Forrás: ÉS

JÓNÁS TAMÁS

Haragban vagyunk, azt hiszem

I.

Délután felhívott Zoli, hogy este átugorhat-e szeretkezni. Ha nem zavarna, nálunk is aludna. Mi azonban másnap reggelre feleségem szüleit vártuk vidékről, semmiképp sem aludhatott volna ott. Meg aztán Inezzel sem volt akkor kiegyensúlyozott a kapcsolatunk, csak martuk volna egymást, akár jól, akár rosszul sikerül a szeretkezés.

– Most egymásra kell figyelnünk.

Zoli megértő volt. A szokásos, zavart félmondatokat sem mondta el, sajnálta a dolgot, elbúcsúzott. Ineznek nem is szóltam a beszélgetésről. Kedveskedni akartam, nem zaklatni.

Kitakarítottam a lakást, míg ő dolgait intézni a városba ment; megöntöztem a virágokat, elmosogattam; az asztalon terítőt, az ágyon lepedőt cseréltem; megborotválkoztam, és meleg vegyes gyógyteát készítettem neki. Nagy hideg volt akkoriban, Inez valóban átfagyva jött meg, örömmel kortyolgatta kényelmes IKEA-fotelében a forró teát.

– Felhívott ma Zoltán – mondta.

– Miért azt mondod, hogy Zoltán? Zoli.

– Mi bajod?

– Semmi. Azért mondasz Zoltánt, hogy éreztesd velem, idegen neked.

– Mert az.

– Dehogy az!

A szobába mentem, kiolvastam a novemberi Holmit, első betűjétől az utolsóig.

– Mit akart?

Inez a telefonjával matatott, elmélyülten, csak intett, hogy várjak pár másodpercet, nem tud figyelni.

– Na, mit is kérdeztél?

– Mit akart Zoli.

– Szerinted? Át akart jönni.

– Mikor hívott?

– Délelőtt.

– Mit mondtál neki?

– Hogy jöjjön.

– De anyádék jönnek holnap.

– Nem aludt volna itt.

– Tehát nem jön át?

– Nem. Délután újra hívott, hogy mégse tud jönni, valami közbejött.

– Kinek írtál az előbb SMS-t?

– Kaptam. Anyuék csak a későbbi vonattal jönnek. Kimész eléjük?

– Ki.

– Én ma még átmegyek Etáékhoz, ha nem baj. Születésnapja lesz. Csak beugrom egy kicsit. Megsértődne, ha nem mennék. Megvársz?

– Ha túl későn jössz, nem.

– Aludj el. Felébresztelek, ha akarod, amikor megjövök.

– Miért ébresztenél?

– Mert féltékenykedni szoktál.

– És? Mit bizonyítana, hogy felébresztesz?

Összekapkodta női ketyeréit piros kistáskájába, és elviharzott. Alig hallhatóan, de köszönt. Az ajtó melletti kisasztalon hagyott egy könyvet. Aznap vette, a nyugta kilógott belőle. Nyilván azt szánta ajándéknak, mert ugyanaz a könyv már megvolt nekünk, sokat olvasott kedvence. Hogyan fedezze fel magában az ember a nőt. Amerikai öntudattal, amerikai szerzőtől. Nem jött vissza a könyvért. Még reggel is ott volt, érintetlenül. Korán ébredtem, Inez hangosan szuszogott mellettem, mélyen aludt. Nem olyan régen érkezhetett, az volt az érzésem. Pár másodpercig figyeltem, hogyan alszik. Rezzenéstelen arccal feküdt, szemgolyói élénken mozogtak, álmodott.

– Anyuék átmennek délután az egyik ismerősükhöz. Ott is alszanak.

– Nem alszol?

Nem válaszolt. A szeme hunyva, már nem mozgott.

– Honnan tudod, hogy átmennek?

– Felhívtak.

– Fél hat van. Mikor hívtak?

– Hajnali kettő körül.

Rendszerint kilenckor fekszenek. Az utóbbi időben már tévét sem néznek, mert spórolnak az árammal. Valamikor egy fél kiló kenyérrel többet vettek, mint amennyit megettek, azóta egyfolytában száraz kenyeret esznek, a frisset nem lehet, míg a régi el nem fogy, az viszont nem fogy olyan gyorsan, mert száraz, nehezen ehető, a friss is kiszárad, mire sorra kerül.

– Egyszer már nekikezdhetnének a frissnek.

– Mi?

Inez felült, végre kinyitotta a szemét. Beesett, karikás.

– Ittál kávét? – kérdeztem.

– Nem.

– Én mindjárt kimegyek anyádékért.

Bólintott. Nem főztem neki kávét.

