Forrás: ÉS

DUNAI ANDREA

Németország kontra Deutsch

1964. november 3-án dr. Hans Deutschot, Hatvany Ferenc báró örököseinek ügyvédjét a bonni pénzügyminisztérium lépcsőházában letartóztatták. A rendőrséget a jóvátételi osztály munkatársai rendelték az épületbe, mert pontosan tudták, hogy Deutsch, bankára társaságában, mikorra ígérte magát. A sztárügyvéd aznap délután annak a 35 millió márkának a második felét akarta felvenni, amelyet Hatvany Ferenc eltűnt képgyűjteményének kárpótlására kialkudott.

Hans Deutsch, amikor 1961 nyarán elődjétől, dr. Collas Tibortól átvette a Hatvany-örökösök (Hatvany Ferenc özvegye és három leánygyermeke) jogi képviseletét, gyors és főleg zökkenőmentes ügymenetet képzelt el magának. Erre elvben minden oka megvolt. Az 1958-ban foganatosított Szövetségi Visszaszolgáltatási Törvény (BRüG) az 56-os árak ötven százalékát helyezte kilátásba olyan értékek kárpótlására, amelyeket német alakulatok koboztak el üldözöttektől. A károsultnak vagy örökösének bizonyítania kellett, hogy értéktárgya a Német Szövetségi Köztársaság, tehát a Harmadik Birodalom jogutódjának a területére került. Ezen felül visszaigénylési kérelem pozitív elbírálására csak olyan nyugati országokban élő áldozatok számíthattak, akik hazájának kormánya diplomáciai kapcsolatban állt Bonnal. Hatvanyéknál első látásra minden feltétel teljesült: 1948 óta Svájcban éltek, és bizonyítani tudták, hogy Európa egyik leghíresebb képgyűjteményét a németek lopták el és szállították ki a birodalomba. Legalábbis ezt hitték.

*

A történet egy barátsággal kezdődött 1944-ben. Hatvany Ferenc március 19-én elhagyta Hunyadi János úti palotáját. Itt rendezte be a Waffen-SS a parancsnoki kaszinót, és ide volt állandó bejárási engedélye Collas Tibornak. Collas civilben ügyvéd volt, és Gestapo-ügynök hírében állt. Sorra megbarátkozott a Hatvany-palota új lakóival, és ezeket a kapcsolatokat népbírósági pere és két évig tartó börtönbüntetése után új hazájában, a Német Szövetségi Köztársaságban intenzíven tovább ápolta. A legenda szerint a Friedrich Wilcke obersturmführert a háború után hamis papírokhoz juttatta, amelyeknek segítségével Wilcke új egzisztenciát teremtett magának Frankfurtban. Collas egy másik budapesti barátjával, az időközben úgyszintén Nyugat-Németországban letelepedett Ferenc Visneyvel az ötvenes évek közepétől sorra látogatta az egykori „közös ismerősöket”, elsősorban Wilckét, és megpróbált a Hatvany-gyűjteménnyel kapcsolatban információkhoz jutni. Amikor elegendő ismeretre tett szert, a stuttgarti Dresdner Bank igazgatóján keresztül megüzente az időközben elhunyt cukorbáró örököseinek, hogy szívesen képviselné kárpótlási kérelmüket a német hatóságokkal szemben. A rákövetkező találkozáson aláírták az első megbízási szerződést.

Wilcke nem kérette magát, gyorsan kötélnek állt. Éppen akkoriban építkezett, és minden pfennig kapóra jött neki. A frankfurti nadrággyáros eskü helyetti igazolásában 1961 januárjában elmondta (s állítását később a Berlini Kerületi Bíróság Jóvátételi Kamarája előtt megismételte), hogy 1944 júliusában, egy délelőtt a Hunyadi úti palota előtt megjelent egy SS-teherkocsiosztag, amelyre Karl Pfeffer-Wildenbruch Waffen-SS-parancsnok utasítására felpakoltak mintegy 225 olajfestményt és 625 rajzot. A konvoj Bécs irányába indult el. Társa, Franz Visney pedig azt tanúsította, hogy Hatvany Alexandra „gyermekkora színhelyéről” készített fotóalbumának alapján a gyűjteményt, mintegy ezer darab festményből áll. Collas 1961 tavaszán meghalt, és az ügyet Hans Deutsch vette át, aki szegről-végről rokonságban állt a Hatvany- (korábban Hatvany-Deutsch) családdal. Deutsch berendelte berlini ügyvédi irodájába Wilckét, és felkérte: korábbi nyilatkozatát további részletekkel egészítse ki. Ágy módosult a teherautók útiránya Budapest-Bécs-Münchenre. Deutsch akképpen kalkulált: Hatvany Ferenc 1898-tól 38 éven át rendszeresen utazott Párizsba, ahol festményeket vásárolt. Ha évente tizenkétszer fordult meg a francia fővárosban, és alkalmanként két képet vásárolt, akkor gyűjteménye 1936-ig mintegy 912 műalkotásra bővült. Wilcke és Deutsch szerint 225 impresszionista és 625 kézzel festett rajz veszett el.

