Forrás: ÉS

Kerekes Ottó

Hallgatás: beleegyezés?

Az ÉS május 6-i, 18-as számában jelent meg riportom Jogállam-polgárok kalandjai címmel. Ebben nem jogász létemre a jogi hierarchia magas posztjain tevékenykedő neves személyiségekről, intézményekről állítottam, hogy álláspontjuk nem felel meg az alkotmányban foglaltaknak és az érvényben levő jogszabályoknak. Vélekedésemet tucatnyi – az alkotmányból, Ab-határozatokból, nemzetközi egyezményekből és legfelsőbb bírósági állásfoglalásokból származó – idézettel támasztottam alá. Sajnos a leírtakra mind ez ideig senki sem reagált.

Az általam tévesnek nyilvánított megnyilatkozások, határozatok egyik forrásaként egyébként a Fővárosi Átélőtábla 2003. végén hozott felmentő döntésének indoklását neveztem meg, melyben megalapozatlanul hivatkoznak létező, de a levont következtetésektől lényegesen eltérő tartalmú Ab-határozatokra és LB eseti állásfoglalásokra. A vádhatóság a jogszabályok ilyen félreértelmezése ellenére nem nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. (Érdemes az ítélőtáblai határozatnál még egy-két mondat erejéig elidőzni, hogy még nyilvánvalóbb legyen az ügyészség mulasztása. A határozat pl. két helyen is leszűkíti az egy egész vallási közösséget durván sértő kijelentést „a magyarországi zsidók Galíciából származó részét” érintő sértéssé. Sajátos demográfiai értelmezése a „galíciai jöttmentek” kifejezésnek, mintegy „hivatalossá téve” azt, hogy Magyarországon létezik a lakosságnak ilyen csoportja. A vádhatóság kifogásolhatta volna azt a nyakatekert megközelítést is, miszerint a vádlott kirekesztésre vonatkozó preventív felhívása azért nem tekinthető „erőszakos cselekvésre buzdító vádlotti szándéknak”, mert az „”ők teszik meg veled” mondatrészből az sem következtethető, hogy a cikk írója a zsidóság Galíciából származó részének erőszakos cselekedeteitől tart, ezt kívánja megelőzni.” Sok kommentárt nem igényel az idézet.) Az ügyészség nem élt a szakmailag elvárható jogorvoslati lehetőséggel, ellenkezőleg, a riportban részletezett feljelentés elutasításánál, majd a benyújtott fellebbezés elvetésénél maga is átvette a téves hivatkozásokat. Erre az ellentmondásra a feljelentő többszöri nyomatékos kérése ellenére sem adott magyarázatot sem a fővárosi főügyész, sem a Legfőbb Ügyészség.

Természetesen egy laikus tévedhet, ha pedig ezt egy meglehetősen terjedelmes írásban teszi meg, az olvasókat is megtévesztheti. Képzett jogászok számára mi sem egyszerűbb egy téves jogi álláspontot helyretenni, a vitatható megállapításokat ugyanolyan konkrétsággal cáfolni, mint amilyen konkrétsággal az a cikkben szerepel. Különösen így van ez, ha – mint ezt a bevezetőben említettem – a kritika az igazságszolgáltatás jelentős intézményeit és nem kevésbé jelentős funkciókat betöltő személyeket érintette. Ennek ellenére mintegy két hónap elteltével sem a cikk írójához, sem az írást közlő laphoz nem érkezett ellenvélemény. Nem érkezett annak ellenére sem, hogy erre a szerző külön levélben is felkérte a Legfelsőbb Bíróságot, illetve a legfőbb ügyészt. Félő, hogy költői marad a kérdés: a hallgatás beleegyezést jelent, vagyis azt, hogy az illetékesek egyetértenek a cikkben foglaltakkal? Ha azonban így van, akkor ez jogalkotási és jogalkalmazási kötelezettségekkel is jár. Avagy inkább a „kutya ugat, a karaván halad” közmondás volt számukra az irányadó?

Kerekes Ottó

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 27. szám