Forrás: ÉS

KONRÁD GYÖRGY

A tanuló kontinens

Miért ezt a címet választottam? Azért, mert Európa címere a tanuló ember. Ez a melléknévi igenév (tanuló) az értékrend alapja és a fejlődés titka, s ha tetszik, maga az identitás. Az ember tanul a rajta kívül és a benne magában zajló természet rejtelmeiből. A kutatás: tanulás, ami mint cselekvés, mindennek, ami van, bíráló megőrzését, korrekcióját és továbbfejlesztését jelenti, olykor pedig rendszerszerű változásokat, forradalmakat.

A tanuló ember képes a megbánásra, és tud a hibáiból tanulni. Megtanulja tisztelni a másik embert és önmagát mint önuralommal rendelkező alanyt. Megismeri a környezetét, a terepét, kitapogatja a lehetőségeit, okul az elmaradásaiból, több eredményt kevesebb fáradsággal akar elérni, finomítja és csiszolja az eszközeit és a módszereit.

A tanuló ember ellentéte a veszekedő ember, aki önmagának mindig igazat ad, másoknak – netalán a mások egy bizonyos csoportjának – sosem, önbírálatra képtelen, a bajokért másokat okol, kesereg, kiabál, szereti, ha vörösödik a feje, kikel magából, az öklét rázza, így bizonyosodik meg az erőiről.

Volt egy hosszú korszak Európa történetében, amikor a veszekedés netovábbja, a zsákmányszerző hadakozás jövedelmezőbb volt, mint a jogtisztelő munka, a rabló kevés idő alatt sokat nyerhetett, és ez a tétel vonatkozik az elmúlt, huszadik század háborúira is. Az Európai Unió, azt hiszem, ennek a korszaknak a végét hozta el.

Rabolni vagy tanulni? A rablás szinonimái a kényszermunka és a korrupció, a tanulásé a kutatás, a vállalkozás, a művészet és a játék. Az olyan embernek, aki tanulás helyett szívesebben veszekszik, a harc az eszménye. A szent háború a vallás, a nemzet vagy a világforradalom nevében, a harc felmagasztosítva.

Vannak lusta eszű, a szellemi versenyt elhárító, a bírálatot rosszhiszemű akadékoskodásnak tekintő emberek és kultúrák, ahol nem a tanuló, hanem a harcias ember a normális.

Ahol divat a tábori egyenruha és a géppisztoly viselete, lengetése, ott nem divat a tanulás. Iskola helyett szokásban van a zászlólengetés. A rossz tanulóból még lehet mutatós, ügyes és roppant marcona harcos.

Az Európai Unió államai civilesednek, de nem fegyvertelenek. Őrzik a biztonságukat, de nem parádéznak a gyalogsági fegyvereikkel, díszszemlén nem emelik a lábukat bámulatos magasságba, és nemigen tudják magukhoz hasonlónak érezni a militarista nacionalizmusokat. Baráti tanácsként azt súgnák a még nem demokráciáknak: kevesebb dagályt és ökölrázó együtt toporzékolást, több stúdiumot!

Ha egy ország elfordul a demokráciától, mert a régebbi tagok – korántsem légből kapott kételyeik miatt – késlekednek befogadni őt az európai demokráciák szövetségébe, akkor cselekedje meg ezt az Unión kívül, a fordulékonyságot nem szükséges integrálni.

Mint pótcselekvés, sok európait leköt – különösképpen az új demokráciákban – a szenvedélyes belpolitikai harc, a gorombáskodás és a rosszindulatú ártani akarás – most már kényszerűen – a jogállam keretein belül. Kő vagy golyó helyett repül a jelző. Úgy nézzük egyik-másik versenyzőt, mint szabadfogású birkózót a porondon. A dologkerülő tudatlanok nyelveket nem tanulnak, sem a másik embert, sem önmagukat nem értik. A nem tanulás mentségei nem sok toleranciát érdemelnek. Helyettük Európa mindenekelőtt a tanulás mesterségét és erkölcsét ajánlja a többieknek, a csatlakozni kívánóknak.

A mi történetünk a tanulásunk szívós, küzdelmes, finom és drámai története. Közös biográfiánk – nevelési regény. Vagy inkább önnevelési regény. Az öntudatlan emberből az életről és a halálról gondolkodni tudó ember lesz.

