Forrás: Magyar RádióA kereszténydemokrata Frantisek Miklosko, a szlovák parlament első elnöke volt az a politikus, aki néhány hete bocsánatot kért a magyaroktól. Mint mondta: „az én történelmem nem 1918-ban kezdődött”.
– Miklosko úr, meglepték önt a bocsánatkérését követő reakciók?
– Nagyon jólesett a szlovákiai magyarok kedvező reakciója. A szlovákoké nem volt ilyen egyértelmű. Kaptam kifejezetten durva, csúnya megjegyzéseket az utcán, merthogy mindenhová gyalog megyek. Autóm nincs, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a szlovák médiumok felsorakoztak mögém, mintegy megtartottak. Ennyit a reakciókról – mondta Frantisek Miklosko. A meglepetés számomra inkább az volt, hogy a bocsánatkérésem párbeszédet váltott ki a szlovák társadalomban azokról az időkről. Sőt, nemcsak a bocsánatkérés tényéről volt, illetve van szó, hanem a szlovák-magyar viszonyról általában és a második világháború utáni időszak jogsértéseiről, mert erről mintha megfeledkeztek volna Szlovákiában.
– Látta azt a karikatúrát az egyik szlovák napilapban, amelyen ön azt kérdezi, hogy miután bocsánatot kért a magyaroktól, kérjen-e bocsánatot a szlovákoktól is?
– Nem láttam, de az egyik véleményformáló szlovák hetilap is így fogalmazta meg kérdését. Tudja, számomra a dolog arról szól, hogy hívő katolikusként, ha gyónni megyek, nem a mások által elkövetett bűnök, hanem saját bűneim alól kérem a feloldozást. Ezért mondtam Budapesten azt, amit mondtam. És természetesen nem volt véletlen, nálam ez egy folyamat része. Még a kommunista érában jómagam és a földalatti egyház további 30 tagja megkövettük a zsidókat a deportálásokért. Ez 1987-ben történt, amikor a kommunista rendszer mélyen hallgatott a szlovákiai zsidóság kiirtásáról, és a zsidóságnak sem volt ajánlatos hangoztatniuk identitásukat. Persze a kommunista sajtó nagyon nekünk jött, paradox módon fasisztáknak nevezett bennünket. Aztán két év múlva, a rendszerváltozás utáni szlovák parlament első elnökeként kezdeményeztem a zsidóság, majd a 700 éven keresztül velünk élő kárpáti németek megkövetését, akiket szintén a kollektív bűnösség elve alapján telepítettek ki, s hagytak olyan űrt maguk után, amelyet a mai napig nem sikerült betölteni. Akkor, tehát 1991-ben a parlament elítélte a kollektív bűnösség elvét is. Ezután kerültek volna sorra a magyarok. Látnom kellett azonban, hogy a szlovák-magyar viszony milyen bonyolult, mennyire eltérő a két oldal, a szlovákok és a magyarok megközelítése. Hiszen mindkét oldalon történtek rossz dolgok, s ezek élénken éltek, élnek az emberek emlékezetében. Mondok egy példát a mi oldalunkról: 1960-ban megszüntették a szlovák iskolákat, s ezzel majdnem végérvényesen likvidálták a szlovák etnikumot Magyarországon. Vagyis van miért bocsánatot kérni mindkét oldalon. Szabad Györggyel, a Magyar Országgyűlés akkori elnökével létre is hoztuk azt a bizottságot, amely ennek az aktusnak a hátterét dolgozta volna ki, de nem sikerült. Nem sikerült, mert olyan részletekbe is belementünk, amelyek értelmezésében nem tudtunk közös nevezőre jutni. Hosszú szünet után a mostani házelnökök, Pavel Hrusovszki és Szili Katalin is megpróbálkozott ezzel. Egy általánosabb szöveget dolgoztak ki a szakértők, amely mindkét parlamentben elhangzott volna, de ez sem sikerült. És amikor megtudtam, hogy milyen díjat kapok, s azt Budapesten vehetem át, azt mondtam magamban, hogy a múlttal való szembenézés – hogy is mondjam – személyes folyamatát itt és most zárom le, tehát Budapesten a Szent Adalbert-díj átvételekor. Meggyőződésem, hogy Szlovákia képtelen lesz továbblépni, ha nem néz szembe múltjával. A szlovákság nem válhat öntudatos nemzetté, ha nem nő fel, ha nem tudja azt mondani, hogy pardon. És ezt megteszem – határoztam el, s örülök annak, hogy jó időben tettem, amelyek nyomán elkezdtünk beszélni a közös múltról.
– Egyik barátja, A. Nagy László szerint önt az is motiválhatta, hogy bűntudata van pártja, a kereszténydemokrata mozgalomnak a „90-es években folytatott magyarellenes politikája miatt.
