Forrás: NOL

Füzes Oszkár, 2005. július 9. 00:00

Ha London, a Nyugat és a multikultúra jelképe és nagyon is valóságos élőhelye nincs biztonságban, akkor tényleg senki és semmi nincs kívül a veszélyzónán. Akár így van, akár nem, ez az üzenet.Kép: hőtartó takarókba burkolt emberek a londoni tavistock téren, a metrómerénylet után – fotó: reuters – johnathan bainbridge ajon elképzelhető, hogy a londoni merényletet nem az al-Kaida, vagy valamelyik része, netán szövetségese követte el? Elméletileg persze igen, mindaddig, amíg magukra nem vállalták, de a célpont kiválasztása a szervezetre jellemzően tudatos és többszörösen jelképes, a végrehajtás gyilkosan precíz, a módszer a korábbi akciókéval azonos volt. Ha mindez igaz, nézzük meg alaposabban: miért?

A magát iszlamistának nevező (és őszintén gondoló) terrorista e világi és túlvilági üdvöt kiérdemlő hősnek nevezi és gondolja magát, aki jogos boszszút áll. Ha így van, akkor „jogos” ártatlan emberek „megbüntetése” is, ha ezek az emberek politikailag indokolható és jelképszerűen alkalmazható helyen vannak, a megfelelő időben. Rossz helyen a rossz időben, illetve a merénylő szemével nézve pont fordítva.

De ha minden kétféleképpen, egymással ellentétesen van, abból dráma, pontosabban tragédia következik. Hiszen teljesen logikus, hogy egy nappal az olimpia elnyerését követő örömünnepet kell elrontani, és akkor, amikor a nyolc legnagyobb hatalom főemberei nem messze Londontól éppen együtt üléseznek. Különben is: Amerika legfontosabb és legkitartóbb szövetségese Nagy-Britannia, amelyet a magukat iszlamistáknak nevezők szemében folyamatos és sokszoros történelmi bűnök terhelnek, a keresztes hadjáratoktól fogva Palesztina zsidóknak való „átjátszásán” keresztül egészen Afganisztán, Irak és Irán, India és Pakisztán, illetve több tucat más iszlám állam mai sorsáig. Bizonyos szempontból a britek bűnösebbek még az általuk és belőlük kreált amerikaiaknál is – olvastam tavaly egy Brüsszelben kezembe akadt iszlamista brosúrát. S ha ehhez hozzávesszük (hozzá is teszik), hogy London a világ második legfontosabb pénzügyi központja, és hogy itt kap menedéket, itt él a szélsőséges iszlám szemében leggyűlöltebb „áruló”, mérsékelt, Nyugat-barát mozlim személyiségek zöme… akkor nem önbeteljesítő prófécia, hanem józan realizmus volt a Scotland Yard főnökének három évvel ezelőtti jóslata. Nem az a kérdés, hogy éri-e Londont terrortámadás, csak az a kérdés, hogy mikor. Valószínűleg nem is a csütörtöki volt az első kísérlet, állítólag már több hasonló próbálkozást sikerült megelőzni.

S hát Nagy-Britanniában van „közönség” is. Itt él az iszlám világon kívüli legnagyobb mozlim népesség. Minden terrorizmus lényege, hogy „a közönségnek játszik”, legalább kétféleképpen: egyfelől megfélemlíteni, másfelől erőt meríteni akar.

De nem is szabad folytatni a színházi hasonlatokat. Sőt, nagyjából ez az a pont, ahol a nem észalapú elemzés kényszerű véget ér. London megtámadása ugyanolyan hosszasan és gondosan eltervezett, jól kivitelezett és gyakorlati meg szimbolikus erőfitogtatással fűszerezett akció volt, mint az Amerika és a Madrid elleniek. Volt közvetlen, konkrét célja: ha London a feltételezhetően bekövetkező antiterrorista biztonsági szigorítások miatt részben lakhatatlan, legalábbis kevésbé élvezhető várossá válik, akkor nagyban odavész az a politikai, kulturális, „olimpiai” súly és vonzerő, amely szerdán még győztessé emelte a brit fővárost. Mennyből a pokolba, diadalból a félelembe, sőt megaláztatásba rántani a várost, mi több: a Cityt, minden kapitalista nyugatiság őshazáját. És volt még ennél is jelképesebb célja. Amilyen egyszerűen ledönthető volt a New York-i toronypár, fölgyújtható a Pentagon, kikényszeríthető a madridi döntés a spanyol katonák iraki kivonásáról, miért ne lehetne ilyen egyszerűen megtörhető a brit magabiztosság, elérhető, hogy a londoniak ezentúl ne csak esernyővel induljanak reggel munkába, hanem több-kevesebb szorongással is. Sokáig.