Élettörténetét végigkíséri a tanulás mint mindennapi praxis, olyanképpen, mint az imádkozás. Akárha látjuk istent a másik ember arcán, akárha isten képzete nélkül is látjuk magát az arcot, annyi biztos, hogy nem vágunk bele ököllel.

Mi a rossz? Auschwitz és a hozzá hasonlók. Emberek szándékos pusztítása. Mi a jó? Auschwitz és a hozzá hasonlók elhárítása. Olyan haza teremtése, ahol az embert nem bántják.

Európa az együttélés iskolája. A polgárosodást, azt a nehéz folyamatot tekinthetjük a modern európai fejlődés lényegének, amelynek során az elit és a nép egyenjogú polgárrá válik, aki a cserét és a szerződést komolyan veszi. Európai és észak-amerikai minta a vallási állam helyett a világi jogállam, hogy számos vallásfelekezet békében élhessen egymás mellett, és hogy a vallásos hit ne legyen se tilos, se kötelesség.

Olyan régiókban, ahol a vallás a legfőbb instancia, a többségi szavazás reprodukálhatja a civil demokrácia ellentétét, akár a legszigorúbb vallási államot is. Az európaiak túlnyomó többsége szerint nem tartozik az államra, hogy ki miben hisz, a vallási instanciáknak pedig nincsen se döntőbírói, sem végrehajtó hatalma.

Európai jelenségnek tekinthető a világi államok szövetsége és a plurális civil demokráciák meggyökeresedése. A huszadik századot még lefoglalta az ideologikus állam (nemzetiszocializmus, kommunizmus) kihívása és bukása. Láthattuk, hogy milyen tébolyokat tudtak életre hívni a huszadik századbeli ideológiai uralmak. Helyükön ma liberális demokráciák működnek, amelyekben a civil polgár szabadsága és joga a legmagasabb érték. Az európaiak azért voltak képesek a szerződéses társulás útjára lépni, mert az államok a maguk belső életében is teret adtak a szerződéses-tranzaktív viszonyoknak.

Európai polgár létünkkel együtt jár annak, amink van, értékeinknek, az elődeinktől örökölt szép műveknek az ismerete és gondos megőrzése. Lehetne mondani Európa különösségeként, hogy szép? A szép kontinens? Nem járnánk messze az igazságtól ezzel a hízelgő jelzővel. De a többi is az. Mind a maga módján. Mindenesetre Európában jut a legtöbb emberi mű és történelmi emlék egy négyzetkilométerre, és az európaiak történelmét végigkíséri a megalkotott szépség igénye.

Verbális kontinens, megfogalmazzuk magunkat, naplót írunk, igazoljuk és bíráljuk magunkat, a megtörténtnek írásos nyoma marad. Itt valamivel több szó, idézet, elemzés veszi körül a szerelmet és az evést, a politikát és az irodalmat, mint másutt. Az európai szöveget és képörökséget használva gondolkodunk magunkról. Abban a mitológiában élünk, amit az auktorok, a művészek hagytak ránk. Új meg új alakban föltesszük magunknak a régi kérdéseket.

A soknyelvű Európa a fordítók jóvoltából tudott imitt-amott kulturális szövedékké válni, ezért éppenséggel a műfordítók lehetnének az európai kultúrpolitika kedvencei. Az európai kultúra az általános kíváncsiság jóvoltából befogadó kultúra. Európa az erejét-hatalmát nem kis részben érdeklődő kultúrájának köszönheti, annak, hogy a lakói aránylag sokat olvasnak, és bár csökkenő arányban, de még mindig vannak közöttük szenvedélyes olvasók.

Európa lényege a kíváncsiság (ami talán a leginkább bocsánatos bűn és a legkedvesebb erény), a mintává lett tanulási-kutatói éhség, megérteni vágyás, az agy hedonizmusa. Európai különösség az újítás és a hagyománytisztelet élénk párbeszéde, a Gutenberg-forradalom nyomában a könyvek kilépése a rendházakból, és az önálló értelmiségi szigetek megjelenése.

Az európai kultúrának nincsen határa, ott van a világon mindenütt, egyetemen, könyvtárban, zeneteremben, egyetemesebb a kisugárzása, mint az európai politikának. Európa különössége az önálló, egyéni történetek, az eredeti gondolkodók és teljesítmények nagy változatosságában van. Az európai kultúrpolitikának éppen ezt a jelleget kell erősítenie, ami benne a legjobb: az alkotó személyiségek tiszteletét. Nem sok fejtöréssel az is kiderül, hogy az ilyen szellemi légkörrel barátságos szerénység jár együtt. Az Uniót választva egymást is választottuk, ahogy kedvesünkkel az ő famíliája is velejár. Az összetartozás, akár akarjuk, akár nem, bennünket is formáz.

