár fia is ellátogatott ide, a trónörökös Hirohito megállt a zuglói kertben, szagolgatta az ismerős illatokat az elegáns pici ember. Aztán beindultak a nemzetközi magcserék, bélelt levelekben jöttek-mentek a világ legritkább magjai – hát te ki vagy, édes kis barátom, ember nem gondolná, hogy belőled lesz a mamutfenyő. E növények egész élete vágyakozás, csak az tudja ezt, aki velük él. Megáll egy futóakác mellett, hátat fordít – kissé elgondolkodik az életen -, elszalad az idő. A dobogásra az ember felriad, visszafordul a lilaakác felé, és láss csodát, az már vadonatúj, méteres kacsokat növesztett a fény felé, épp, mintha a kertész vágyait akarta volna ő is eltáncolni az ablakon. A kertész a növényt nézve lassan megnyugszik, hamar elfelejti álmait, az akác is túl magasra nyúlt, kapaszkodási lehetőség híján saját súlyuktól lehulltak a kacsok.

A lilaakác átnő a zárt ablakon is. Felnyújtja a kacsait jó magasan, és a fény felőli oldalon sokkal több levele nő. Többnyire csak egy irányból esik a szobákba némi fény, kevesen forgatják naponta az összes növényeiket, s a lakások sem mind kacsalábon forgó paloták. A virágok ágai, levelei meg a fény felé nőnek, így szomorú nyújtózás odabent a növényi élet. Az akáccal is ez a helyzet, egy darabig felfelé nyúlik, aztán – mert csak a kacsok ablak felőli oldalán nőnek levelek – a súly lassan elhúzza az egész növényt. A levelekkel teli ág így egy szép reggelen az ablakra dől, és ott nyúlik tovább. Másnap, harmadnap már felnő az ablaküveg széléig, ott az ablakkerethez ér, és ezen a problémán elgondolkodik – s addig növeszti a gyökerét. Ekkor mi ledőlünk aludni, de ébren fekszünk a sötétben, és mi is a problémákon gondolkodunk, ezt lidércálomnak nevezik, jó esetben egyszerű rém.

Mire eljön a soron következő reggel, s vele megint az éles fehér fény, a lilaakác már befúrta magát az ablaküveg és a keret közé, s elkezdett növekedni tovább, a zárt ablakon kifelé. Meghívnák vendégségbe, lila virágruhába bújna, harangszoknyába – fényes vendégség lesz, már az áttetsző, üvegzöld levélköpenyen gondolkodik, aztán mégsem megy el, eddig még sose ment – pedig mennyi de mennyi értékes ismeretség megy veszendőbe így! Külföldi botanikus kertek, díszfaiskolák.

Más lakásokba is elmenne, réges-régen más lakásokba vágyik – értékes leletek az idegen leheletek -, hajnali, még álmodó felkelések közé csavarodna be, illedelmesen bekopogna, olyan kíváncsi a város összes lakására – mmm, sokan ilyenkor, kora reggel locsolnak -, bekopogna, hallaná a csoszogást, valaki jönne a hosszú előszobán át kinyitni az ajtót, öreg frottírköntösben suhog a tölgyfa parketton, nem vett frakkot – már megbocsáss, hogy nem tiszteltelek meg, csak ez a csíkos köntös, de ebben operáltak, nem komoly, nem is azért említettem, mássz be, burjánozz a nagyszobába, tekeredj rá a sörre. Ne nézz körül. Az ablak opálos. Bár Te akár körül is nézhetsz, láttál különbet, láttál felhagyott üvegházat, földön fekvő pálmákat, betört üvegablakokat, a Pál utcai Fiúkat halomba rakva, mint a fákat.

