Forrás: DemokrataA múlt héten felmentették Michael Jacksont. Az olykor a lerepülő orra, máskor a kisfiúkhoz fűződő sajátosan bensőséges viszonya kapcsán a figyelem középpontjába kerülő popsztárt mind a tíz ellene hozott vádpontban ártatlannak ítélte az esküdtszék. Az énekes ártatlanságát rajongók és feketék tízezrei ünnepelték szerte a világon. Az ügy mindenesetre számtalan erkölcsi kérdést vet fel, és rámutat arra, hogy a pozitív diszkrimináció mint a rasszizmus egy sajátságos válfaja, nagyon is valós jelenség.
1992-ben minden idők legvéresebb utcai harcai robbantak ki az Egyesült Államokban. Az egész úgy kezdődött, hogy a 34 éves fekete Rodney King ámokfutóként száguldozott Los Angeles utcáin. Egy rendőrautó üldözőbe vette. Mikor sikerült megállásra kényszeríteni, King rátámadt az őt igazoltatni akaró négy rendőrre, akik persze nem hagyták magukat és jól elverték az ámokfutót. Ez utóbbi mozzanatot véletlenül rögzítette egy amatőr filmes, aki a szalagot továbbadta a médiának. A rendőrök balszerencséjére mindannyian fehérek voltak, így a homályos felvételeken csak annyi látszott, hogy négy fehér rendőr ver gumibottal egy fekete férfit. Több sem kellett a Los Angeles-i fekete közösség vérmesebb tagjainak. A fehérek tűrhetetlen rasszizmusa ellen tiltakozva lázongások robbantak ki a nyugati part számos pontján. A helyzet olyan súlyossá vált, hogy az idősebb Bush elnök 4500 katonát rendelt ki a zavargások visszaszorítására. Az események harmadik napján a legérintettebb személy, maga Rodney King jelent meg a televíziók képernyőin. Tág pupillákkal belemeredt a kamerába, majd így szólt: „Nem lehetnénk már túl az egészen?” Szavai megértő fülekre találtak. Az indulatok lecsendesedtek. A három napig tartó lázongások mérlege addigra azonban már 55 halott, több mint 2300 sebesült és 1100 lerombolt épület volt. A bűnösnek kikiáltott rendőrök közül kettőt felfüggesztettek. Legjobban King járt, aki rövid televíziós karrierje során 3,8 millió dollárt zsebelt be.
Az események rámutattak arra, hogy az amerikai multikulturális társadalom egy időzített bomba, és a fehér lakosság jobban teszi, ha előzékenyen bánik a feketékkel. Legalábbis azokkal, akik reflektorfénybe kerülnek.
Két évvel később, a híres-hírhedt O. J. Simpson-ügy kapcsán bizonyosodott be, hogy Rodney King esete jó lecke volt. A népszerű fekete bőrű futballsztárt exfelesége és annak barátja meggyilkolásának vádjával tartóztatták le. A bizonyítékokkal még egy anyahajót is el lehetett volna süllyeszteni. Simpsont számos tanú látta bemenni felesége otthonába. Akkor még életben volt a nő és barátja. Nem így, amikor Simpson kijött. A gyanúsított ezt követően Chicagóba repült, kezében egy táskával, amelynek tartalma – ami valószínűsíthetően a gyilkos fegyver volt – soha nem került elő. Ráadásul autójának kárpitján ott virítottak a férfi áldozat, Ronald Goldman vércseppei. Ugyanezen vérnyomok voltak azon a kesztyűn is, amit a nyomozók Simpson szobájában találtak meg. A gyanúsított vérét megtalálták a gyilkosság helyszínén, miközben kezén egy nagy vágásnyom éktelenkedett, amellyel nem tudott elszámolni. Ráadásul ő volt az egyetlen, akinek indítéka volt a gyilkosság elkövetésére. Az ügyvédi fifika azonban felülkerekedett a józan észen. Simpsont felmentették.
Hogy a dolog így történhetett, annak oka nagyrészt a két évvel korábbi Rodney King-ügy, illetve annak súlyos következménye volt. Simpson ügyvédeinek kezében a fajvédelem kérdése lett az adu ász. A sztárjogászok mesterien terelték át a hangsúlyt a per valódi tárgyáról a két ügyész, Marcia Clark és Christopher Darden vélt rasszizmusára. A társadalom fogékonynak bizonyult erre, és hamarosan már mindenki az ügyészek ku-klux klanos múltjáról suttogott. Hogy Simpson valóban feltrancsírozta-e feleségét, teljesen mellékessé vált. A per faji kérdéssé alakult, amelynek megítélésében az amerikai társadalom etnikai alapon szakadt ketté. A feketék 98 százaléka ártatlannak vélte Simpsont, a fehérek viszont ugyanilyen arányban láttak volna szívesen kötelet a nyakán. Végül a hatalmas nyomás alatt álló esküdtszék felmentette a vádlottat. A fekete gettók ünnepeltek.