Anyósom és apósom mosolyogva lépegetett a peronon, a férfi mesélt, az asszony mosolyogva hallgatta. Sose láttam őket így. Mintha réten sétálgatnának, nem egy büdös, zajos vasútállomáson. És alig volt csomagjuk, egy-egy kis táska a vállukon. Amikor megláttak, akkor sem hervadt le a mosoly az arcukról.

– Szervusz!

– Szevasztok. Milyen kipihentek vagytok! – Igyekeztem barátságos lenni.

– Hát persze! Már jó korán lefeküdtünk, a vonat ötkor indult. Inez?

– Nem tudom. Ma még nem beszéltem vele.

– Hogyhogy?

– Haragban vagyunk. Azt hiszem.

– Azt hiszed? – Egymásra nevettek: jé, milyen érdekes a világ. Ők, a savanyú uborka arcúak.

– Igen. És… Nekünk ma dugnunk kellene. Ma nagyon. Van egy fiú. És vele, hárman. Mert az felszakíthatna valamit.

– Akkor… mi elmegyünk moziba.

– Jó. Inez még talán fel sem öltözött. Hazamegyek, és rögtön a combjai közé vetem magam. Egyelőre a vággyal van bajom.

Apósom elmosolyodott.

– Két rövidital, meg ez. – Egy kis zacskót vett elő a zsebéből, cukorkák voltak benne. – Hollandiából kaptuk. Kettőt kapj be. Most!

– Minek?

– Miért ne?

– De miért hármasban? – Anyósom értetlenkedett.

– Négyesben. Az Úr is ott van minden picsában.

– Azt hiszed? – Egymásra nevettek: jé, milyen érdekes a világ.

– Nincs elég időnk beszélgetni. Rohanunk ide-oda. A lakás, az autó… Nem sikerült az a New York-i ösztöndíj sem.

– Vidékre kellene költöznötök.

– Nekem, legalábbis.

Mire hazaértünk, Inez felvágta az ereit, a vérrel teli kádban ült.

– Ezek csak falcolások. – Mondta az apja, a kád szélére ült. A vérrel mocskolt vízből azért kivehetőek voltak Inez idomai. – Szép lány lett.

– Az. – Mosolyodott el a fürdő ajtajában támaszkodó felesége is. – Mi elugrunk valahová reggelizni. Eljöhetnétek velünk dél körül a Szépművészetibe. Monet.

– Nem jutunk be. Tumultus van. – Már kötöztem Inez sebeit, jóddal körbetörölgettem. Inez szótlanul nézett ránk, kifejezéstelen arccal.

– Hazudtam. – Bökte ki végre.

– Ja, ja, ja. Este majd… megbeszéljük a Bajai Halászcsárdában.

– Foglaltattál helyet?

– Foglaltattam.

– Mikor?

– Még tegnap. Azt hittem, hogy majd négyen… – a szüleire néztem.

– Mi, sajnos, ma este nem érünk rá.

– Ja. Akkor megyünk ketten, Inez. Jó?

– Jó.

– Talán innod kéne, lányom, egy kevés vörösbort. Van itthon?

– Nem vesztett annyi vért.

– A bor akkor sem árt.

– Nyugalom kell neki.

Anyós és após elviharzott. Alig mentek, máris csengett a kaputelefon, három rövidet, majd újra. Hiába vettem fel, nem szólt bele senki. Beengedtem. Inez már a szobájában feküdt, én az orvosi lexikont lapozgattam, mit kell tenni a sebekkel. Csak az érdekelt, hogyan kell a sebet, a test sérülését ellátni, azzal nem foglalkoztam, mit jelent valójában, ha valaki bántja magát, kádba ül, eret vág. Kifejezetten nem szerettem volna megérteni.

Kopogtak. Zoli állt az ajtóban, kezében vörösbor. Inez szereti. Mi meg azt, ahogy Inez nagyjából a második, harmadik pohár után beindul.

Értetlenül álltam az ajtóban.

– Inez nemrég vágta fel az ereit – mondtam bambán.

– Tudom.

– Tudod?

– Ő akarta, hogy… – Akkor jöhetett rá, hogy talán én nem tudok a dologról. – Ha kifolyatsz egy kevés vért, a bor gyorsabban és jobban hat, rögtön a véráramba kerül. Azért hoztam ezt. Szerintem a legfinomabb. Már három napja csak vörösborokat keresgélek.

Zavarban volt, sokat beszélt.

– Három napja? Mióta készülődsz ide?

– Három napja.

– Velem csak tegnap délután beszéltél.

Inez jelent meg az ajtóban, huncut mosoly bujkált az arcán.

– Anyuék már nem jönnek vissza.

– Mire készültök?

Zoli belépett. Óvatosan beljebb tolt engem is, mert a döbbenettől nem mozdultam.

– A szomszédok – szólt magyarázkodva.

