Forrás: NOL

Egyetemi diákszállók a debreceni klinika területén – A nagyvonalúság illúziója hamar eloszlik

Torma Tamás, 2005. július 8. 00:00

A tervezőknek nemigen sikerült külön víziót is teremteni a beépített négyzetméterek köré A túl szorgalmasan, még otthon, repetában is boncoló norvég diákok botránya ugyanúgy elszállt, mint az idei tanév – csak a félig üres diákszálló maradt utánuk.

Egy diákszálló persze sohasem üres, különösen ha külföldi diákok laknak benne: úvék és elhalasztott szigorlatok tolódnak a nyárba, akad, aki a lezárható indexszel sem utazik haza, vagy ha mégis, a norvég és amerikai, izraeli és indiai bérlők helyére jön néhány turista. Igaz, a belvároson messze túl vagyunk, az egyetem orvostudományi klinikáinál, a Nagyerdőben, sőt még egy kicsit azon is túl, de ezeknek az épületeknek a láttán sokkal előbb asszociálunk gumimatracokra és leégett turistákra, mint fizetős orvosegyetemistákra.

Fehér falak, zöld tető, ki- és beugrók, néhol a világosra pácolt faoszlopok élénksége – ezzel a költségkímélő entertainment stílussal leginkább azokban az utazási katalógusokban találkozhatunk, amelyeket ezekben a hetekben annyian lapozgatnak. De meg fogunk lepődni: a felújított vagy új üdülőépületeknek ez az uradalmi változata igazán csak a Kárpát-medencében virulens. Tökéletes rejtély, vajon a rendszerváltás után miért a kúriáknak és présházaknak ez a derűs urizálása, ez a hippolytos dzsentrinosztalgia terjedt el – gyakran barokkos falstukkókkal, balusztrádokkal és persze a szinte kötelező, kutyaólszerű manzárdablakokkal is súlyosbítva. A tetőtérbe telepített félszobákban persze nemcsak kedélyes nosztalgia, de sokkal több modern szükségszerűség is van, a költségminimalizálás és helymaximálás kéz a kézben járó, örök kényszere.

Ami azonban egy családi háznál félig magánügy marad, az nem az egy közösségi beruházásnál. Még akkor sem, ha ezek az új kollégiumi épületek – melyeket az Ybl-díjas Kertai László tervezett – szinte elbújva állnak a klinikai központ hátsó szegletében, és még akkor sem, ha az itteni, többségében a hetvenes évek panellepusztultságának jegyeit viselő vizuális kakofóniából világos újszerűségük felé azért üdítő befordulni.

A két sorba rendezett, öt, Y alakú épületnek amúgy is fogadóképe a legimpozánsabb. Méreteivel nagyvonalúságot sugall, a két ferdén, mégis szimmetrikusan előrenyúló szárny pedig mint kitárt karok terelnek egyre beljebb.

Itt aztán sajnos elveszhetünk a részletekben. Több mint háromszáz, főleg egy-, ritkábban két- és háromszobás apartmant fog egybe az öt épület, és azt rögtön érezni, a tervezőknek nemigen sikerült külön víziót is teremteni a beépített négyzetméterek köré. A XXI. századi fizetős diákszálló eszerint egy görögországi apartmanházra hajaz, a korábban említettek szerint kívül némi népies lovarda- vagy magtárfílinggel. A manzárdszobák kivételével minden egységhez erkély tartozik (az itteni éghajlati viszonyok között a tanév felében maximum szellőztetésre és lomtárolásra használható), az internetszoba viszont az alagsorba szorult a mosókonyha mellé – a szobába már csak a csatlakozási lehetőség jutott. Az épületekben senki sem gondolt még egy apró könyvtárszobára sem, fitneszterem és szauna viszont természetesen működik – ebből a szórakoztató diákéletből mintha éppen csak a tanulás hiányozna.

Belül aztán a nagyvonalúságnak a kezdeti illúziója is olvadozni kezd. A szállodákban és irodaházakban szokásos rend, a hossztengelyi folyosókra kétoldalt felfűzött alegységek természetesen logikusak, egy diákotthonban azonban a variabilitásnak talán ennél nagyobb szerep juthatna. A szobákat magától értetődően szállodai egységbútorokkal rendezték be, korrektek is, mint a zacskós leves – egyéni igények szerint esetleg átvariálni viszont nem lehet, ahhoz túl kevés a hely. Aki változatosabbat akar, mehet nagyobba vagy albérletbe – a fizetős diákszálló az ötven- és hatvanezer közötti havi áraival azonban még mindig felveszi a versenyt a belvárosi albérletekkel.

A konstrukció ugyanis működőképes: az egyetem a nagy megyei beruházóval, a Hunép Invest Rt.-vel fogott össze, és nemsokára egy sokkal nagyobb, kilencszáz személyes fizetős diákszálló is megnyílik beljebb a városban, a Főnix Csarnok közelében, a meg nem valósult Nemzeti Színházat tervező, Kossuth-díjas Bán Ferenc elképzelései szerint. Csak remélhetjük: a magánberuházásból épülő diákszálló konstrukciójából másodszorra nemcsak annyit sikerül elhitetni, hogy ez a magánberuházónak valóban megéri, hanem a diákszálló is valódi, élő kollégium lesz.

FOTÓk: ligeti edina