Forrás: NOL

Oktatócsomag segíti a holokauszt feldolgozását

N. Kósa Judit, 2005. július 5. 00:00

Der Giftpilz gyermekkönyvéből: gyerekeket tanítanak a zsidó orr felismerésére Németországban az 1930-as években. (Illusztráció Hosszú Gyula könyvéből) „Polgármesteri teendő: elszállítás után a táborhelyeket a közig. hatóság útján fertőtleníttetni kell (tisztiorvos). Szállításnál egyéni beutalások, egyéni akciók kiküszöbölendők.

Dr. Uray százados: ha a szükség megkívánja, 100 is mehet egy kocsiban. Berakhatóak mint a heringek, mert a németeknek szívós ember kell. Aki nem bírja, elhullik. Divathölgyekre Németországnak nincs szüksége.” (1944. május 12., Munkács, megbeszélés a magyar zsidók deportálásáról. Részlet Hosszú Gyula Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról című tankönyvéből.)

„Tisztelt TTE! Olvastam felhívásukat arra nézve, hogy tanári kézikönyvet akarnak készíteni a holokausztról. Minek? Szeretnék már egy olyan könyvet látni, ami épp a magyar történelemtankönyvek hiányosságait, félrevezetéseit küszöböli ki, főleg népünk történetére való tekintettel. (…) Kérem, nekem semmi szükségem egy újabb holokauszt-propaganda, kollektív bűnösséget bizonygató kiadványra. Amennyiben ezt megkapom, természetesen figyelmen kívül hagyom óráimon. Kezd kicsit sok lenni most már.” (E-mail üzenet a Történelemtanárok Egylete honlapján annak kapcsán, hogy június elején megjelent egy tanári kézikönyv, amely a holokauszt témakörének feldolgozását kívánja megkönynyíteni.)

Immáron három darabból áll az az oktatási csomag, amelyet a Történelemtanárok Egylete kezdeményezésére a tanév utolsó napjaiban juttatott el az iskolákba az Oktatási Minisztérium és a holokauszt megismertetése érdekében nemzetközi együttműködést életre hívó Task Force. Hosszú Gyula – maga is középiskola tanár – tankönyve rengeteg forrás segítségével világítja meg a zsidóság történelmét és a vészkorszak egyes állomásait. A csomag második darabja Szász János filmje, A Holocaust szemei, DVD-formátumban. A harmadik pedig a Megközelítések… című tanári kézikönyv, amelynek alkotói feladatmintákat, gyakorlatokat, kérdéssorokat és segédleteket ajánlanak a tankönyvi szöveg és a film feldolgozásához.

Hogy mindezt miért? Miklósi László, a TTE elnöke úgy fogalmaz: mert a holokauszt iskolai oktatása egyszerűen nincs a helyén. Gondoljunk csak bele: egy átlagos iskolában, nyolcadik és tizenkettedik évfolyamon még az a pedagógus is legfeljebb két órát tud erre a témára szánni, aki már-már kitüntetetten kezeli. A kétszer negyvenöt perc a borzalmak felvázolására talán elég – de a népirtáshoz vezető út ettől még homályban marad. Hiszen a zsidósággal történelmi tanulmányai során alig néhányszor találkozik a diák. A nép ókori történelme után rögtön a XIX. századi emancipáció következik, utána a numerus clausus, a zsidótörvények és a holokauszt. S hogy közben mi történt? A mai, politikatörténetre koncentráló történelemoktatás keretében nincs igazán idő és alkalom a zsidóság középkori életmódjáról, a társadalomban betöltött szerepéről, elkülönüléséről és beolvadásáról szólni.

Ez egyébként az összes kisebbségre, nemzetiségre igaz. Ha végiggondoljuk, mit tanultunk az iskolában a magyarsággal együtt élő népcsoportokról, rájöhetünk, hogy tankönyveinkben inkább csak a bajok forrásaként jelentek meg. Ők Szent István idegenjei, a „vad” kunok, 48-ban a „nemzetiségi kérdés” okozói, Trianon haszonélvezői – de hogy kik ők és hogyan élnek, az sohasem kerül szóba. Pedig – mondja Miklósi László – mennyivel átélhetőbb és érthetőbb a „hétköznapi” nézőpont. Az egyéntől az összesség felé közelítő látásmód, amelyben egyedi sorsokon tanulmányozhatja a diák, hogyan alakult mindünk történelme.

Noha ma már hivatalosan senki sem kérdőjelezi meg, hogy a történelem tanításának legjobb módszere az életmódtörténet vizsgálata, a „tananyag” szorításában ez rendszerint mégis elfelejtődik. Egy-egy téma alaposabb körbejárására nincs idő, így aztán azon sem lehet csodálkozni, hogy a történelemből legfeljebb adatok és sztereotípiák rögzülnek.

Hogy a holokauszt tanítása ne fusson bele ugyanebbe a zsákutcába, arra jó eszköz lehet a 2000-ben kötelezően bevezetett emléknap. Amit lehet rosszul csinálni – tornatermi műsoros megemlékezéssel, iskolarádiós okítással -, és lehetne úgy, hogy az emléknap egy hosszabb tanulási folyamat egyik kitüntetett pontja legyen. Az oktatási csomag az emléknapra is ad konkrét ötleteket, de az ideális mégiscsak az lenne, ha a tanárok többéves programban, egymásra épülő projektekben gondolkodnának. Kitüntetett szerepe lehetne itt a helytörténet oktatásának, a „hiányzó” családok megismerésének, történetük feltárásának, a temetők rendbetételének. Fontos állomás lehet a diákok saját családtörténeteinek feldolgozása is. Hiszen ma még köztünk vannak, megkérdezhetőek azok a nagyszülők, akik saját szemükkel látták, minden ízében megtapasztalták a huszadik századot.