– Mi van velük?

Inez egyre szélesebb mosollyal nézett ránk. Letekerte csuklójáról a kötést. Zoli hirtelen az egyik karomat kicsavarta (tétova volt, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy erőszakos legyen vagy gyengéd), a másik kezével a zsebeiben matatott. Nem láttam az arcát, mert mögöttem állt, de éreztem, hogy nagyon izgatott, hangosan lihegett. Hideg fém érintette a csuklómat. Hátul összebilincselte a kezemet. Még mielőtt szabadulni akartam volna, a bokám is összekötözte. Inez a csuklójáról leoldott rongyokat a számba tömte, és az előszobaszekrényből elővett kendőjével bekötözte a számat. Minden mozdulata lassú volt, érzéki, átgondolt. Nyoma sem volt a reggeli deprimáltságának, kábultságának.

– Menj, bontsd fel azt a bort! – Zolit küldte a konyhába. Engem ellökött, nekiestem a falnak. Végig a szemembe nézett. Zoli hamarosan megjelent a nyitott üveggel. Zavarban volt, talán félt is.

– Vidd be! – parancsolt rá Inez.

Nem tudtam lépni, Zoli óvatosan felemelt, bevitt a szobába. Egy székre ültetett. Inez öntötte magába a bort, és ahogy a székhez kötözött, finom ingeivel, harisnyáival, már nem nézett a szemembe, igyekezett gyorsan dolgozni. Közben is meg-meghúzta az üveget. Mire végzett, megitta az egészet. Már láttam rajta a bódultságot.

A szék előtt lassan levetkőzött, és magához intette Zolit. Előttem szedte le róla a ruhákat. Elé térdelt. Talán másfél órán át szeretkeztek, Zoli karóráját néztem, amikor a nagy mozgolódásban éppen látni lehetett. Rengeteg olyan dolgot csináltak, amit én soha nem engedtem volna meg nekik, amikor hármasban szeretkeztünk. Inez látta, hogy Zoli zavarban van, gyakran rám pillant, mit szólok a dologhoz. Én igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni. Inez egy fekete harisnyával, amit nem használt fel a lekötözésemhez, gyengéden bekötötte a fiú szemét, hogy ne kelljen látnia engem. Amit férfi és nő tehet egymással, azt megtették előttem. Néha lehunytam a szemem, de nem bírtam csukva tartani. Kíváncsi voltam. Korbácsoltam magamban a féltékenységet, a haragot.

Amikor Zoli már képtelen volt újabb csatákra, Inez elém térdelt, és kielégített. Csak a kezét használta. Közben Zoli már felöltözött, menni akart, de Inez még visszahívta. Megoldotta a fiú nadrágját, és kérte, hogy dőljön előre. A szemem láttára nyalta ki a kicsit szőrös feneket.

– Elválok tőled – mondtam halkan, amikor kiszedte számból a rongyokat. Zoli már elment. Inez is felöltözött.

– Miért? – kérdezte őszinte értetlenséggel. – Mindig azt akartad, hogy kurvás legyek a szexben. És szereted, ha megalázlak, ha féltékeny lehetsz. És buzi is lennél, ha nem félnél tőle. Örülj, hogy nem baszattalak seggbe!

– Elválok tőled.

– Terhes vagyok! Lesz egy gyereked!

Elrohant, lekötözve hagyott, rám zárta az ajtót. Pár óra múlva jött meg. Józan volt, kedves. Mekis kaját hozott, a kedvenc ásványvizemet, energiaitalt, pár újságot és egy könyvet, a terhességről, a csecsemők gondozásáról.

– El akarok válni – mondtam.

– Dehogy akarsz. Ma végiglapozgatjuk ezt a könyvet.

Mosolygott. Önfeledt, odaadó szeretettel átölelt.

II.

Önfeledt, odaadó szeretettel átölelt.

III.

– Találkoztam ezzel a nővel. Össze fogunk házasodni. Csak egyetlen rövid kérdésem van. Ha elveszek egy nőt feleségül, ismert legyen vagy ne ismert? A házasság miről szól? Egymás megismeréséről, vagy az élettel vívott harcról, amit a legjobb olyannal végigküzdeni, akit ismerek, akiben bízom?

– A vipasszána végén megkapod a választ.

– Faszság.

IV.

– „Néha úgy érzem, a lelkiismeret csak póráz.”

– És te ezért vagy féltékeny, mert ezt mondta?

– Csak gondolj bele! Gondolj bele! Kimondta. Ez varázslat. És ennek már kettő vagy három éve. Mára megvalósulhatott.

– Mi?

– Hogy gátlástalan lett.

– És az baj?

Tipikus, férfiak közötti kávéházi beszélgetés.

V.