Az én szememben Európát többek között az jellemzi, hogy hosszabb időn át senkinek sem sikerült uralkodni rajta. Túl erősek ehhez az európai egyének. Megtanulhattuk, hogy Európa csak szabadságban tud egyesülni, és hogy minden másfajta egységre hívó szó hamis. A szabadság igénye megvárakoztatható, de nem temethető el, csak velünk együtt.

Az európaiak öntudatára, a nemzeti műveltséganyagra újabb emelet épül, a közös európai haza erősödő ismerete. Államaink társulása és az utazás könnyebbedése nyomán egyre inkább a magunkénak érezhetjük egymás városait, nagy szellemeit és az ő műveiket.

Változatos különösségeink már a kiművelt nyelvek sokasága által is adottak. Képtelen illúzió lenne egynyelvűségre törekednünk. A nyelvi harcok mögött az egynyelvűség lusta önzése áll. Európa nem tehet mást, mint hogy erénnyé nemesíti a kényszert, vagyis többnyelvű, poliglott kell, hogy legyen. Az emberek többsége képes több nyelvet megtanulni, lehet közös nyelveket találni, Bábel meghaladható. Annak tárgyilagos elismerésével, hogy mindinkább az angol a lingua franca. De aki csak angolul tud, Európában műveletlennek mondható. Attól vagyunk európaiak, hogy különösebb nehézség nélkül váltunk át egyik nagy európai nyelvről a másikra, udvariasságból a jelenlévők iránt.

Az európai kulturális politika akkor mondható sikeresnek, ha előmozdítja az egyének és közösségek kölcsönös ismerkedését állam- és nyelvhatárokon át. Európára hárul most az a szép feladat, hogy megkeverje a kártyákat. A tizenkilencedik században az írók gondolták el a nemzeti kultúrákat. Most az a kihívás áll előttünk, hogy legyen elképzelésünk az európai kultúráról.

*

Európai irodalom akkor is létezett, amikor az Európai Szén és Acélközösség ötlete még föl sem merülhetett. Sőt: előbb volt a latin nyelvű európai irodalom, és csak azután, az újkorban a tömeges könyvnyomtatással jelentek meg a nemzeti nyelvekhez kötött elhatárolódások. Az európai irodalomnak nem létfeltétele az Európai Unió, megvolt és megvan nélküle, de ha már van ilyen, akkor a hasznát is akarja látni.

Van, ami magától megy, van, amit a piac magától is elintéz, és amihez nincsen szükség semmiféle politikára, de van, amit a piac nem rendez el, és amihez valóban szükség van politikára, az európai kultúra kincstárának merész gyarapítására és gondos kezelésére. Más népeket a legélményszerűbben a műalkotásaik közvetítésével tudunk megérteni. Empátiánk gyakorlására közismerten szerencsés módszer a regényolvasás. Ha akartok uniót, akkor akarnotok kell időnként belebújni más európaiak bőrébe, esetleg könyveken át. Ismerjük fel kölcsönös bonyolultságunkat, és örüljünk neki, vagy éppen szórakozzunk rajta. Csakhogy: az oktatás és a kutatás az értelmiség zömét úgy-ahogy eltartja, a művészvilágnak nincsenek ilyen erős, költségvetésből fenntartott intézményei. Aki az irodalmat tanítja, az biztosan megél, aki írja, az nem.

Európa a saját bőrén megtanulta a hübrisz, a kihívó, öntelt gőg következményeit. Volt az európaiaknak is dzsihádja, a keresztes hadjáratok, sok száz évvel ezelőtt, és talán az volt a gyarmatosítás is, de íme, már ennek is vége van, bárha csak az imént lett vége, ami nagy szerénységet indokol. A vallásháborúhoz felfokozott, hangzatos frazeológia kell, és annak meggyőződött biztonsága, hogy isten, a haza vagy a világtörténelem parancsolja a tetteinket.

Az Európai Unió más földrészek lakóival a világi humanizmus alapján érintkezhet, amely lehetővé teszi különböző vallásfelekezetekhez, vagy egyikhez sem tartozó emberek békés együttélését. A lényeg a gondolatszabadságot biztosító nem vallási állam, a liberális demokrácia.