*

A minden hájjal megkent Hans Deutsch meghatalmazott képviselő tehát megindította az eljárást a Harmadik Birodalom ellen, amelynek képviseletét – csakúgy, mint a többi visszaszolgáltatási eljárásban – a pénzügyminiszter látta el. Őt helyettesítette a nyugat-berlini adóhivatal kötelékében működő Pénzügyi Igazgatóság, amely kettős funkciót töltött be: egyszerre peres fél és döntéshozó is volt. Deutsch beadványához csatolta Cornelius Müller-Hofstede berlini múzeumigazgató szakértői jelentését, aki az eltűnt gyűjtemény értékét négyszázmillió márkára becsülte. A bonni pénzügyminisztérium saját művészettörténésze úgyszintén ekkora összeget valószínűsített. Ilyen szakvélemények mellett a kártérítés legalább 125 millió márkára is felszökhetett volna, ha Deutsch az első ajánlattal nem értett volna egyet, és az ügyet bíróság elé vitte volna. De nem vitte, mert gyors sikerre törekedett. Maga javasolta a Pénzügyi Igazgatóságnak a 35 milliót, amire a pénzügyminisztérium nyomban rábólintott, és a jóvátételi civil kamara 1962 októberében körbélyegzőjével szentesítette a megállapodást. Az elégedett ügyvéd 17,5 millió márkával az aktatáskájában megindult a svájci örökösök felé, akikkel eredetileg úgy állapodott meg, hogy az első tízmillió után huszonöt százalék, majd minden további millió után az összeg fele őt illeti meg. Ágy tartott meg magának 5,75 milliót, amiből Hatvany Szonja utólag lefaragott egy milliócskát. Deutsch végül beérte 4,5 millióval.1

A német fináncokat az „üzlet megkötése” után egyszerre több helyről, jóllehet részben egymástól függetlenül, különböző személyek keresték meg. Mindegyiküknek feltűnt valami, de a konkrétumot Bethlen Magda (Marie Madeleine) szállította Bécsből. A grófnőt egykor rövid liaison fűzte a cukorbáróhoz. A kapcsolat a háború után is megmaradt, és Hatvany 1945 után keltezett leveleiben egyebek között elpanaszolta az asszonynak, hogy értékesebb képeit budapesti bankoknál helyezte el, és ezeket az oroszok lopták el. Bethlen ebből az információból kívánt tőkét kovácsolni. Felvette a kapcsolatot a bonni pénzügyminisztérium jóvátételi osztályával. 1964 nyarán, az első találkozón Bécsben, a német követség épületében be is mutatta a leveleket. Szolgáltatásaiért rögtön számlát is benyújtott: tízszázalékos prémiumot követelt, feltételezhetően annak az összegnek a tíz százalékát, amelyet Bonn – utólag – az ügyvéden kívánt megspórolni.

A bécsi találkozót néhány hét múlva követte egy bonni. Itt rajzolódott ki a fizetség folyósításának modus vivendije. Bethlen Magda mint kiszemelt koronatanú természetesen nem részesülhetett juttatásban. Ezért az apanázst a Bundestag „rendkívüli kiadások bizottsága” a hölgy egyik bécsi ismerőse nevére írta ki. Hatvany levelei, amelyek létezéséről Deutsch is tudott, noha ezeket merő hamisítványnak minősítette, beindították a lavinát.

Deutschot röviddel letartóztatása után súlyos cukorbetegsége miatt átszállították a bochumi börtönkórházba. Innen szabadult 1966 májusában kétmillió márka kaució ellenében. Védőügyvédjei és a Bonni Kerületi Bíróság jogászai ekkor már javában hallgattak ki újabb és újabb tanúkat.2 Minthogy olyan levéltári iromány nem állt (és azóta sem áll) rendelkezésre, amelyben a Waffen-SS parancsa lett volna dokumentálva a képek elkobzására, jobbára a visszaemlékezések fabrikálódtak történelmi tényekké. A tanúként idézett Weesenmayer, Becher és Hunsche például azt állította, hogy a területi elv értelmében ilyen parancsot csak magyar hatóságok adhattak ki. Jellemző módon egyébként a meghallgatott nácik szinte kivétel nélkül súlyos amnéziában szenvedtek. Többen azzal érveltek, hogy a francia impresszionisták mint az „elfajult művészet” képviselői még ellopásra sem tartattak érdemesnek.

Velük szemben álltak Hatvany Ferenc báró egykori alkalmazottai. Ők vagy Budapesten tették meg eskü helyetti vallomásukat, vagy útlevelet kaptak Bécsbe, az ottani bírósághoz. Ausztriai szereplésük előtt „beugrottak” Deutsch védőügyvédjéhez, Peloschekhez, hogy a vallomásra együtt készüljenek fel. E részletek egyeztetésén sok minden múlott.

Tartalmuk nagyjából így hangzott: Hatvany még 1944 előtt kivetette festményeit a keretekből, és ládákba csomagoltatta. Ezekbe gobelinek, szőnyegek és más értéktárgyak is belekerültek. Furcsa módon a csomagolásnál személyesen egyikük sem volt jelen. Rákérdezésre előadták, hogy a cukorbáró három különböző banknál, kettejük nevén 1942-től 13 ládát deponáltatott.