– Ha négykézláb van előtted és rácsapsz a seggére, egész a tarkójáig végigremeg rajta a háj.

– És ez szerinted nem gátlástalanság?

– Mi van? Én ezt csak hallottam!

Ez is tipikus kávéházi beszélgetés. Ugyanaz. Csak már zaklatottabb voltam.

VI.

Nem tudtam eldönteni, hogy mellébújjak, s magától értetődő természetességgel furakodjak hozzá, vagy feküdjek az ágyba, üljek, nekidőljek a falnak, feltűnően, lássa, hogy nem alszom, s várjam meg, amíg jelét adja, hogy közeledhetek. Vagy nem adja jelét. És akkor elalszik pár perc alatt. Megnyugtatja, hogy már fekszem én is, az ágy meleg, a takaró puha, zavartalan az éjszaka, nem vacogtat, nem izzaszt, nincs súlyos tegnap, nehéz nap, szorongató holnap, csak a lassan elő-előkúszó álmok seregei, az óvatos, mézcsorgáshoz hasonlítható lassúsággal előcsorduló képek, színek és nyugalom: a sötétség eleganciája, jósága. A sötétség nem harap, nem karcol, nem karmol, nem ijeszt. Kúszik, mosolyogva, duruzsolva elterít, leple van, bizony, rád teríti, hűvös lepel, elfeledteti veled a nappal örömeit, a nehézkedést dicséri, bőröd alól is kiszivárog, lassan elhiszed neki, hogy te is ő vagy, és magadhoz öleled, mint anyádat vagy gyerekedet, nem érzel veszélyt. Ha rám nézne ilyenkor, tornyot vagy ismeretlent lát, a világ leegyszerűsödik, és eszébe sem jutna, hogy várok valamire, rá vagy alkalomra. Semmi sem több önmagánál. Rezzenéstelen csend, háboríthatatlan nyugalom. Ilyenkor már nincs jogod érezni, kérni. Várjam-e meg ezt az állapotot? Vajon ő mit szeretne? Vár-e ebben a pillanatban valamire? Talán arra, hogy hagyjam, hadd aludjon el. Talán arra, hogy odabújjak hozzá. Ha megkérdezem, oda a varázslat, a csoda, a férfi hal meg, és kételyekkel küszködő kisfiú kérdez: mit szabad, mit nem? A férfinak (úgy értem, a világ férfilényegének), ha nem akarja, akkor is erőszakosnak kell lennie. Ezt jelenti ő. Ha férfi akarok lenni, tehát, meg kell szereznem, amit szeretnék. Mit szeretnél, férfi? A férfi-lényeg szeretné, amit szeretnék? Vagy én szeretném, és a bennem is élő férfit használom fel rá, hogy megszerezzem? Vajon érzi, tudja mindezt ő is? Szuszog. Nő. És mit szeretne ő? A nő. Nő ő most egyáltalán?

– El kell kapni, és betenni neki. Előbb tiltakozik, de megtanul tisztelni.

– Marhaság, én nem hiszek ebben.

– Mert nem vagy férfi.

Kamaszkorunk beszélgetései jellegzetesen így folytak. A legférfiatlanabb, akinek még sosem volt csaja, aki nem csókolt, aki nem volt szerelmes, akibe nem volt soha, senki szerelmes, az volt a leghatározottabb, ha a férfias viselkedésről beszélgettünk. (Szőke, szemüveges, keménykötésű, érzelgős fiú.) El kell kapni, be kell tenni. És mi hittünk neki. Féltünk, hogy igaza van. Azért hittünk neki. Hiszen ha nem lenne igaza, miért félnénk, tettük fel magunknak a kérdést. Ágy hát hittünk neki, de úgy tettünk, mintha nem hinnénk, mintha elfogadhatatlan lenne az igazság. Úgy tettünk, mint akik abban hisznek leginkább és mindenekfelett, hogy a világ alakítható, olyanná tehető, amilyennek mi szeretnénk. Szelídnek, szeretettel építkezőnek. Hittük, hogy a világ változik és épül, nem pedig egy félbehagyott, ottfelejtett Bábel-torony, ami torz és csúf, és lebontani sem érdemes.

– Kérlek, pisilj a számba!

Inez nem válaszolt.

– Alszol?

– Majdnem.

– Kérlek, pisilj a számba!

– Miért?

– Nem tudom.

– Hogyan?

– Csak térdelj a fejem fölé, és engedd, hogy rám csurogjon.

– Szeretkezni akarsz?

– Nem. A bizalmadra van szükségem.

– Én nem hugyozom le azt, akiben bízom.

– Ha bíznál bennem, máris megtetted volna.

– Szóval már megint elbasztam valamit?

– Talán én.