Európában azok az államok is liberális demokráciák, amelyekben kereszténydemokrata vagy szociáldemokrata kormányok gyakorolják a hatalmat. Az olyan demokrácia, amely biztosítja a polgárok emberi és politikai szabadságjogait, amelyben tehát nemcsak a többség álláspontja figyelemre méltó, de a kisebbségé is, liberális demokráciának nevezhető. Az Európai Unió szövetséges államai többé-kevésbé mind liberális demokráciák.

Európát láthatjuk úgy is, mint hatalmas és bonyolult kultúragyárat, amelynek része az életformánk, a lakásmódunk, az időhasználatunk, az esti vagy a hétvégi programunk, a nyaralásunk-telelésünk, és az illemtanunk is. Ha ez így van, akkor módfelett paradox, hogy a kultúra szereplőire és intézményeire az európai költségvetésből olyan meghökkentően és elenyészően kevés jut. Az illetékesek bizonyára úgy gondolják, hogy ez a nemzeti-lokális intézmények dolga. Nem jól gondolják. Mert ahogy vannak transzregionális, nemzetállami jelentőségű kulturális célok és intézmények, úgy vannak transznacionális, európai jelentőségű célok és intézmények is, legalábbis kell, hogy legyenek ilyenek, kell, hogy legyen európai mi-tudat, amely az európai kulturális történetből szűrődött le.

Föl kell világosítani a gyerekeket arról, hogy mijük van, gazdagságuk tudatára kell ébreszteni őket. Ha van antieurópai magatartás: az a másik európai ország gőgös, önelégült lekezelése. Az európaiak hajlamosak voltak erre, és a kevésbé okosak ma is azok. Ezzel összefügg az a relativista szemlélet, amely azt mondja, ha nekik jó az elnyomás, akkor tessék, nyomják el egymást! Ahonnan csak egy logikai lépés azt mondani, ha az ő kultúrájukhoz szervesen hozzátartozik a lefejezés intézménye, akkor tessék, fejezzék le egymást. De hát kikkel vagyunk mi: mi?

Beszélhetünk-e továbbra is az euroamerikai, más szóval Atlanti-óceán két partján élő – tanuló – társadalmak összetartozásáról? 1989 előtt Kelet-Európának az volt a mérvadó, amit Moszkva mondott, Nyugat-Európának némi vontatottsággal az, amit Washington mondott. A szovjet birodalom szétbomlása és a hidegháború vége megszüntette mind a két vezérlő monopóliumot.

Amerikának is meg kell találnia a helyét a globális párbeszédben, és nem redukálhatja a világállapotot a fekete-fehér dualizmusra. A hidegháború úgy sikerült, hogy az USA a legnagyobb, de mégiscsak egy a nagy játékosok között, amelyekkel politizálni kénytelen: európaiakkal, oroszokkal, kínaiakkal, japánokkal és az iszlám világgal, nem szólva a közepes és a kis országokról, amelyeknek ugyancsak van esélyük arra, hogy főszereplők legyenek a világszínházban.

Ha nem államok vagy államszövetségek vitatják az USA világhatalmát, akkor földalatti szervezetek. Ha nem az államok harca adja a szalagcímeket, akkor az öngyilkos terroristáké, amely céltudatosan kiszámítja a televíziós hatást, és a célja: megtörni a nyugati gőgöt, megalázni a felhőkarcolókat. Akit az amerikai kultúra ingerel, zavar és megvetésre hangol, az tanakodni fog, hogyan tudna ennek ártani. Csakhogy a Nyugatnak törvényes eszközökkel igen nehéz ártani.

A demográfiai bőség mindig szül elég öngyilkos-terrorista fiatalt. Az új típusú, iszlám-fundamentalista terrorizmus mind a tettes, mind az áldozat életét alárendelt értéknek tekinti. Európának segítetnie kellene – elsősorban a médiumok útján -, hogy a Közel-Keleten a belső szabadságkereső erők megszólalhassanak és egymásra találjanak. 1956-ban Magyarországon még a fegyverek dörögtek. 1989 erőszakmérlege jóformán nulla, még pofonok se csattantak. Én ezt igen tiszteletreméltó civil teljesítménynek tartom.

