Forrás: ÉS

Maleczki József

Megmoccan a pincei bogár

Kálmán László május 13-án megjelent írásának, A pincei bogárnak állításaival vitatkozom (ÉS, 2005/19.), és helyszűke miatt kénytelen vagyok a közepén kezdeni.

Ott, hogy nincsenek tudományos evidenciák. Nagyon valószínű tudományos elméletek vannak, de még róluk is kiderül időnként, hogy nem igazak, vagy ha igen, akkor is csak valamennyire. Egy „valódi” tudós nem állíthatja, hogy vannak végérvényes tudományos állítások. Én nem vagyok valódi tudós, de vannak olyan érveim, melyekkel vitathatom a nyelvművelés ügyének értelmét és létjogosultságát tagadó írások – értelmességét. A létjogosultságukat nem vonom kétségbe.

Hogy a nyelvi jel önkényes, Kálmán szerint „tudományos közhely”. Nos, az is az, hogy Saussure-nek e nagyon egyoldalú, történeti szempontot mellőző állítása vitatható. Kálmán idevágó példái szaknyelviek. Szerinte hiába ismeri valaki a csőgörény szóösszetételt alkotó szavak jelentését, nem tudhatja összerakni belőlük az egészét, lévén a nyelvi jel önkényes. Ám ennek az eszköznek a neve nem is lesz addig köznyelvi, amíg nem ismerkedik meg mindenki a görény szó benne létrejött metaforikus jelentésével. Ha viszont már megismerkedett vele, igenis össze tudja tenni összetevőinek jelentéséből az egészét. E példa nem azt bizonyítja hát, hogy a nyelvi jel önkényes lenne, hanem éppen azt, hogy a létrejötte pillanatától kezdve közmegegyezés eredménye. A nyelvi jeleknek keletkezésük óta nem csupán közlekedési feladatuk van, hanem a közösséget összetartó, azaz rituális feladatuk is: a nyelvi rendszer rituális gyökerekből nőtt ki. Vélem, hogy Kálmán ezt nem látja, máskülönben azt kéne hinnem, hogy írásának éppen az a célja, hogy gyengíthesse nyelvünk nemzeti közösséget összetartó erejét.

A nyelvművelők a nyelvet nemcsak közlekedési rendszerként óvják, hanem rituális rendszerként is, és úgy tűnik, hogy emiatt támadják őket mindazok, akik a nyelv közösség-összetartó feladatát nem látják – vagy látják, és éppen ennek léte zavarja őket.

Honnan tudhatjuk, hogy a nyelvi rendszernek rituális gyökerei vannak? Például Konrad Lorenztől. „Midőn (…) Sir Julian Huxley (…) felismerte a jelentőségét annak az érdekes folyamatnak, amelyet ma ritualizációként ismerünk, ő ezt a szót (…) használta olyan jelenségekre is, amelyek az emberi és az állati törzsfejlődésben mennek végbe, és olyanokra is, amelyek csakis az emberi kultúra fejlődésében. A kettő között meglevő lényeges és közvetlen összehasonlíthatóság abban rejlik, hogy viselkedésformák vagy testi jegyek, melyek eredetileg egy faj fennmaradásának biztosítására fejlődtek ki, olyan szimbólumokká válnak, melyek jelként szolgálják a faj egyedeit egymás megértésében” ([Vorwort] Otto Koenig: Kultur und Verhaltensforschung, 1970, 7-8.). Nos, viselkedésformának tekinthetjük az ember elődjének azt a szokását is, hogy a tagolt nyelv kialakulása előtt is hallatott hangokat. Azokból a hangokból alakultak ki fokozatos funkcióváltozás eredményeképpen a tagolt nyelv jelei. „A ritualizáció olyan folyamat, amelyben – kétségtelenül fokozatos funkcióváltozáson keresztül – egy jel jön létre saját – „nem ritualizált” – előzményéből” – írja Lorenz, majd így folytatja: „Jó néhány viselkedésfajta, melynek jel-értéke törzsfejlődésbeli ritualizációból származik, továbbá ugyananynyi érzékelőmechanizmus, mely „vevőként” egészíti ki a jeladó apparátusokat, olyan, igencsak bonyolult hatásrendszert eredményez, amely a fajbeliek közti kommunikációt szolgálja, és örökletes alapstruktúraként alkotja azt a vázat, amelyre felépül a fajegyedek társadalmi közösségben megvalósuló együttműködése. Ez egyaránt érvényes az állati és az emberi társadalomra. Az utóbbi esetében azonban az örökletes alapstruktúra fölé emelkedik a társas viselkedés normáinak és közlőeszközeinek hatalmas építménye, melynek léte nem a törzsfejlődésben, hanem a kultúra történetében gyökerezik.” Bizonyára a társas viselkedés normáinak és közlőeszközeinek fogalomkörébe tartozónak ítélhetjük a nyelvet is.