Az ügy precedensértékű lett. Bebizonyosodott, hogy ha egy fekete bőrű ember a bíróság elé kerül és saját erőből, vagy egy mögötte álló érdekcsoport hátszelével kellőképpen nagy médiafigyelmet vív ki, azzal megvásárolhatja ártatlanságát.
Az igazságszolgáltatás jó partner ebben, hiszen jót tesz hírnevének, ha az egyenlősdi nevében felment egy-két dísznégert. Az a baj ugyanis, hogy az amerikai igazságügy-minisztérium jelentése szerint a 20 és 29 év közötti feketék közül minden negyedik vagy börtönben van, vagy felfüggesztett börtönbüntetését tölti. Nyilvánvalóan nem faji okokból. Hogy egyes eszement érdekcsoportok mégse kiálthassanak rasszizmust, szükség van a dísznégerekre, akik mellett ágálva a liberális jogvédők megdolgozhatnak betevő millióikért. Ha az olvasó most párhuzamot vélne felfedezni a gyilkossággal vádolt, de Strasbourgban menedékjogot nyerő zámolyi romák, vagy a hasba szúrt Józsika történetével, az nem a véletlen műve.
A múlt héten ért véget a legújabb kaland, a Michael Jackson-per. Az esküdtek felmentették a pedofíliával vádolt énekest. Pedig a képlet kezdetekben hasonlóan egyszerű volt, mint egykor O. J. Simpsonnál. Jackson ellen számtalan tanú vallott, bizonyítva, hogy az énekes nem veti meg a friss gyerekhúst. A felmentő ítélet mégis megszületett. Az esküdtszékben az elfogultság megelőzésére – íme, a pozitív rasszizmus – egyetlen fekete bőrű személy sem volt. És éppen ez lett az oka annak, hogy az esküdtszék felmentette az énekest. Fehérek lévén nem kívántak vagy nem mertek ugyanis a rasszizmus gyanújába keveredni, mivel jól tudták, hogy a számtalan plasztikai műtéten, köztük bőrfehérítésen is áteső Jackson esetében a fekete identitás továbbra sem kérdőjelezhető meg.
A rasszizmus örök kérdése mellett azonban a Jackson-kálváriának más dimenziója is volt. A valóságshow-vá züllő bírósági perben ugyanis végül teljesen lényegtelen lett, hogy Jackson valóban pirospacsizott-e a tízéves kisfiúkkal. A per valójában a kenyeret és cirkuszt elv szerint zajlott. A hercehurca jól jött az amerikai kormánynak, hiszen így a nép egy időre megfeledkezhetett az ország megannyi bajos ügyéről. A tárgyalást több száz csatorna közvetítette és még több újság számolt be róla. Az amerikai nép Irakért, a nyolcmillió amerikai munkanélküliért és a kormány dilettáns külpolitikájának köszönhető állandó rettegésért cserébe egy ragasztott orrú popsztár bizarr és szánalmas meséjét kapta.
Ez azért sikerülhetett, mert az amerikai igazságszolgáltatás döntései, amelyek olykor erősen hadilábon állnak a józan ésszel, az úgynevezett esküdtszék intézményén alapulnak. Az amerikai igazságszolgáltatás, bízva polgárai józan ítélőképességében, a büntetőperekben az esküdteknek sorsdöntő beleszólást enged. Ennek értelmében az ügyvéd és az ügyész közel száz büntetlen előéletű, a társadalom minden szegmensét megjelenítő polgár közül választ ki tizenkettőt, akiknek feladata a vádlott feletti ítélkezés.