Az erőszakmentes átalakuláshoz kellett az előzetes beszélő-viszony (sic!), ha másképp nem, a rádiók útján, a gondolkodási folyamat, hogy már senki sem tudta felfogni, hogy miért olyan sérthetetlen alapelv az egypártrendszer, amiből az következik, hogy a többpártrendszer igénylése büntetőeljárást von magával. És jött 1989. Diktatúrák romjain mindig elindul valami belső mozgás, újracsoportosulnak az erők, és terjed a nyitás hangulata.

Európában nincsen vezető hatalom, és nem is lesznek vezető hatalmak. A demokráciák a világ kisebbségét, egynegyedét alkotják. Azok az országok, amelyekben az emberi jogokat úgy-ahogy tiszteletben tartják, egy közösséget alkotnak, a demokráciák nemzetközi társaságát, vagy ha tetszik világszövetségét. Hogy mi az egynegyedhez tartozhatunk, azt köszönhetjük az előttünk járó nemzedékeknek és részben önmagunknak.

Az európaiak mögött az önkéntes társulások hosszú története áll. Az is megesett, hogy földrészünk lakói segítettek a barátnak, ha meggyűlt a baja másokkal, és nem kajánkodtak, ha csak akadozva ment a vállalkozása. Az atlanti szolidaritás munkamegosztást is jelent; hogy az embervédő retorika hiteles legyen, kell, hogy katonai fedezete is legyen, amely a beszédnek súlyt ad. Nem lehet beérni azzal, hogy csak az USA-nak legyen világpolitikai felelőssége, a békefenntartás, a tömeges emberölés elhárítása és a jogállamépítés terén Európára rendkívüli feladat hárul. A demokráciák katonai szövetségének globális felelőssége van. A genocídiumok színhelyén aránylag gyorsan be kell avatkoznia embertömegek életének védelmében. Ezt kellett volna tenni Ruandában, és újabban Szudánban az arab-iszlamista szabadcsapatoktól öldösött fekete lakosság védelmében.

Az amerikaiak két világháborúban vettek részt, nem volt sok kedvük hozzá, de végül szövetségesi lojalitásból Nagy-Britannia mellett kiálltak, és ezzel eldöntötték a háború menetét. Ugyanígy késlekedtek a második világháborúban is, de akkor is ez történt. Katonai győzelmük után Németországban is, Japánban is demokráciát teremtettek, megvédték a jelenlétükkel ezeket az új demokráciákat a terjeszkedő szovjet vagy kínai diktatúráktól.

A hidegháború elmúltával az amerikaiak nem ok nélkül úgy gondolhatták, hogy a két előző totalitarizmus kihívása után az iszlám radikalizmus a harmadik, amelyet valamely számukra, amerikaiak számára nehezen felfogható gyűlölet fűt.

Az útitársak, a fegyveres radikalizmus naiv segítőinek az örök szerepe ezúttal is nyitva van, és bár az őket felhasználó politika beszéde megújul, de a lényege megmarad: új totalitarizmus jelenik meg jóformán az egész földkerekségen, zsarnoki erőszak valamilyen vitathatatlanná nyilvánított és rendőrileg őrzött eszme nevében. Minden totalitarizmus közös eleme a teljes odaadás megkövetelése: a fennkölt retorika és a gengsztergyakorlat. A kelet-európaiak valamivel gyanakvóbbak, mint a nyugat-európaiak, kevésbé lehet őket szép beszédekkel és színházzal levenni a lábukról. A kínaiak a kulturális forradalom idején csak a nyugati politikai zarándokoknak tudták eladni – mint a beteljesült álom színhelyét – mindig ugyanazt a kommunát. Mi ismertük belülről a baráti nyugati politikusok körüli mosolyhadjáratot.

A Németországtól keletre és Oroszországtól nyugatra élő kisebb nemzetek érdeke, hogy ne legyen két Nyugat, hogy ne kelljen elköteleződni semelyik nyugati hatalom mellett egy másikkal szemben. Ne legyen két egymástól elidegenedő demokratikus szövetség!

Az atlanti szolidaritás nélkülözhetetlen a demokráciák biztonságos fennmaradásához. Nyugat-Európában az Amerika-ellenesség inkább baloldalinak látszik, Kelet-Európában inkább jobboldali, sőt szélsőjobboldali. Mi nem tudunk semmi értéket látni a felújított antiimperialista propagandában, amely – ma ugyanúgy, mint a hidegháború éveiben – groteszk megértést tanúsít abszurd diktatúrák iránt.

