Forrás: Magyar Hírlap

Attali szerint Marx már a 19. században „globalizációban” gondolkodott, korát több mint egy évszázaddal megelőzve

Különös látni, hogy néhány énekes sztár milliókat hoz lázba azzal, hogy fölhívja a „nagyfejűek” figyelmét Afrika katasztrófájára. S a politikusok állítólag készülnek is valami kivételesre: a tömeges éhezés enyhítésére. Csak enyhítésére, mert a G-8-ak vezetői vélhetően maguk sem hiszik el, hogy rövidesen és érdemlegesen igazi változást tudnának elérni. Meg valljuk be őszintén, a buzgalmuk sem olyan példás. Több politikai hasznot remélnek a hírveréstől, mint amennyi korszakalkotó cselekvésük nyomán várható lenne.

Közben Európa változatlanul azon kesereg, kontinense merre is halad, van-e egyáltalán jövője a fél évszázada megálmodott szép tervnek egységesülésről, hatalmas szabad piacról, bőségről. A rém, amelytől fél, az önzésen túl: a globalizáció. Érthető, ha az értelmiség „elitje” (ha egyáltalán van ilyen) töri a fejét, hol is lelje meg a kiutat, merre találjon kapaszkodót.

Aligha véletlen, hogy éppen két francia, annak az országnak a két fia töpreng lelkiismeretesen, amely az uniós alkotmány elvetésével föladta a leckét. Egyikük, Jacques Attali szocialista, Mitterrand egykori tanácsadója, másikuk Alain Minc liberális, a Le Monde vezérkarának tagja. Csekély időkülönbséggel adták ki könyveiket, amelyeknek hőse – minő véletlen! – Marx Károly. Eltérő a viszonyuk hozzá, ami egyértelműen következik világnézeti különbségükből. Minc, a liberális polgár nem kételkedik Marx történelmi nagyságában, de nagyobb jelentőséget tulajdonít emberi gyarlóságainak. Keresi az ellentmondás okát, hogy mitől is lehetett ez a ragyogó elme, csodálatos elemző hétköznapjaiban annyira kispolgárian földhözragadt. Ha nem volt pénze, rejtőzködött hitelezői elől, miközben újabb anyagi lehetőségeket hajszolt, csélcsap férj volt, a társalgásában néha közönséges is. De ettől még – véli Minc – indokolt tanulmányozni hatalmas életművét, mert talán benne lehet meglelni a megoldást a kezdődő 21. század égető gondjaira.

Az csak természetes, hogy a baloldali Attali Marx vagy a világ szelleme című munkájában elfogultabb és lelkesebb, bár manapság, nem gyakorló politikusként vajmi kevés köze van egykori pártjához. A legkevesebb, amit kimond, és amit minden nem elvakult gondolkodó vall, hogy vétek Marxot azonosítani a nevével visszaélő förtelmes gyakorlattal. Szerinte sokkal fontosabb fölismerés, hogy éppen Marx volt az, aki már akkor „globalizációban” gondolkodott, és korát több mint egy évszázaddal megelőzte. A proletároktól csodát várva mindenekelőtt a feudalizmust akarta meghaladni, hitt a polgári rendben, demokráciát a kapitalizmustól remélt, a szabad választások rendszerétől. Amiben viszont végzetesen tévedett, legalábbis Európában, az a tudományosan erősen vitatható „abszolút elnyomorodás” elmélete. Tévedett abban is, hogy növekszik a munkásosztály forradalmi öntudata, nem látta előre a technika térhódításával a szolgáltató szektor döntő gazdasági szerepét.

A sors iróniája – véli Attali -, hogy a szovjet rendszernek össze kellett omlania ahhoz, hogy elérkezzen a globalizáció. Marx voltaképpen éppen ezzel lett az új évszázadnak is nagy gondolkodója. Minc kritikusabb. Készséggel elismeri, hogy Marx korszakunknak „meghaladhatatlan bölcselője”, mert az elsők között ismerte föl a kapitalizmus értékei között a becseseket is, de azért alapvető dolgokban súlyosan tévedett. Például a társadalmi osztályok dinamikájában, az osztályharcban. A kollektív buzgalomnak fölibe kerekedett az individualizmus, a befelé fordulás, a minden szentnek maga felé hajlik a keze önzése. Mindamellett Marx jó utópistaként a testvériséget kereste a szocialista társalomban, mindenki boldogságát, ahol nyoma sincs a tárgyak, az áruk kultuszának.

Minc erről azt mondja, hogy ez nem más, mint a katolikus hit szent kollektivizmusa. Gonoszkodón hozzáteszi még, hogy a négy nagy zsidó származású forradalmár közül Spinoza, Marx és Freud elitista volt – és Jézus az egyetlen sikeres.

A Marxért fönntartás nélkül lelkesedő Attali, noha bízik abban, hogy talán két évszázad múltán elérkezik az a „globalizált szocializmus”, amelyet a német szellemóriás megálmodott, jelenünket keserűen látja, és a káosz, az új barbarizmus előretörésétől tart. Tocqueville a piacban és a demokráciában a romboló uniformizálódást észlelte, amit a jelen igazol: az ember gyakran nem tudja, hogy az étterem, a szálloda, sőt a magánlakás, ahol éppen tartózkodik, a Földnek melyik pontján van.

De talán az új jelenség: a sajtó és a muzsika ingyenessége egyszer túlhaladja a piacot.

Minc szerint szó sincs erről: éppen ez az ingyenesség a kapitalizmus végső dobása, a piac csúcsteljesítménye. Az ingyenes újság minden, csak nem ingyenes, mert a hirdetésekből él. Ebben az ellenszolgáltatásnélküliségben nyoma sincs a posztkapitalizmusnak.

Abban mindkét Marxot kereső munka egyetért: a föltámasztást erősen indokolja, hogy az utópiát nélkülöző világ veszélyektől terhes. Abban is, hogy csakugyan egyoldalú volna egyetlen gondolatrendszerre építeni a megálmodott jövőt. De nem árt, sőt éppen hogy üdvös, időnként olyanokhoz fordulni, akiket ugyan napi politikai megfontolásokból megpróbálnak bemocskolni, mégis: munkáik maradandó része segít megérteni a jelent és – talán – megsejteni a jövőt.

Várkonyi Tibor publicista