Felmerülhet a kérdés, hogy a bármiféle jogi képesítés nélküli, kólán és valóságshow-n nevelkedett polgárok milyen jogon ítélkeznek mások élete felett, de ezt a kérdést Amerikában nem tanácsos feltenni. Pedig a képesítés és a gyakorlat hiánya miatt a súlyos és bonyolult ügyekben – és melyik nem az – akaratlanul is az érzelmi faktor kerül előtérbe. Ez az, amit a dörzsölt ügyvédek a végletekig kihasználnak. A sikeres amerikai ügyvédnek nem-csak jogi, hanem pszichológiai és reklámismeretekkel is rendelkeznie kell. A gyanúba keveredett sztárok ezt a hármas képesítést olykor egész vagyonokkal honorálják ügyvédeiknek. Akárcsak a választás előtti párviadalra készülő politikusok piár-emberei, ők is a legapróbb részletekig felkészítik védenceiket. Gondosan kiválasztják az ingükhöz illő nyakkendőt, és megszabják, hogy mikor törölgessék szemeiket érzelgősen.
Az esküdtszék rendszere számos buktatót rejt magában. Az ügy sokszor már az esküdtek összetételén eldől. Egy gyermekgyilkos fekete férfi ügyében például az ügyvéd jól teszi, ha a társadalom alsó szegmenseiből válogat esküdteket, és nem középkorú fehér családanyákat ültet oda. A bizonyítékok feltárása és a tanúk meghallgatása után az esküdtek bevonulnak egy szobába, ahol megbeszélik álláspontjaikat. Az esküdtszéknek egyhangú döntést kell hoznia az ügyben, így nem hagyhatják el a szobát, amíg egyetlen kétkedő is akad. Van azonban egy pszichológiai jelenség, ami kétségessé teszi az egész döntéshozatalt. Ez pedig a „csoportnyomás”. Hiszen ha a tizenkét emberből tizenegy azonos véleményen van, a maradék egy sok esetben, elhallgatva álláspontját, beáll a sorba. Nem beszélve arról, hogy egy kellőképpen domináns, nagyhangú szereplő könnyedén befolyásolhatja kevésbé akaratos társait. Ami végül egy ártatlan ember halálához, vagy egy gyilkos felmentéséhez is vezethet.
Mind Simpson, mind Jackson ügyében mérhetetlen nyomás nehezedett az esküdtszékre. Gyakorlatilag nem pusztán az adott ügyekről, hanem az etnikumok közötti harmóniáról is dönteniük kellett. Nem is beszélve arról, hogy híres emberekről volt szó, akik sokmilliónyi rajongóval rendelkeznek az Egyesült Államokban. Mit szólna az a rengeteg ember, ha bálványára csíkos ruhát húznának?
Ezt a tényezőt sem kell magyaráznunk. Hazánkban is volt már hasonló eset, amikor a bíróság felfüggesztett szabadságvesztéssel engedte futni Császár Elődöt, az ámokfutásával egy rendőr halálát okozó popsztárt. Az említett két amerikai ügyében született ítéletben a hazafias kötelesség is nagy szerepet játszott. Túllépve az amerikai porondon, mind Simpson, mind Jackson ügye kikerült a nemzetközi színtérre. Az amerikai nemzeti öntudat (Demokrata 2005/23., Ágy is lehet) pedig nem engedheti meg, hogy népük egy tagját a világ színe előtt elítéljék. Felmentették őket.
A globalizálódó világban a modern fajvédelem mára a legnagyobb ütőkártyává vált. Nem csak Amerikában, a fejlett világ minden táján. A jelek szerint a pozitív rasszimus fegyverét a társadalom többségének féken tartására vetik be. Ahol azonban rasszizmus van, ott léteznie kell a negatív rasszizmusnak is. És valóban létezik. Éppen úgy alkalmazzák, mint feltalálói tették a huszadik század elején Európában, amikor egy közös ellenség megjelölésével manipulálták a többséget. Annak idején egy ma sokat kárhoztatott német vezető mondta: „Ha nem lennének a zsidók, ki kellene őket találnunk.” A mai politikai manipulátorok éppen így tesznek: kitalálják az ellenséget. Az új kollektív ellenség neve: arab terrorista.
A szeptember 11-i New York-i katasztrófát követően meghozott „antiterrorista” törvény értelmében, az amerikai hatóságok korlátlan ideig tarthatják fogva azt, akire a terrorizmus gyanúja vetül. Tapasztalat szerint gyanúnak bőven elég az, ha valakinek nagy szakálla van és Mohamed a vezetékneve. A dolog így nem egyéb, mint színtiszta rasszizmus: a muzulmánokkal szembeni diszkrimináció.