Mivel Amerika és Izrael együtt lettek szidalom tárgyai, az európai Amerika-ellenesség hevét – benyomásom szerint – a látens vagy éppen felszínre szökő antiszemitizmus fokozza. Mit gondoljak, ha azt hallom, hogy Törökországban a frissen kiadott Mein Kampf bestseller, a nyugat-európai baloldal pedig síkraszáll Törökországnak az Európai Unióba való gyors felvétele érdekében?

A pánarab retorika – szövetségesek reményében – Izraelt, a cionizmust, vagy egyszerűbben a zsidókat nevezte ki fő ellenségévé. A második világháborúban a Hitlernek behódolt, keresztény Európa kitolta a testéből a zsidókat. Hitler minden háborúját elvesztette, ezt az egyet azonban – az európai zsidók ellenit – megnyerte. A második világháború után a muzulmán közel-keleti és észak-afrikai államok űzték el a területükön élő zsidó állampolgárokat bosszúból Izrael állam megalakulása miatt. A muzulmán fundamentalisták Izrael létét sem hajlandók törvényesnek elismerni, habár felszámolásának programja legújabban ismét szunnyadóban van.

Ha bármilyen kitaszításról, tengerbe szorításról, közösségként való elítéltetésről lenne szó megint, akkor biztos, hogy a világ zsidósága ezúttal nem fordulna el tehetetlenül vagy éppen részvétlenül az izraeliektől, mert általánosan osztott meggyőződése, hogy a zsidóknak is kell, hogy legyen egy biztonságos hazája, ahol semmilyen zsidóellenes rögeszme és gyűlölethullám nem fogja kérdésessé tenni a jogukat az ottlétre, vagy egyáltalán: az emberi létezésre.

Az angolszászok nélkül Európa ma vagy nemzetiszocialista lenne, vagy kommunista, vagy megosztva mind a kettő. Az Amerika-ellenes, akárcsak az Európa-ellenes közhelyek egyaránt tartalmaznak nagyzolást és kisebbségtudatot. Közös jellemzőjük az egyes, aktuális feszültségek ideologikus túláltalánosítása. Olyan ez, mint amikor egy ingerült szóra a házasfelek visszavonják a közösségüket évtizedekre visszamenően.

Az új évezred kezdetén a közép- és kelet-európaiak örömtelenül észlelték, hogy meghívást kaptak egy házba, ahol nyugalmat reméltek, s lám, a házasfelek között áll a perpatvar. Azt is észlelték, hogy alapvető világpolitikai kérdések megítélésében nincsen konszenzus a kormányzó és az ellenzéki pártok között, holott indokolt lenne a külpolitikát egy – legalábbis hallgatólag osztott – nemzeti konszenzusból levezetni. Kormánypárt és ellenzék meg kell, hogy egyezzen az alapvető stratégiai irányban. Ha a kettő lényegbevágóan ellentétes irányba megy, akkor az adott államnak nincsen áttekinthető, kiszámítható és megbízható külpolitikai irányvonala.

A nagy európai demokráciáknak kell, hogy legyen átfogó és részletezett stratégiája, ami nem lehet ellentétes a glóbusz demokráciáinak gondolkodásmódjával. Ha ezek között tartós szakadás áll be, az nekünk – közép- és kelet-európaiaknak – igen gyanús és veszélyes kitérő.

Ahogy elutasítjuk az antieurópai frázisokat is, úgy nem akarunk antiatlantisták, antiamerikaiak sem lenni, és mint új demokráciák, elvárjuk a nálunk jóval nagyobb hatalmaktól, hogy tartsák magukat a demokráciák szolidáris fegyelméhez. A hasadás a valamivel régebbi demokráciák táborában árt az új demokráciáknak. A fölényes beszéd pedig a kelet-európaiak csatlós viselkedéséről, gyerekességéről és felelőtlenségéről – indulatos faux pas. Nem vagyunk sem német Vorfeld, és nem vagyunk amerikai csatlósok sem, és nem leszünk még egyszer hajlandók akár az amerikai, akár a nyugat-európai barátainkkal, illetőleg ezeknek egy részével szembehelyezkedni.

A huszadik században két világháború abból származott, hogy Európát két szövetség hasította ketté, majd a nukleáris háború rémével szembesültünk. Tengelyt kovácsolni, megosztó koalíciókat szerkeszteni Európán, vagy még általánosabban a Nyugaton belül, egyértelmű a demokráciák meggyengítésével.