Akkor lehugyozott. És én boldogan nyeltem, amíg bírtam, a forró egyáltalán-nem-italt. Van erre valami szép szó? Vizeletét? Nedűjét? Pisi? És én boldogan nyeltem, amíg bírtam, a forró folyadékot. Egy idő után szememet is kinyitottam, bár csípett, és szinte elviselhetetlen égő fájdalmat éreztem, de elégedett voltam, nem mozdultam.

Már hat hónapos terhes volt akkor.

VII.

Az elmebaj a személyiség láza. A láz nem betegség.

VIII.

Tulajdonképpen a fülformája tűnt fel először. Se az övére, se az enyémre nem hasonlított. Azt is csak örökölnie kellett! Nincs az embernek saját füle, örökölt füle van. Pláne, ha nem olyan átlagos fül. Jellemző akkori magányomra és kétségbeesettségemre, hogy képes voltam több száz kilométert utazni, anyósékhoz, hogy az ő családi fotóikat, aztán szüleimhez, hogy a mi családi fotóinkat is összegyűjtsem. Nagyapák, nagymamák, dédek, szépek. Még egy genetikus barátommal is leültem beszélgetni. Egy novellámhoz kell, magyarázkodtam neki.

– Miről szól?

– A férj megcsalja a feleségét, és… Vagy fordítva: a feleség a férjet. És a gyerek füléről derül ki az egész.

– Jaj, ne má! Ez olyan… hihetetlen.

– Az.

– Persze attól függ, hogy írod meg.

Eltelt fél év. Bence (milyen gyáván választott név) már másfél éves volt.

– Kinek a fülét örökölte? – Kérdeztem kedvesen Inezt. Bence a kiságyában, elégedetten alszik szoptatás után.

– Hm? – Csak tudnám, hol és hogyan tanulják a nők ezt a kedvességet, ezt a természetességet. Vagy a mosolyt. Van tanult mosoly. Ha nagyon megfeledkezik magáról, egészen máshogyan mosolyog, máshogyan néz. És van a tanult mosoly és nézés. Amikor el akar érni valamit, vagy leplezni. Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy a hazug mosoly és nézés ez. Mert éppen a tudatossága adja értékét és őszinteségét. Az egyik mosoly az ez-vagyok-, az utóbbi az ez-szeretnék-lenni-mosoly. És a ki-vagyok-valójában éppen olyan fontos, mint a ki-akarok-lenni. Vagy fontosabb. Talán akkor tanulják, amikor összebújnak, ovis, alsós lányok, az udvar egyik szegletében, körbeállnak, susmognak, az egyik hátranéz, aztán a többi is, egyenként, legfeljebb ketten egyszerre, és rögtön vissza, szorosabbra záródik a kör, összedugják fejüket, és akkor még egy valaki, a fontos, a kis közjáték főhőse, megint kisandít a körből, szinte árulás ez, a lányokat hallgatja, de a fiúcskát nézi, mosolyog. Ilyenkor tanulják!

– Mert se az enyémet, se a tiédet.

Talán nagyapádnak volt ilyen – a tanult mosoly.

Akkor elővettem IKEA-íróasztalom fiókjából az összes fotót, már jóval korábban kiválogattam azokat, amelyeken jól látszódnak a fülek. Elé raktam.

– Ilyen fül nincs családjaink fotókkal dokumentált történetében. – Nagyon kimért voltam.

– Mit akarsz ezzel? – Nehezen hitte el, hogy ártatlanul feltett kérdésem mögött pár hónapos munka áll. Félt is, csodált is. Azt a nézést, azt az arcberendezést nem tanulta.

– Feltűnően hasonlít Zoli fülére.

Elfehéredett.

IX.

Maszturbálós házasságban éltünk akkoriban.

X.

Beismerte végül is, hogy Zoli. De csak baleset volt. Kérdeztem tőle, honnan tudja, a fül nem tuti bizonyíték. Apavizsgálaton volt.

– De tényleg csak baleset volt. Ha hiszel az ilyesmiben.

Hittem. Hiszek. Miért ne hinnék? Abban is hiszek néha, hogy vannak idők, amikor semmi sem lehet véletlen. De van úgy, hogy lehet.

XI.

Elváltunk, és vadházasságban éltünk tovább.

XII.

Apu írt egy rövid levelet, hogy pár napja nem eszik. Két-három percet gondolkodtam, mit tehetnék. Felhívtam az egyik alig-ismerősömet, és kölcsönkértem tőle, mondtam, nem tudom, mikor adom vissza, apámnak kérem, ő biztosan nem adja meg, de nekem sincs pénzem, ezt viszont apám nem hinné el, de nem is szeretném, ha elhinné. Már másnap buszra ültem (kényelmes, légkondicionált, sötétíthető ablakok), és száguldoztunk a kis magyar hegyek szédítően kanyargós útjain. Apu nem akarta elhinni, hogy már megkaptam a levelét, azt hitte, véletlenül jövök, és én végül azt mondtam neki, hogy tényleg véletlenül, nyilván otthon vár a levele.