Ennek oka sem különleges, lényegében ugyanaz, mint a német vagy később a cseh és szlovák rasszizmusé volt: egy kisebbség jelenléte valakiknek valamiért kényelmetlenné vált. Az Egyesült Államokban olyan nagy lett a muzulmánok aránya, hogy azok súlyuknál fogva előbb-utóbb nyomást kell gyakoroljanak a döntéshozásra. Az ellenük bevetett fegyver ezt igyekszik megakadályozni.
A modern fajvédelem veszedelmes fegyvere sajnos sokfajta célra használható. Tegyük fel, a kedves olvasó egyszer világot akar látni és felszáll egy New Yorkba tartó repülőgépre. Mikor megérkezik, a reptéren mellé lép két fekete kabátos ember és félreállítja. A terrorizmus gyanúja egyértelmű: ön a – magyarországi baloldali médiumok által rendre szélsőjobboldalinak stb. nevezett – Magyar Demokrata előfizetője. A titkosszolgálatnak joga van feltételezni, hogy ön fel óhajtja robbantani magát mondjuk egy preparált papírzsebkendővel mondjuk egy zsúfolt manhattani kávézóban. Bizonyíték? Minek? Bizonyítsa be ön, hogy nem terrorista… És akkor Guantanomóról, Abu Ghraibról, Gázáról és a kollektíven megbüntetett palesztin családokról még nem is beszéltünk.
Az „antiterrorista” törvény önmagában is logikai bukfenc. O. J. Simpson felmentésében az egyik legnagyobb adu az volt, hogy a vád törvénytelen eszközökkel szerezte be egyes bizonyítékait, amelyeket így – bár hitelesek voltak – az esküdteknek figyelmen kívül kellett hagyniuk. Egy úgynevezett terrorgyanús ügyben viszont a bizonyítékok döntő részének összegyűjtése törvényellenes titkosszolgálati eszközöket igényel. Ez pedig korántsem fair egy ártatlanul megvádolt emberrel szemben.
Az „antiterrorista” mázba bújtatott fajvédő megkülönböztetés mára világjelenség lett. 2003 szeptemberében, a spanyol hatóságok granadai otthonában letartóztatták Tajseer Allunyt, az al-Dzsazíra pánarab csatorna riporterét. A vád „terrorgyanú” volt. A hatóságok szemét az szúrta, hogy Alluny korábban interjút készített a legendás al-Kaida-vezérrel, Oszama bin Ladennel. Hogy a riporter pusztán munkáját végezte, senkit nem érdekelt. Egy szakmai bravúrt börtönnel honoráltak.
A modern rasszizmus gyakorlata hazánkban is megjelent. Emlékezetes, hogy a múlt év során a magyar hatóságok terrortámadás előkészítésének gyanújával letartóztatták Saleh Tayseer palesztin származású fogorvost és masnival a nyakán, tálcán nyújtották át az éppen Budapestre látogató izraeli államfőnek. A fogorvost csak hosszú hónapokkal később engedték szabadon, és mint később bebizonyosodott, letartóztatásához semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem szolgált alapul. Az ügynek semmilyen következménye nem lett. A Tayseer doktor által beadott kártérítési per reménytelenül húzódik.
Másokat is ér negatív diszkrimináció. A német hatóságok például valóságos inkvizíciós hadjáratot folytatnak a Németországban működő magyar vállalkozókkal szemben. Szempontjukból érthető a dolog: országukban ötmillióra rúg a munkanélküliek száma, így minden tőlük telhető eszközzel fel kívánják számolni a felesleges konkurenciát. Felmerül azonban a kérdés: miért pont a magyarokat? Nem akad bőven más nemzetiségű, cseh, lengyel vagy akár török munkavállaló, akire jogosan csaphatna le a német adóhivatal? A válasz egyértelműen igen. Hogy mégsem így történik, arra a pozitív rasszizmus ad magyarázatot. Nehéz elképzelni, hogy Németországban a 35 ezer, törökök által vezetett vállalkozás egyikében sem alkalmaznának a főnökök illegálisan néhány otthoni személyt. A magyarokkal szemben alkalmazott kemény negatív diszkriminációnak azonban nyoma sincs velük szemben. A németországi törökökkel való kivételes bánásmód oka hasonló az amerikai változathoz. Németországban közel kétmillió török él. Ők pedig igencsak összetartó közösséget képeznek, így ha sérelem érné őket a hatóság részéről, a rasszizmust ordító török tömegek könnyen lángba boríthatnának néhány német nagyvárost. Itt van Amerika. A szomszédban.
Sayfo Omar