Kálmán szerint a nyelv nem romolhat. Ez bizony merejében azonos Panglos mester bölcsességével. Mert ha valóban így lenne, akkor nem is javulhatna, lévén a romlás és a javulás logikailag nézve ugyanaz. Teljesen mindegy, miről mondjuk, hogy nem fejlődhet és nem is romolhat – ilyesmit csakis emberen és társadalmon kívüli szempontból nézve mondhatnánk.

A nyelvet mindkét funkciója szerint vizsgálva is megállapíthatjuk, hogy létrejöhet benne olyan változás, amelyet romlásnak kell ítélnünk.

Ha változása közben alkalmatlanná válik az egyértelmű közlésre, ez a nyelvi közösség szempontjából igenis nyelvi romlás. Ezt igazoló példát kis híján Kálmán is mondott: „A határainkon belül beszélt magyar nyelvben nem figyelhető meg olyasmi, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást vagy egyre kevésbé tudjuk megértetni magunkat (ezek a nyelv fő funkciói),[!] vagy hogy akár kevésbé fontos funkcióit egyre kevésbé tudná betölteni… Egyszerűen tévedés (vagy hazugság?), hogy a nyelvek ilyen módon „romolhatnának”, kivéve persze a kihaláshoz vezető utat, amikor egy bizonyos nyelvet egyre kevesebb funkcióban használnak.” [kiemelés tőlem – M. J.]

Nos, nincs magyar orvosi és számítástechnikai nyelv, mindkét szakterület művelői idegen nyelvű szavakat magyar kötőszavakkal egybefűzve beszélnek. Ez éppen azt jelenti, hogy egy nyelvet „egyre kevesebb funkcióban” használnak. Talán az sem szükségszerű, hogy még felső szinten iskolázott emberek sem értik a „magyar” jogi nyelvnek nevezett keszekusza vakert – nem tudják értelmezni egy-egy jogszabály vagy adóhatósági felszólítás szövegét. Betölti-e itt a nyelv „fő funkcióit”, azaz – javítva idézem – „értjük-e egymást és meg tudjuk-e értetni magunkat”?

Az utóbbi négy évtized nyelvi romlásának egyik példájával azt is szeretném érzékeltetni, hogy a nyelv közösség-összetartó hatása is romolhat.

Ha nem belső fejlődése eredményeként jönnek létre benne tömegesen változások, hanem „tükörfordítással”, majd pedig a műsorszórás elhinti őket az egész magyar nyelvű területen, attól romlik a nyelv közösség-öszszetartó rendszerként is. Az a kind of („valamilyen”, „valamiféle” stb.) angol kifejezést néhány évtizede elkezdték egyfajtának fordítani. A sajtóban teljesen eluralkodott az egyfajta ilyen értelmű használata, és teljesen kiszorította az a kind of itt felsorolt, helyes magyar megfelelőit. „Mi bajunk lehet ettől – kérdezhetné nyelvtudósunk -, hiszen az angoloknak sem lett semmi bajuk a normann hódoltság idején átvett francia szavak tömegétől. Sőt, benépesítették …” – és sorolhatná, hogy mekkora területre terjedt szét az angol immár megfertőzve idegen szavakkal. „…szegény angolok – mondhatná megint -, azzal a sok francia eredetű szóval, elég satnya lehet a nyelvfejlesztő érzékük!” Ám midőn csakugyan így gúnyolódott, nem figyelt fel arra, hogy mi nem váltunk világhatalommá. Nyelvünk nemhogy nem terjedt el a világban, hanem egyre kisebb területre húzódik vissza. Már csak ezért sem illő az angol hajdani, de mára kihevert megaláztatásával példálózni arra való válaszként, hogy egy nyelvművelő a magyar nyelvfejlesztő érzék satnyulása miatt panaszkodik – egyébként: nem ok nélkül.

Miért káros egyfajta melléknevünk jelentésváltozása (határozatlan névmássá válása)? Idézek egy könyvheti könyvből: „A kollektív bűn tartalma e felfogás [a bene