1945 előtt a közép-európaiak a német külön út áldozatai voltak, akár mint megszállt, akár mint csatlós országok, majd mint a szovjet tömb kényszerű tagjai, mert ha a németek nem támadják meg őket, az oroszok sem állomásoznak itt, 1989-ben pedig többek között azért is szabadítottuk fel magunkat, hogy ne legyünk megint a nagy nemzetek versengésének az eszközei.

Mindenkinek érdekei vannak, ezt tudomásul vesszük, nekünk is vannak érdekeink. Sok szabadságszerető ember abban is érdekelt, hogy a Földön megkevesbedjen a diktatúrák száma, és hogy az embereknek azért, amit mondanak, írnak, sehol se kelljen az életüket a hatóságoktól vagy titkos szervezetektől félteniük.

A nemzetközileg titkosan szerveződő terror ismét egy ideológiához csatlakozott, ezúttal az iszlám fundamentalizmus egyik radikális szárnyához, amely változatlanul érvényesnek tartja a dzsihád, a gyilkolásra is feljogosító vallásháború előírását. A vallási terrorizmus nem fogalmaz meg politikai célokat, céljai a politikán túl vannak.

Sehogy sem tudok meglepődni azon, hogy az amerikaiak a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után nem akarták megadni magukat, és tenni akartak az ellen, hogy a harcias vallási fenyegetés eredményes stratégia legyen. Akárcsak az izraeliek, azt sem nézik jó szemmel, ha az öngyilkos-tömeggyilkos robbantók arcképe köré mártírglória szövődik, el akarják venni tehát a kedvét bármiféle embereknek ettől az eszköztől. Ne érezhessék a terroristák, hogy ők győznek, ellenkezőleg: ismerjék fel, hogy ezen az úton csak veszteni lehet.

A demokrácia minden néppel, kultúrával, vallással összefér, lásd India vagy Japán. Hogy a muzulmán hit nem egyeztethető össze a demokráciával? Hány mecset van a demokráciákban? Rasszista valótlanság azt állítani, hogy az iszlám hívei – és az arabok különösen – igényelik a diktatúrát a fejük fölé, hogy szeretnek félni a titkosrendőrségtől, és ha módjuk van rá, akkor is utálják a szabad választásokat.

A világ egységes térnek tekinthető, mint egy nagyváros, ha az egyik utcában ölnek, akkor a rendőrségnek oda ki kell szállnia. Ahogy a városnak, úgy a világnak is szüksége van rendőrökre. Ha egy országban veszélyes bűnözők szerezték meg a teljhatalmat, nemzetközi karhatalomnak kell védenie a polgárok életét a jogsértéseket elkövető hatóságoktól, a gyilkos diktátoroknak pedig hajlott éveiket börtönben kell eltölteniük.

*

Európa számára nem a mag a kérdés, hanem a demokrácia. A Mag-Európa egy metafora. Ennek megfelelő figyelmet érdemel. A „Mag” ideológiája az európai dezintegráció ideológiája, és nehéz nem észrevenni, hogy a kelletlenség éle az új tagok ellen irányul. Az Európai Unió keleti irányú kibővülésének következményei is vannak. A nyugat-európaiak kénytelenek kitenni magukat a kelet-európai szakértelem, tehetség, vállalkozó kedv, ízlés, életminőség, erotikus vonzóerő, leleményesség, szívósság és merészség versenyének. Lehet Közép- és Kelet-Európában olcsóbban megbízható szakértelmet és szorgalmas munkát találni, a tőkét vonzzák a lehetőségek, és a tőke elvégzi a maga kiegyenlítő szerepét. Nem filantrópiáról van szó, hanem a tőke és a tudásáramlás politikai-bürokratikus akadályainak a felszámolásáról.

Hogy Európa – nemzeti társadalmak, államok, régiók és kultúrák – szövetségeként valóban új típusú, transznacionális nemzetté válik, az mindenekelőtt a demokráciának köszönhető. Ehhez képest mesterkélt és hamis igyekezet ilyen vagy olyan kulturális jellemzők vagy éppen múlékony jelszavak alapján feldarabolni a nagy nehezen létrejött egyesülést. A Kis-Európa koncepciók egymás ellen bőszítenek bennünket, Nagy-Európa stratégiája viszont az elválasztó határok számának és jelentőségének a csökkentését foglalja magában. Ha a határok kevésbé akadályoznak, akkor különféle statisztikai sűrűsödések és ritkulások mutatkoznak a térkép egyes foltjain, és ezt az élet teremti, nem pedig valamely előírás.