Kérdeztem tőle, hogy volt ő anyuval. Kati velem volt.

XIII.

Két dolgot nem képzeltem el még soha: a mennyországot és Istent. Az utóbbira most sem vagyok hajlandó. A mennyország azonban, legalábbis egy szelete (szele megcsapott) ízlelhetővé vált, megéreztem, tehát muszáj volt belegondolnom, megteremtenem, hagyni, hogy érzéseket keltsen bennem (talán ezt hívják egyszerűen odaadásnak): éltem egy keveset az elképzelt gondtalanságban. S mindezt egyébként egy művészieskedő pornófilm („A bujaság kertje”, LUXx videó) felvezető szövege miatt: képzeld el a mennyországot, ahol nincsenek gondok, mindig jó az idő, blablabla. Ködös képeken lenge ruhás lányok és fiúk táncolnak, kergetőznek (Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben, sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregben.) Be kellett ismernem akkor: harminckét éven át védtem magam a mennyországtól. (Egy alkalommal pedig a Burger Kingben, a legrettenetesebb menüt majszolgatva éreztem életem legnagyobb ízélményét. Olyan intenzív, a testem és lelkem [vagy ami nem a test] minden erejét, pillanatát, jelenlévőségét megkívánó élmény volt az: a hamburger egy falatja vegyítve a kóla szokásos ízével, a szétomló és elkeveredő anyagok ismeretlensége, hogy ha mertem volna, leborulok a nagy úr előtt, akinek vendége vagyok. Nem volt ízlésem, úgy értem, kritikai ízlésem, nem tudtam, hogy a falat ízlik-e vagy sem, csak annyit éreztem, hogy vannak ízlelőbimbóim, van fájdalmasan dolgozó nyálmirigyem, gyomrom, bélrendszerem, és mintha éreztem volna a tudományosan soha le nem írható erőket, amelyek a spermiumokat, a géneket hajtják-üzemeltetik, forgatják a bolygókat és összerántják az univerzumokat. Talán nem tudják, miről beszélek. De biztos vagyok benne, hogy meg fogják egy napon.)

Szörnyű élmény volt a mennyország.

Feküdtem szeretőm karjai között. Erősen kívántam, de nem akartam vele szeretkezni, vágyamat akartam vizsgálni, ismerni, határait keresni. Vajon ez az erős kívánás áthelyezhető-e másvalakire, esetleg másvalamire? A pusztulásra való felkészülés volt ez: ha majd olyan [öreg, fáradt, lelketlen, szellemtelen, korcs, vágytalan, szívtelen, megközelíthetetlen, megközelítésre képtelen, szánalmas, undorító, bebörtönzött, elrabolt, megkínzott, beteg, szegény, halott, unalmas, kegyetlen] leszek, hogy feltámadt vágyaimat nem tudom kielégíteni, képes leszek-e önmagamban élni? Meg akartam tanulni, amíg volt min gyakorolni, az elfojtást, az átalakítást, a figyelmen kívül hagyást. Lehunytam a szemem, nem törődtem vele, hogy Kati sértődötten kínlódott mellettem. Én voltam az egyetlen férfi az életében, aki ki tudta volna őt elégíteni, mert nem viseltem el, ha más is hozzáért volna – Inezzel más volt a helyzet. Azt sem tudom, vajon Kati olyan nő lett volna-e, aki képes egyszerre több férfitól is beszerezni a testi, lelki (vagy ami nem testi) kielégülést. Lehunytam a szemem, és az engem is kínzó vágy elől a fantáziámba menekültem. Mesébe. Mennyországba. Az én mennyországomban nem gyötör a vágy. (Azért oda.) Az én mennyországom véges. Az én mennyországom egyszerre kábító és józan. Az én mennyországom megismerésre sarkall. Az én mennyországom társas. Az én mennyországomban a halak kijönnek a partra, körülnéznek, beszélgetnek, kártyapartit játszanak a tengerparton. Egyesek folyókba ugranak (juhé, folyó, sodor, áramlat, kicsi, kaland, felfelé, fák, sekély, ejha), mások farkukat lógatják a tenger sós vizébe, hegycsúcsra érve zihálnak, napba néznek, pikkelyeiket rendbe teszik. Az én mennyországomban átölelhetsz bárkit, mert az nem zökkent ki a szerepedből. Az én mennyországomban szembe jöhetsz magaddal az úton. Van betonút. Néhányan szerződést kötnek. Nem értem, de legyen. Az én mennyországomban nem minden úgy van, ahogy én szeretném. Az én mennyországomban nem értek mindent. Talán valaki irányítja. Talán nem. Az én mennyországomban az idő… az idő… az odavisszaság, a rend, ok-okozat, az idő tehát… biztos, hogy van. Mozgékony. Te mozgatod. Én mozgatom. Nem kínoz meg mozgékonyságával. Szolgálatodra van. Megérdemled? Megérdemled, mert különleges vagy az én mennyországomban. Valóban az vagy. Nem csak a törvények mondják ezt, sokkal biztosabb forrásból tudhatod: vannak entitások (milyen szerencse, hogy ismerem ezt a szót), amelyek vágynak olyan vagy az lenni, ami te vagy. Az én mennyországomban.