Hazafelé az aluljáró félhomályában szanszevéria-embercsokrok állnak, zenét hallgatnak, eltakarják a zene forrását, a zene forrása mégis köztük lehet, szeretnek zsúfolódni, szorongani – zöld kardok, szanszevérialevelek. Az Örs vezér tér után, az út bal oldalán bekerítettek egy hatalmas telket, üvegházakat építettek, patakot és tavat vájtak, az egész fölé pedig felállítottak egy fémszerkezetet. Jól élnek ezek a kerti növények, ha az alkalom elérkezik, s a légtérbe felhő úszik a légifolyosón, virágfejük fölül elhúzza a ponyvát egy gépezet – hulljon az eső, ázzanak a virágóvodák, a facsemeték. Eső után aztán sárga lapocskát kötnek a szárukra, mindegyiküknek ára van, mint egy újszülöttnek. Drágaságom, drágaságom. Ez a cédulaügy külön játék lehetőségét rejti. Megnézünk egy sárga virágot – helyes gombolyag, vajon hány forintra taksálják ezt a kis bohót? Odébb a másik csak vézna szál, megtestesült nyújtózás szegény – lássuk, mennyit ér a vágy. Nádat is árulnak – egyszerű nád, gondoljuk először, aztán elszégyelljük magunkat, és alázatosan a nádhoz lépdelünk – hát e suhogás, a katicabogár társbérlőről nem is beszélve, hány forint?

A kövirózsáknak sziklakertet építettek, házi kövirózsa, sempervivum tectorum – az örök élet legelterjedtebb fajtája errefelé. A Bosnyák téri piacon egy virágárus azt mondja, a kövirózsa lakásban meghal, akármit csinálunk vele, kitehetjük a szívünket, a kövirózsa csak szabadban él, a locsoláson nem múlik semmi, csak az égből fogadja el a vizet, és lételeme a szabad levegő, a szél, a szélben él. Kiteszem a szívemet a kövirózsa elé, ő örök mosollyal kineveti szívemet. Homlokát ráncolva néz utánunk az asszony, hát még ennyit sem tudunk, hogy mi a kövirózsa, mi a szabadság és mi a szél? Az árus ekkorra kissé felhangosodik, s körülnéz, nem akar megszégyeníteni, csak hogy hallja-e valaki ezen a tágas piacon. Hogy ő kimondta egyszer. De aztán vevő érkezik.

Növényektől tanulhatjuk meg azt is, mennyire nem ismerjük a világot. Például azt mesélik, amikor a kövirózsa felfelé szárat növeszt, megnyúlik, onnan már csak egy pár hét számára a halál. Ez a növekedés a pusztulásának legbiztosabb jele, mint amikor az utolsó időszakban megszépül valaki. – Rég láttalak, ma igazán jól nézel ki. – Á, azért nem annyira. Távolról sem annyira. Ha tudnád. De köszönöm.

Körülöttünk bujkálnak mélyen titkos kertek. – A Farkashida utca húsz előtt mézillatú volt a járda kétezernégy szeptember huszonkilencedikén – zakózsebemben most találtam meg a cetlit, itt, a következő márciusban. Halvány esőszín, öreg tweedzakó, a környék kertvárosias, kedvencem az Apó utca, lassacskán haladok rajta végig, tisztelem a kort.

Az is kiderül most, hogy Mátyásföldön, a Kalitka utca hét előtt szeptember végén sok szelídgesztenyét szedtem akkoriban, csak úgy saját zsebre. Ezt is a cetlimről tanulom újra. Jó lenne tudni, hogy Árpádföldön a Timur utca a vérengző tatár kán emlékét őrzi, vagy oly békés dolgokra utal, mint Timur és csapata – e kérdést is feljegyeztem, mellé meg azt, hogy a Timur utca négyben van egy kertes büfé, a büfében pult, mint rendesen, a pulton egy mozdony színes fényképe, mellette koszorú, azon meg a nevem. – Itt haltál meg – mintha egy álomban mondanák, vállunkra teszik kezüket, prakker-tenyerükkel kicsit vállon veregetnek, porzunk – ez van, öregem. Porolás, náspángolás, porfelhőcske, benne gondolat – kérdőjel, felkiáltójel, bomba, lábszárcsontok buksifej alatt, a szellem diadala.