– Nem mondhatnám, hogy magyarellenes volt. Megjegyzem, nagyon sok jó barátom van a Magyar Koalíció Pártjában, olyanok, akikkel a rendszerváltozás óta ismerjük egymást. Duray Miklóssal a kommunista időkben ismerkedtem meg személyesen. Szóval, nem jó az, ha a Magyar Koalíció Pártja címére elhangzott bírálatokat magyarellenes megnyilvánulásokként tüntetik fel. Vitára, párbeszédre az MKP-nak is szüksége van, s azzal is tisztában kell lenni, hogy mindenben nem lehet azonos a véleményünk. Nekünk, a kereszténydemokratáknak is jogunk van a tévedésre, ahogy a másik félnek, az MKP-nak is.
– Ön szerint jogos a szlovákiai magyarok félelme a szlovák nacionalizmus erősödésétől, illetve hogyan látja a szlovákok aggodalmát Orbán Viktor és a Fidesz esetleges visszatérésével kapcsolatban?
– Ezt külön kell választani. Az első probléma, amit felvetett a szlovák-magyar kérdés itt Szlovákiában, amelynek „érésre”, időre volt szüksége. Gondoljunk csak arra, hogy pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna a magyar egyetem megalapítása. Ma már valóság, megérett rá az idő. Vagy mondok egy másik esetet, és szerintem A. Nagy László erre gondolt, amikor a kereszténydemokrata mozgalom magyarellenességéről beszélt. A legutóbbi megyei parlamenti választásokon Nyitra megyében semlegesek maradtunk, ezért a Meciar mozgalom jelöltje lett a megyei elöljáró és nem az MKP embere. Nem támogattuk a magyar jelöltet. Az volt a politikai meglátásunk, hogy nem érett meg rá az idő. Egyesek olvasatában ez gyávaság. Nekem viszont az a tapasztalatom, a politikában kifizetődő a türelem és a körültekintő hozzáállás. Figyelembe kell venni például, és most nagyon őszinte leszek, hogy sokan élnek még abból a generációból, akik déli területeken élő szlovákokként bőrükön tapasztalták meg a visszacsatolást, az 1938-tól 1945-ig tartó időszakot. Nagysurányban például a magyar csendőrök agyonlőttek egy fiatal lányt, amikor a szlovák himnuszt énekelték. Szóval a szlovákok szempontjából sem egyszerű problémáról van szó, a magyaroknak is türelemmel kell lenniük. A problémakör másik síkja, hogy az MKP – jó értelemben – Budapest vazallusa. Ez azt jelenti, hogy bármilyen politikai színezetű kormánya is legyen Magyarországnak, ha az túlzott követeléseket fogalmazna meg a szlovákiai magyar kisebbség részére, meggyőződésem, hogy az MKP nem tiltakozna. Nem tiltakozhatna, mert ha teszem azt Bugár Béla azt mondaná, hogy a magyar miniszterelnök túl messzire ment, veszélybe sodorná saját pozícióját a pártban, utat nyitna az MKP nacionalista szárnyának kialakulásához, amely később őt is felfalná. Vagyis óriási felelősség terheli a budapesti politikusokat is. Nekik látniuk kell, hogy a szlovákiai magyarság nem határolódhat el szabadon egyes magyarországi megnyilvánulásoktól. Türelemre és bölcsességre int a mai helyzet mindkét oldalon.
– Nem várta, hogy valamelyik magyarországi politikus is követi az ön példáját, ahogy azt néhány szlovákiai magyar politikus megfogalmazta?
– Számomra a kérdés nem így merül fel. Én úgy éreztem, hogy el kell mondanom, amit elmondtam, a többi már nem az én dolgom. Az én személyes, ha úgy tetszik, belső igényem volt a bocsánatkérés. Én utánanéztem, milyen kegyetlenül elbántak a magyarokkal 1945 és 1948 között.
– Cirill és Metód hagyományaira épül Szlovákia – mondták az államalapítók 1992-ben. Közben meg a lakosságnak alig mond valamit a két bizánci hittérítő és a rájuk épülő tradíció.
– A nehéz időkben mindig eljön a szlovákság gondolkodásában Cirill és Metód, mert olyan pillérek, amelyekre támaszkodni lehet. De igaza van, a szlovákságban nem igazán él ez a hagyomány, pedig most nehéz időket élünk, amikor kellenek az olyan kapaszkodók, mint a nemzeti gyökerek, a nyelv, a szláv írásbeliség, ami Cirillel és Metóddal kezdődött. Sajnos a kommunisták is megtalálták maguknak a bizánci testvérpárt. Jó eszköz lett volna a Rómától való elszakadási törekvésekhez, mert a nemzeti egyház megteremtésének szándéka vezette őket. De visszatérve Cirillhez és Metódhoz, ők is történelmünk részei, fontos szereplői. Szlovákiában igen hiányos az emberek történelem ismerete. Itt úgy szoktuk mondani, hogy alacsony az emberek történelemtudata. Az én történelmem azonban nem 1918-ban kezdődött, én az egész történelmünket vállalom. Szent István az én királyom is, Szent István az én szentem is – tette hozzá végül Frantisek Miklosko.
Haják Szabó Mária, Gadácsi János