Nagyon kínzó dolog ebből a mennyországból felébredni. Telefoncsörgésre. Inez hív, sír, baleset történt Bencével.

XIV.

Apám elkezd mesélni. A kocsma felé menet. Örömében. A kocsma miatt. Az ital miatt. A várható kábulat miatt.

Kati nagy ivó. Apám öreg, hát iszik. Kati fiatal, azért iszik. És van ez az öröm, amikor közeledsz a kocsmához (a nagy jó felé közeledsz; átveszel egy jelentős összeggel járó díjat, lottónyereményt; még az igazak álmát szenvedő szerelmed háza előtt állsz, saját kulccsal nyitod a kaput; közeledsz a jóhoz, és ettől jó leszel, beszédes, odaadó, kellemes, közvetlen, nyílt). Apu mesélni kezd. Hogy ő és anyu. Mellette állunk, én és Kati. És Inez. Főleg én és Inez. Apu mesél Katinak, hogy én és Inez. Hogy apu és Kati. Én és anyu. Anyu és Inez. Kati és Inez.

– Én is iszom – mondom fáradtan, elfehéredve.

– Nem szoktál.

– Most pálinkát. Sokat.

Apu beszél.

– Nem ő volt ám az egyetlen anyád.

– Ez mit jelent?

– Nem voltál még egyéves, amikor elhagyott. Elköltözött egy emberhez. Mindenét elvitte. Ruha, fényképek, pénz, ami csak az övé volt. Én meg összeálltam valakivel. Az nevelt téged másfél évig. Anyut mondtál neki. Oszt akkor visszajött anyád.

– És ez ki volt?

– Mindegy már az.

– Nem az – szólt Kati. És engem ez komolyan megijesztett. Harcra akar kelni Inezzel? Nem elég neki szeretőnek lenni? Már mindannyian spiccesek voltunk.

– Az! – ellenkeztem kétségbeesetten.

Kati szeme villámokat vetett.

XV.

– „Néha úgy érzem, a lelkiismeret csak póráz.”

– És te ezért vagy féltékeny, mert ezt mondta?

– Csak gondolj bele! Gondolj bele! Kimondta. Ez varázslat. És ennek már kettő vagy három éve. Mára megvalósulhatott.

– Mi?

– Hogy gátlástalan lett.

– És az baj?

Tipikus, férfiak közötti kávéházi beszélgetés.

Én és Zoli beszélgettünk. Akkor már túl voltak a „baleseten”. Ágy már egészen más, mi?

XVI.

Kis Bencének eltörött mindkét lába. Anyós, após, Inez – mindenki sír. És még valaki azt találja mondani: hát te ilyen szívtelen vagy, hogy még csak nem is párásodik a szemed! Mindegyik sír. Vagy a múltban vájkál, vagy a jövőbe szalad. Bencét itt hagyják egyedül a jelenben. Magukkal foglalkoznak. És rám szólnak, milyen szívtelen vagyok. Bencének nincs rossz hangulata, fájdalmai a nyugtatóinjekciótól csökkentek, játszana már, műteni nem kellett, meglát, elmosolyodik. Nem tudom, miért hagynak minket kettesben, mintha megbeszélnivalóm lenne vele, az ajtó üvegén át kukucskálnak, integetnek, bátorítanak, lépjek hozzá közelebb.

– Szia, Bencus!

– Szia, apa!

– Milyen volt, amikor eltörött?

– Sötét lett a szememben. És nagyon fájt.

– Hoztam neked egy Byonicle-t! Ez volt a legnagyobb.

Felragyog a szeme.

– Anya itt alszik a kórházban, de én is bejövök mindennap, amíg haza nem vihetünk.

– Te nem tudsz itt aludni?

– Annyi hely nincs. Te, szerintem sokkal jobb, hogy vidéken törted el a lábaidat, mert Pesten olyan zsúfoltak a kórházak. Meg nem lehetne ilyen sok, szép fát látni az ablakból.

XVII.

– Min gondolkodsz? – Inez lépett a hátam mögé, vállamra tette a kezét, simogatott.

– A géneken.