Ha London, a Nyugat és a multikultúra jelképe és nagyon is valóságos élőhelye nincs biztonságban, akkor tényleg senki és semmi nincs kívül a veszélyzónán. Akár így van, akár nem, ez az üzenet. Még nyomatékosabban, mint az amerikai és a madridi robbantások esetében. Tony Blair arcán csütörtök déli nyilatkozata idején pontosan látszott, hogy megértette az üzenetet. És ma már nemcsak a sokk teszi, hanem az elmúlt esztendők alatt érlelt felismerés, hogy a többi európai nyilatkozó is megértette. Egész Európában szükségállapot van – fogalmazott az olasz belügyminiszter. Nem csupán azt mondta ezzel, hogy szolidárisak vagyunk, segítünk, együttműködünk, még jobban összehangoljuk a közös védekezést stb. Hanem azt, ami már Madrid után is nyilvánvaló volt, az európai vezetők mégsem mondták ki (nehogy már Bushnak igaza legyen, amikor Európa szép csöndben kihátrál Irakból), szóval mégsem mondták ki, hogy Oszama bin Laden és az-Zarkavi nem pusztán Amerika, hanem a Nyugat, a nyugatiság ellensége, bármit jelentsen is ez.

Már ama szeptember 11. óta Európa kínlódik ennek fel- és beismerésével. Érthető. Ha így van ugyanis, akkor csak egy apró logikai lépés a „civilizációk háborúja”, amitől erkölcsileg és gyakorlatilag is isten mentsen. Hiszen akkor Bush eredeti, később helyesbített elszólása – keresztes háború a terror ellen – mégis önbeteljesítő próféciává válhat. És akkor Európa sutba dobhat mindent, amit azelőtt és azóta tett a nyugati-iszlám párbeszédért, és főleg annak igazolására, hogy van mód, út és remény. Nemzetközi téren, világpiacon, az iszlám világban és magában Európában, ahol egyre több az őshonos és a bevándorló mozlim.

Minden terrortámadás ezt akarja megtorpedózni. Nem „csak” általában az egyetemes civilizációs értékrend, illetve a globalizálódó európaiság ellen döf, hanem a konkrét nyugati-mozlim együttélhetőség szívét célozza.

Teheti. Bármennyire toleráns (viszonylag) Nyugat-Európa, a benne élő mozlim nap mint nap szembesül legalább azzal, hogy idegennek tartják, éljen bár dédapja óta ott. De sokszor szembesül védekező kirekesztéssel, olykor nyílt idegengyűlölettel is. Az európai már saját hagyományait, életformáját, a városát, az utcáját félti tőlük.

A mozlim bevándorlók, s nem csak az újak, hanem újabban a régebbiek fiatalabb nemzedéke is, a saját életmódját, szokásait akarja élni új hazájában is. Ehhez éppen a nyugati liberalizmus, az emberi jogok keretében van joga – érvel vagy gondolja. Ám az iszlám több vonása, szokása olyan, hogy ellenérzést, megrökönyödést okoz, ha egy európai városban felmutatni, alkalmazni kezdik őket. Az iskolai fátyol, az utcán hordott csador, a brüsszeli stadionban lebonyolított rituális birkavágás, a muzulmán nők vélt vagy valós joghátránya és sok más. S ha mindehhez hozzávesszük – hozzá is veszik -, hogy az arab, illetve más mozlim kisebbségek tagjainak egy része „gyanús figura” (kiskereskedő, segélyen élő, pénzváltó például), akkor máris kész az a táptalaj, amiből az arab- és mozlimellenesség kinő, és nő Európában. A következmények szempontjából tragikusan mindegy, hogy mennyi ebben az alaptalan előítélet és az igazságtalan általánosítás. (Amúgy: sok.) És innen már minden robbantás után csak egy apró „logikai” lépés, hogy potenciális terroristának tűnjön mindenki, akinek mozlim neve vagy külseje van.

És ha ehhez hozzávesszük – hozzá is veszik -, hogy egyre több európai településen akad nyílt, félig titkos vagy egészen álcázott iszlám hitiskola, amelyekben gyakorta obskurus „teológusok” tanítják „öntudatra” a helyi mozlim fiatalokat, akkor eljuthatunk az al-Kaida potenciális utánpótlásáig.

És egy megoldhatatlan dilemmáig. Ha egy emberi jogokra büszke, értelmesen liberális nyugat-európai ország hatósági, sőt titkosszolgálati kézbe ad egy vallásgyakorlatot, hitoktatást, ha akadályoz egy kisebbséget önazonosságához tartozó szokások gyakorlásában – nos, akkor a saját lényegével, a saját értékrendjével fordul szembe. Ha nem teszi, akkor potenciális veszélygócot hagy maga ellen. Az al-Kaida főemberei valószínűleg pontosan tudják, milyen csapdába rángatják bele a nyugatiakat.

Ez nem elméleti kérdés. Egy erdélyi baráto- mat három órán keresztül faggatta a határőr a washingtoni repülőtéren, miféle magyar és keresztény ő. A sok furcsa kérdés után a tisztviselő kibökte: hát hogyne gyanakodott volna, ha valakit Szultánnak, vagy minek hívnak. Kiderült: a Zoltán név adott alapot a gyanakvásra. És ha valóban mozlim Szultán volnék, beengedett volna? – kérdezte tőle a barátom.