Emellett néhány beidézett magyar emigráns még azt is látni vélte, hogy a Vörös Hadsereg katonái feltörték a banki széfeket. Ez a változat természetesen nem Deutsch helyzetét erősítette.

A mítoszgyártók fantáziája egyik oldalon sem ismert lehetetlent. A Zsidótanács egyik szállítási alvállalkozója és annak több munkatársa például feltűnően pontosan adott számot a Hatvany-ládák útjáról egy kőbányai pincéből a Pasaréti úti bunkerba, majd onnan a Kelenföldi pályaudvarra. Az útirány itt München lett volna. Külön-külön vallottak, de szó szerint ugyanazt mondták.

1966-tól a bonni hatóságok birtokában volt Hatvany Ferenc 1947-ben fogalmazott beadványa – sajnos csak másolatban – „a köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művészeti alkotások miniszteri biztosához”, amelyben 500-600 festmény eltűnéséről számol be (részben a bankokból és saját palotájából). A Gazdasági Minisztérium, amely a Német Szövetségi Köztársaság nevében a Deutsch elleni pert vezette, e dokumentum eredeti példányát kérte (könyörögte) a magyar pénzügytől. Mivel a két ország között jogsegélynyújtási egyezmény nem létezett, a magyar hatóság húzta-halasztotta a választ. Megküldött ugyan egy másik dokumentumot, amely a németek élelmiszer-begyűjtésére (versus műkincs) vonatkozott, de a Hatvany-papírok sehogy sem kerültek a kimenő posta iktatókönyvébe. 1972 júliusában, amikor Bonn kitűzte a per-újrafelvételi tárgyalást, a Gazdasági Minisztérium közvetítőként bekapcsolta a Külügyminisztériumot. Puja Frigyes, a külügyminiszter első helyettese – egyidejűleg más tárgyalókban, más német partnerekkel – már intenzíven készítette elő a magyar-nyugatnémet diplomácia kapcsolatok felvételéről szóló szerződést. A Deutsch-ügyben nem volt azonnal engedékeny. A kért dokumentum mellett ugyanis szó volt még Horváth János tanú kiutaztatásáról. A németek benne látták utolsó reményüket, ugyanis ő birtokolta többek között azt a levelet, amelyben a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 1946 szeptemberében arról tájékoztatta őt és kollegáját, Veszely Károlyt, hogy a széfekben nevükön elhelyezett ládák „1945. január hó folyamán háborús cselekmény kapcsán intézetünk őrizetéből kikerültek”. Félő volt, hogy Horváth Bonnban a felszabadító csapatok áldozatos tevékenységét rossz színben állítaná be. Ráadásul 1947-ben ő bonyolította annak a tíz festménynek a visszavásárlását, amelyet szerinte „egy magyar ember” ajánlott fel a báró számára. Noha feltételezhető, hogy Horváth a hetvenes évek elején már maga sem tudta, mit látott vagy inkább mit volt szabad látnia, a Németországból érkező és a magyar külüggyel egyeztetett kérdéseket a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt válaszolta meg.

Abba a bizonyos eredeti okmányba pedig 1972. november 20-án tekinthetett bele a bonni bíróság két kiküldöttje Dezséri Lászlónak, az Értékforgalmi Bank vezérigazgatójának szobájában. A főnök mutatóban más 1944-es kimutatásokat is az asztalra tett. A „zsidók zár alá vett tárgyainak számbavételére és megőrzésére alakult kormánybiztosságnak” a Hatvany-gyűjteményről felvett leltára feltételezhetően az anyagban volt. A nevezett bank egyidejűleg Zürichben a német hatóságok rendelkezésére bocsátott kétszázezer márkáért néhány igazán releváns anyagot 1945-47-ből, amelyek bizonyítani kívánták, hogy a bankok kifosztását a szovjet hadsereg különleges alakulatai végezték. Ez a gesztus már a két ország közötti jó viszonyt pecsételte meg.3

*

Minthogy a magyarok látszólagos buzgósága ellenére a dokumentumoknak a gyűjteményre vonatkozó számadatai ellentmondtak egymásnak, és amúgy is számos nyitott kérdés maradt, Hans Deutschot, Wilckét és Wisneyt 1973 áprilisában a bíróság felmentette.

Az utóbbi években Nyizsnyij-Novgorodban több Hatvany-képet leltárba vettek. Ugyanakkor a világ számos múzeumában időről időre újabb műtárgyak bukkannak fel a gyűjteményből.

A Hatvany- és a Deutsch-örökösök pedig kitartóan pereskednek, ki a képeiért, ki pedig elvesztett jó híréért.

1 A Der Spiegel 1964. november 11-i számában megjelent cikk alapján.

2 A tanúvallomásokat a Landesarchiv Berlin (Berlin Területi Levéltára) őrzi.

3 Forrás: Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes (a Külügyminisztérium Politikai Levéltára).

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 27. szám