Emlékeztem a Kalitka utca nevére, emlékeztem a szelídgesztenyékre, de külön-külön – a kalitkát nem kapcsoltam össze a gesztenyével. Annyira azonban mégis jó volt ez az emlékmozaik, hogy nagyjából tudjam, merre van a Kalitka. Épp így gondolkodhattak a zebrapintyek is, akiket repülni tanítottam. Kérdezték is, hogy taníthat valaki repülni egy madarat. Ez nem ördöngös dolog, csak azt kell tudni, hogy ezek a madarak, akik sokadíziglen fogságban születtek, ugyanúgy félnek repülni, mint messzire utazni egyes szegény emberek. – Megöregedtem, már nem érdekel a nagyvilág – mondják, mintha valaha is mertek volna vágyni -, minek is utaznék el az Új-Hebridákra. Már késő. Hja! Bezzeg annak idején! Húszévesen – sóhajtanak -, akkor még lett volna értelme bejárni a nagyvilágot! Megállni a vulkánok füstölgő tetején, és a lángoló hegy tűztengerébe ugrani, hogy ne öregedjünk meg sosem. Apám íróasztalára helyeztem a kalitkát, alá egy nagy előhívótálat, kinyitottam a kalitka rácsos ajtaját.

Vártak a madarak is, rájuk jellemző, feszült figyelemmel vártak – egy madár nem tud elábrándozva várni, csak rettegve, az ággal ingadozva, szívdobogva, oldalt pislantva. Nem is akkor néz meg minket magának igazán, örökre, egy madáremlékpillanatra, mikor szembefordul velünk, hanem amikor elfordul, és csak egyik szemét fordítja felénk. Akkor azzal az egy szemmel nagyon figyel, a másikkal meg szemmel tartja a tájat, csak úgy rutinból, mint egy kis természeti kamera. Jobb félni, mint megpihenni.

A ketrecben valami egészen szokatlan dolog történt, valami megváltozott. A leghátsó sarokba húzódtak, mintha a nyitott ajtócskán át befújt volna a szél, mintha a ketrec nem lenne a lehető leghuzatosabb hely, ott az ember egész életén keresztülfúj a szél, sehol nincs odabent egyetlenegy szélvédett sarok.

Hátrahúzódtak mind a ketten, a rácshoz préselődtek, és szívdobogva vártak, a rúdon ülve egymáshoz bújva remegtek. Nagyon sok idő telt el, mire kijöttek, de nem volt benne sok köszönet. Kimerészkedtek az előhívótálra, és ott sétáltak menekülésre készen, aztán rémülten összevissza röpködtek, a parkettán pedig végleg szem elől veszítették az íróasztal elérhetetlen magaslatát. Le kellett tenni a kalitkát a földre, alá a tálcát, mint ismerős kis előkertet. Ott már sokkal nyugodtabban totyogtak, hiszen megnyugtató közelségben tudták maguk mögött a ketrecet. Ilyen apró lépésekkel tanultak meg végül egyre nagyobb távolságokat repülni. A kertes ház tehát az élet álma.

A Kalitka utcáról jutott eszembe életük nagy kalandja, a repülés, és most régi, első repülésükről megint a Kalitka utca. Abban az utcában van a Hősök tere. Viszonylag kicsi az a tér, ezért a hősök elég nagyok. A Mennyei Béke teréhez képest ez egy tér álma csupán. Egy öreg repülős kertjének délnyugati sarka, világnézeti arborétum. Kedvenceim a politikai kertek, jobbról és balról ezek védik a várost. Ezek az őrző városszéli kertek teli vannak ritka fákkal és fájdalommal. A Kalitka utcai repülős súlyos beteg, öreg és diszkréten mániás, de egy óra hosszat tud mesélni a Hősök nyúlfarknyi terén, ha repülni már nincs is ereje. Hatalmas fekete kutya közeledik bűzhödten, vészesen, Vezér nem puszit adni jön. Vezér egyáltalán nem szokott puszit adni.