Mindannyian most tanuljuk újszerű önmagunkat: mit is jelent az, hogy az Európai Unió állampolgárai vagyunk. Jelent-e valami új elemet, többletet, ahhoz képest, aminek eddig láttuk magunkat? Létezik-e Európa, mint konszenzusra is képes, tanuló vitaközösség, amely keresi a saját arcképét és meghatározó értékeit? Mivelhogy oly különböző elemeket egyesít, érthető, ha az egyensúlyozás művészetét gyakorolja. Európa egyensúlyt keres a megértés és az erő, a hatékonyság és a méltányosság, az üzleti és a szolidáris, a gyakorlati és a kulturális értékek között. A kérdés az, hogy mit emelünk mint axiómát, mint nem vitatandó sarktételt mindenek fölé. Az alapvető egyéni emberi és polgári jogokat, vagy különféleképpen meghatározott és képviselt közösségek kollektív jogait?

*

Mivelhogy növekszik az Unióhoz tartozni kívánók száma, kézenfekvő a kérdés: vannak-e ennek a növekedésnek elvi határai? A politikai-gazdasági kritériumok teljesítése esetén lehet-e ilyen határ a kulturális, vallási távolság? Nincs jóváhagyva, hogy az alapvető alkotmányos elvekben ellentétes nézeteket képviselő közösségek épüljenek be az Unióba, mert az nem csak földrajzi egység. Az Európai Unió nemcsak érdekközösség, hanem érték-, sőt rokonszenvközösség is. Az eddigi kereteken belül is rendkívüli tanulási feladat egymást elfogadni, és olyan nagyvonalúságot igényel egész társadalmaktól, amilyet azoknak nem szokása nyújtani. Terhelésük szabályozása a határok érzékeny ismeretét igényli.

De ha egy nép más kultúrákból levezetett elveket követ az alapvető emberi jogokra vonatkozóan, akkor egyelőre maradjon kívül és várakozzon. Világi államok szövetsége nem fogadhat be önmagába vallási-ideológiai államokat, mert ezek – fejlődési folyamatuk irányában – ellentétesek az európai történelem főirányzatával, a trial and error tanuló stratégiával.

A vallási-ideológiai teljhatalom az európai humanizmus nézőpontjából katasztrofális uralmakat hozott létre, amelyek szerencsére sorra meg is buktak. Az Európai Unió azért lehetséges, mert a vereségek tudása is velünk van, az elbizakodottságok árának ismerete, a hullahalmok és a rommezők képe. Az erőszakos üdvösséghozók megcsúfoltattak, és a belátható jövőben aligha tudják újra elfoglalni az európai színpadot.

Ahogy elismerjük a műszaki haladást, úgy feltételezzük, hogy van morális-politikai haladás is. Meghatározó, hogy milyennek látjuk, vagy akarjuk látni magunkat. Megválasztjuk, kitaláljuk, megköltjük a magatartásunkat és a viselkedési stratégiánkat. A világtörténelem úgy is szemlélhető, mint egymással beszélgető önarcképek és önmeghatározások versenye. Melyik a megnyerőbb, honnan jön a legtöbb és a legjobb emberi teljesítmény? Európa részt vesz a globális dialógusban, de nem csak a moderátor szerepét választja magának, vannak saját értékei és érdekei is. Ezen a tájon az uralkodó eszmény a plurális demokrácia, és nem a tömegdemokrácia. Az Európai Uniónak lesznek elnökei, de a korszakokat valószínűleg nem az ő nevükkel fogják megjelölni.

Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy amit a különböző európaiaknak meg kellett tanulniuk, az nem közömbös tágabb környezetüknek, más földrészek lakóinak sem, mivelhogy az iskolai osztályokat, a demokratikus tudáshoz vezető lépcsőfokokat nem lehet átugorni. Azok az országok, ahol az emberi jogokat úgy-ahogy tiszteletben tartják, egy társaságot, közösséget alkotnak, amelynek látens alapelve a demokráciák globális, az egész Földre kiterjedő szövetsége. Az európai politikusnak kellő bölcsességgel kell rendelkeznie, hogy távolságot tartson az európai és a saját nemzeti, párt, vagy egyéb meghatározottságai között. Összetett személyiségnek kell lennie, szelídnek és keménynek, komolynak és humorosnak, ha annak jön el az ideje.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 27. szám