Forrás: ÉS

Prieger Zsolt

Casey, a Káosz

Szkreccs

Casey Chaos az A38 színpadán vérzik. Nem, nem vicc, egyáltalán nem az. A koncert ötödik másodpercében, a szó szoros értelmében beleugrik a dobfelszerelésbe, és kis híján összetöri magát. A második szám alatt nekirohan a falnak. A harmadikban úgy szedik le a mennyezetre szerelt hangfalról. Folyik a vér a szemébe, sebes a karja. Turnén van az Amennel, és szemmel láthatóan komolyan veszi a dolgát. És Budapesten nagyon-nagyon visszafogott. Egy hónapja, Londonban, az első dal után kórházba szállították. Rudolf Schwarzkogler, Csáth Géza, Hajas Tibor és John Lydon egy személyben. Punk Krisztus, Mr. Blaszfémia. Budapesten 200 néző előtt veri szét az ünnepi asztalt.

Képeket lapozgatok. Casey – akkor még nem Chaos, volt neki valamikor rendes neve, állítólag szülei is, azt mondják legalábbis – tízéves, gördeszkán száguld. A boldog gyermekkor, amelybe még egy jó kis állatboncolás és a szomszéd kislányának felakasztása sem fért volna bele. Csak a sport. Aztán a többi képen már más a rendezőelv. Casey punk-Elvisek között, láncokkal és persze bőrben – póz és póz. Egy másik képen Casey alig több mint 14, és egy Black Flag-koncerten, a közönség soraiból – naná, hogy az elsőből – néz szembe a színpadon őrjöngő Henry Rollinsszal. Akkor dőlt el minden – mondja Casey. Onnantól fogva ő Chaos. (Henry a kigyúrt legenda, a példakép, a spoken word-hős, aki a hátára egy hatalmas Napot tetováltatott, mégpedig a barátságos Search and Destroy felirattal. Rollins akkoriban háromszázötvenszer lépett fel évente, egy szál alsóban üvöltötte végig a világot. Ha nagy ritkán hazament az Államokba, kizárólag szomszédjával, egy holokauszt-túlélő lengyel aszszonnyal találta meg a hangot. „Volt egymásnak mit mesélnünk, túl voltunk már mindenen” – így Henry. Ennyit a kontextusról.)

Casey, aki miután a hc-punk-keresztségben megkapta a Káosz nevet, és megalapította az Ament, a szaksajtó szerint maga lett az életveszély. Dühöngő őrültnek vélnénk, közben Ross Robinson sztárproducer kedvence. Amolyan hiteles Marylin Manson ő, vagy mi a csoda, festék és allűrök nélkül. Casey címlapsztár, de Steve Jones Sex Pistols-gitáros szerint olyan vérengző fenevad, hogy hozzá képest az egész punkmozgalom ministránsgyerekek gyülekezete. Agresszív, végletesen exhibicionista, ön- és közveszélyes. Hordoz valamit az MC5-, Iggy Pop-féle hamvas punk-érából, benne van a BF-, Minor Threat-, Fugazi-fajta hc a maga ügyesen kanalizált tombolásával, s közben akciói mégis Bécsbe vezetnek, vagy legalábbis Prinzendorfba, Nitsch hús- és véripari performance-üzemébe. Nem dumál annyit Dionüszoszról, mint Hermann, viszont jobban félsz, rettegsz, lepődsz meg egy-egy Amen-számtól, mint az Orgiaszínház teljes hetében együttvéve.

Mert nincs kiszámítva semmi, csak az a négy akkord, a többi angyalokkal perlekedés, Istennek pofázás, káosz, négybetűk. A hatodik számnál már a gitárosok is véreznek, egymás ruhájába törölköznek, közben Casey ásványvizet locsol ránk áldás gyanánt. Kapok a képembe egy adagot. Jólesik. Aztán már esély sincs a menekülésre, széttép darabokra, majd összesöpör a sarokba. Korrekt. Amikor már eltűnne az erő és a támadás (mégpedig az egész pályás letámadás) a színpadról, amikor nemhogy egymás megsebzésének, de a szenvedélynek sincs helye a popsárban, akkor jön Casey, és mosolyogva passzíroz bele a húsdarálóba. Káosz király egyszerű gitárriffekbe burkolózik, vesz egy nagy levegőt, majd teljes erejéből nekirohan a falnak.

A popsztárok mindennap újjászületnek, Casey Chaos naponta meghal. Nem érted, nem értem, csak úgy, magáért. Amen. Mert szeret meghalni. Ebben ő a legjobb.

És most csak turnén volt. Egy laza, könnyed túrán.

(Amen, A38, Budapest)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 27. szám