– A bádogkrisztust egy ukrán festette újra, mert lekopott a régi festék, a hét ember nagyságú vezért egy erdélyi faszobrász hálából faragta, a kerti lakban szoktak mulatni a németek, körülöttük a huszonöt fajta fenyő, az emlékoszlopon a Szent László hadosztály szárnyas címere, a fagyott földön formátlan kődarab, egy olyan templom törmeléke, amely a világon egyedül áll – elképzelem, ahogy a világon egyedül áll egy templom, s toporgok, mert úgy látszik, még nem ért véget a tél, és fázom -, régi osztrák festő festett a templom falára képeket.

Valamiben egészen egyedi ez a kép, csak emlékeznék, hogy miben. A kert közepén áll egy vörösfenyő, neki az a titka, hogy messze földről jönnek friss hajtásait csipegetni a madarak, lombhullató fenyő, először vörös lesz a tűje, majd lehull, ha jól emlékezem. A ház falán ijesztő fekete vasak lógnak, az egyik sötét, szúrós korona, na mi lehet ez a szörnyű dolog, na mi? Az ember nem is gondolná, hogy ezt a kisborjak fejére húzták, hogy ne szívják el az anyjuk tejét. Odamentek a kisborjúhoz, megsimogatták a buksiját, és fejére tették a szép koronát. A borjú boldogan odébb ügetett, majd jókedvében megpróbált a tehénmamától egy kis anyatejet szerezni. Csakhogy, Istenem, te rettenetes Isten, ahogy közeledett a mamához, a mama bőgött, rúgott, és vérezni kezdett. És hiába próbálta a borjú a lehető legóvatosabban megközelíteni a mamát, csak bőgés és rúgás fogadta, mert elfelejtette a buta kis fején a koronát.

Hallgatom az öreg repülőst, büszkén simogatja meg a nyomasztó fekete vasakat – ezeket szeretik legjobban a fiúgyerekek, érdeklik őket a hegyes vasak, bilincsek és a lakatok. Nincs mese, a valóság tökéletes: ez az ember a Kalitka utcai repülős, és a ház falán a rozsdás vasak maga a Kalitka utcai lakatgyűjtemény. Bent a házban egymásból nyílnak az újabb és újabb szobák, a lábam lassan felenged, tán fel is olvad, fagyott álmomban látom, hogy az ország tájegységei a szobák, egyik színkavalkádból a másikba lépek, vad kékek és tűzvörösek a székek. Látom, hogy halad az óramutató, érzem, hogy a város most teljesedik egésszé, a sánta kőművesmester munkáspárti törpekertje után most megleltem a tökéletes nemzeti kertet hét nagy repedt vezérrel. Óránként lepihenek egy-egy lócán, a bútorokon rég holt parasztok neveit olvasgatom, ekkor feltárulnak a szekreterek festett ajtói, és kirepülnek a szőttesek és az iratok, rajtuk a vén repülős élete. Tesznek egy kört körülöttem, megpróbálok ellenállni, és szégyellem magam, de egyre erősebben arra gondolok, hogy mindenem fölösleges, és nem csak a tárgyaim. Ne legyek, és ne gyűljön körülöttem semmi.

E gondolat ellenállhatatlan áradat – ha valaha hazajutok, otthon kiürítem a fiókokat, repüljön az én életem is, nyoma se maradjon. Mert ennyi emlék valóban nyom. Életem csak suhanjon, egyik napon be, a másikon ki, átrepülök a napokon, mint a rácson, és kölesmagokat találok az előhívótálon. Madártársam már előttem kirepült, jókedvűen csipeget, maga mögött tud, és létem elűzi belőle a félelmeket. E megnyugtató jelenlétemért talán érdemes volt élnem, és nem is kell az íróasztalról lerepülnöm. Jobb is, mert nincs előkertem, csak itt lenn szemben a tér, amit a cigány gyerekek Köztérnek neveznek. Ahonnan a szélvihar tavaly tövestől kicsavarta a fákat, és gyökereik közül előkerültek a régi palackok, és nem volt bennük üzenet egy csöpp sem.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 28. szám