Ez nem amerikai kérdés. Belgiumban 2004-ben az újszülött fiúknak adott leggyakoribb név a Mohamed volt. Belga állampolgár mozlim szülők belga állampolgár csecsemői. A politikailag rendkívül inkorrekt, valószínűleg mindközönségesen törvénysértő statisztikai becslés szerint tíz év múlva tucatjával (százával) lesznek olyan nyugat-európai tankerületek, amelyekben a többséget a mozlim vallású tanulók teszik ki. Már többet láttam a saját szememmel is, sőt: vettem részt Brüsszelben olyan szülői értekezleten, ahol nekünk kellett volna állást foglalni arról, hogy tornadreszre kell-e vetkőzniük a lányom mozlim osztálytársainak, akik ez ellen tiltakoztak. Nem tudtunk dönteni, inkább felmentettük őket tornából. Nem sokkal később jött a fátyolvita. Ekkor hallottam először brüsszeli bennszülött barátomtól, hogy „elfoglalnak bennünket, azt akarják, hogy az ő szokásaikat tartsuk be mi is”.

Az már nyilvánvaló, hogy Európában nem sikerült az, ami Amerikában: mindenki élheti a maga külön életét, miközben alapvetően betartja az alapvető amerikai szokásrendet. Az európai mozlimok egyre nagyobb része nemcsak otthon akarja érezni magát, hanem otthoni (mozlim hazájában hagyott) viszonyait is minél nagyobb mértékben át akarja ültetni. És ezt jogosnak vagy jogos bosszúnak érzi. Hiszen az európaiak évszázadokon, de legalábbis hosszú évtizedeken át nyugatosítani akarták az ő világukat, az iszlámot. Sőt: most főleg azt akarják.

Hogy ez is előítélet, túlzás és általánosítás? Annál „jobb”. Az al-Kaida, és a mögötte, benne álló gondolatrendszer hivatkozik is arra, hogy „a saját fegyverüket fordítja a gyaurok ellen”.

Ez az a pont, amikor nem sokra jutni az objektív elemzéssel. Persze van összefüggés az arab, és általában az iszlám világ politikai, gazdasági, szociális és társadalomlélektani problémai és a terrorizmus között, hát hogyne lenne. De az al-Kaida nem ezekből, legalábbis nem elsősorban ezekből táplálkozik. Hiszen meg sem kísérli, hogy bármelyikre bármilyen megoldást kínáljon. Az al-Kaida nem vesződik szegénységellenes, egészségügyi, de még politikai programokkal sem. Vonzereje abban áll, hogy pontosan kijelöli az ellenséget – az agresszív Nyugat -, és kézzelfogható, győzelmet és dicsőséget ígérő harci módszereket kínál ellene.

Az igazán iszonyú az, hogy ezt fölényben teszi. Az al-Kaida háborúja rettenetesen aszimmetrikus. A terror ellen védekezők ugyanis nem jelölhetik ki ilyen egyszerűen az ellenséget, és főleg nem kínálhatnak könnyű győzelmi módszereket ellene. Csak látszólag könnyű körülhatárolni, hogy pontosan ki ellen is harcolnak, amikor védekeznek a terroristával szemben. A közvetlen robbantók, merénylet-végrehajtók kevesen vannak, de ha elpusztulnak vagy fogságba kerülnek, sokan lépnek a helyükre. Mert a föntebb leírt, őrültségében racionális érzelem- és eszmerendszer folyamatosan újratermeli őket, legalábbis addig, amíg akadnak tudatos tanítók, szervezők, szponzorok az újratermelésre.

Fogalmam sincs, hogyan lehetne megállítani az újratermelést. A túl nagy ívű „civilizációközi együttműködési programok” valószínűleg soha nem szivárognak le azokhoz, akiknek közösségi vagy egyéni sorsán javítani igyekeznek. A helyi kezdeményezések egyre keményebb vonakodásba ütköznek az őshonos európai polgár részéről (még hogy én pátyolgassam, sőt finanszírozzam őket?!). Az európai szociális rendszerek bomlásával egyre kevesebb jut a különféle kisebbségek „bevonására”, azaz beillesztésére – és, mint tudjuk, a mozlimok egyre nagyobb része nem is akar beilleszkedni.

Hát akkor? Félő, lesz még merénylet, csak az a kérdés, hogy mikor, hol. De vajon mikor lesznek olyan viszonyok, amelyek közepette maguk a mozlimok kivetik magukból a terroristákat, ők maguk számolnak le velük. Eszmeileg és katonailag. Bő száz országban, sőt nemzetek felett. A saját érdekükben, mi több: az iszlám nevében.

Addig védjük magunkat – és őket -, ahogy tudjuk.