Forrás: NOLAczél Endre, 2005. július 15. 00:00
Ki emlékszik még a Dayton előtti boszniai békefenntartásra? Gondolom, nem sokan. De az a kevés, aki még őriz az emlékezetében egy-két epizódot, tudhatja, hogy a kéksisakosok közül a britek voltak a legkevésbé „beszariak”. Ha szembekerültek valamilyen (általában szerb) martalóccal, aki megvető sziszegések és meglehetősen csúnya szavak kíséretében a fegyverét szegezte rájuk, nem a nyakukat behúzva sunnyogtak el, hanem lelőtték az illetőt.
Bátor nemzet, szokták volt mondani rájuk, és nemcsak itt, nemcsak ekkor, hanem mindig és joggal. Ide vezethető vissza az a kissé flegmatikusnak mondható magatartás, amit 2001. szeptember 11-e (New York), de különösen az iraki háború óta mutattak. „Ha a legrosszabb bekövetkezik, akkor is úgy fogunk élni, mint eddig”, közölte az utca embere az őt faggatókkal, lettek légyen azok szociológusok vagy újságírók.
Az amerikaiak mentalitását „felülírta” az a bizonyos, rettenetes szeptember 11-e, a britekét sokkal kevésbé a véres csütörtök. Ha egyáltalán. Aki tegnap lement a londoni metróba, ugyanazt látta, mint az év háromszáz-valahány napján, hasonló időben: a szerelvények tele vannak, az emberek újságot olvasnak, és nem néznek gyanakvóan se a szomszédaikra, se az ülőhelyek alá. London nem „ült át” se taxira, se kerékpárra, business as usual. Megy minden, mint eddig.
Pedig mindenki kezében ott van az izraeliek ezernyi tippje arra nézve, hogy miként kell leleplezni egy potenciális öngyilkos merénylőt; látnivalóan nem törődnek vele. Nem olyan rettenetes az, mondta egy Londonban vakációzó izraeli mérnök a BBC-nek, hogy ha az embert a szupermarketbe való belépéskor átvilágítják; ha lépten-nyomon megállítják és megvizsgálják; meg lehet szokni. Még mindig jobb, mint meghalni egy merényletben.
Szóban ezzel egyetlen angol se vitatkozik. „Biztos magának van igaza.” A közvélemény-kutatók kimutatták, hogy az emberek 89 százaléka nem ellenezné már a tömegközlekedésben részt vevők csomagjainak fokozott ellenőrzését és az egész rendszer biztonságának (óhatatlan kellemetlenségekkel járó) fokozását; sőt azt sem ellenezné, ha a rendőrség bárkit – az ok megnevezése nélkül – megállítana, és motozásnak vetne alá az utcán.
Ezt a hajlandóságot én egyszerűen nem hiszem el. Pár hónapja csak, hogy ugyanaz a Blair miniszterelnök, aki ma a „nincs olyan erő, ami életformánk megváltoztatására kényszeríthetne bennünket!” jelszavával kampányol, tavaly ősz végén botrányszagú jeleneteket idézett elő azokkal az ötleteivel, hogy 2008-tól kötelezővé teszi a személyi igazolványt, létrehozza a brit FBI-t, esküdtbíróságokat létesít esküdtek nélkül, ha terroristák fölött ítélkeznek és így tovább. Valamennyi ötlet a brit szabadságjogok korlátozásáról szólt, s a politikai ellenzék úgy vélte (nem ok nélkül), a választásokra készülő Blair szándékosan felnagyítja az országra nehezedő fenyegetést, hogy aztán a nép rettegő juhnyájként vonuljon be az ő aklába.
Nagy-Britannia nincs sokkállapotban. Azt is mondhatnám, fel volt készülve arra (lelkileg), hogy az igen nagy létszámú brit muzulmán közösség fiataljaiból a szent háborúra felesküdött al-Kaida öngyilkos merénylőket tud majd toborozni. (Ezt a gondolatot sok-sok hónappal ezelőtt leírta a brit sajtó.) Megtörtént. Politikailag is, rendészetileg is kezelni kell majd azt a jelenséget, hogy „második generációs” – az adott estben brit földön született, de bevándorló szülőktől származó – ifjak olyképpen remélnek megtérni önnön „gyökereikhez”, hogy nem a hazájukkal, hanem a vallásuk kis Savonaroláival azonosulnak. Ám miközben a kezelés folyik, a jelszó az: egy tapodtat sem. Élünk, mint eddig. És ha túl sok sárga mellényest látunk kedvenc stadionunkban, inkább ki sem megyünk a focimeccsre.