– Megint kezded?

– Nem, nem. Tényleg. Azon gondolkodom, hogy a feladatomat eddig nem végeztem el.

– Milyen feladatodat?

– Nem adtam tovább a génjeimet.

– Megint kínozni akarsz…

– Nem, nem. Még nincs gyerekem! Biológiailag. Ez kicsit nyugtalanít. Te már elvégezted a biológiai programodat. Zoli is. Neki van egy fattya – akit én, furcsa dolog – a legjobban szeretek a világon. Meg van egy saját, hivatalos gyereke is. Akit meg ő szeret a legjobban. Neked is van sajátod. Sajátunk is van. De sajátom nincs. A génjeim csak bennem. Még nem hódítottam meg petesejtet. Nem működtem közre zigótaügyben. Tegyük fel, hogy tanulnak a gének, átvisz a DNS olyasmit is, amit nem hozott, hanem tanult. Akkor az, amit én tanultam, amit én láttam, amit én éreztem, elveszik. Tudod, egyszer már mondtam neked, hogy szerintem vannak a világban véletlenek, néha balesetnek kell őket hívnunk, és vannak nem-véletlenek. Ez, hogy nincs még saját gyerekem, nagyon-nagyon valószínű, hogy nem véletlen. Hiába vagyok termékeny…

– Honnan tudod?

Elmosolyodtam.

– Megbizonyosodtam róla. Megvizsgáltattam a fehér-népet. Szóval: hiába vagyok termékeny fizikailag: lelkileg (vagy ami nem a test) tökéletesen sivatagszerű, halott vagyok. Ezen gondolkodtam. Szeretnék egy kislányt.

– Én szüljek?

– Nem most! Kilenc, tíz, vagy húsz hónap múlva.

– Tudod, hogy… Most nem vállalhatunk gyereket. Úgy értem, még egyet.

– Ez az a válasz, ami engem sivatagszerűvé tesz. A gondolataidat, a vágyaidat nem tudom megtermékenyíteni. Hiába az egészséges méhed, a prosztatám, a herék. Mivel nem a mennyországban vagyunk Istennek tetsző élet utáni jutalomutazáson, elsődleges feladatunk a szaporodás – kezdtem gunyorosan és modorosan beszélni, mintha kiselőadást tartanék. – Te egy nem testi értelemben terméketlen férfi mellé szegődtél szeretni. A természet azonban követeli, ami jár neki, a sokaságot! Hát segítségedre sietett. Zolit küldte mentőangyalul. Ezen gondolkodtam.

– Én ezt nem bírom. Soha nem hagyod abba! Mintha csak én akartam volna az egészet! Mintha egy kibaszott kurva lennék, amikor csak azt csináltam, amin te fantáziáltál! Engem te nem kínzol tovább!

Sírni kezdett, zokogni. Nem szabadott volna elmondanom, min gondolkodom.

XVIII.

A vád szerint szexuálisan és lelkileg (vagy ami nem szexuális) aberrált vagyok. (Az legalább nem öröklődik, vigasztalt az ügyvédem.) Hiába hivatkoztam szabad szerelemre, Byronra, Cathrine Millet szexuális életére, a 60-as, 70-es évek szexuális forradalmára, arra, hogy Angliában elvileg még ma is büntetik a seggbekukit. És hogy Ausztráliában törvény írja elő, hogy a taxik csomagtartójában mindig legyen egy köteg széna. Beaconsfieldben bűncselekménynek számít két színnél többre festeni a házat. Kínában csak intelligens személy kerülhet kollégiumba. Dániában az épülethez csatolt bármilyen garázs automatikusan 15,5-szeresére növeli az építmény értékét. Franciaországban tilos a síneken csókolózni vagy disznót Napóleon névre keresztelni. Izraelben szombaton tilos az orrpiszkálás. Skóciában tehéntulajdonos nem lehet ittas, és bűnösnek tartanak minden megvádolt személyt, míg be nem bizonyosodik ártatlansága. Szingapúrban tilos leszopni vagy kinyalni valakit, hacsak nem előjátékról van szó. Ugyanitt tilos liftbe pisilni. Svájcban illegális dolog bérházban, este tíz után vécét lehúzni. A csoportos házasságról, a hippikről, a liberalizmusról már nem is ejthettem szót.

Mivel mi Inezzel érzelmi és gazdasági közösségben éltünk, továbbá ún. előttemező tanúk aláírásával hitelesített szerződéssel sem rendelkeztünk, vagyon- és gyerekmegosztási vitánk alakult ki (mely tulajdonképpen arról szólt, hogy ő el akart tőlem menni, én meg nem akartam, hogy elmenjen), és végső tehetetlenségünkben polgárjogi pereskedésre kerítettünk sort. Én már nem tudom, miért, de feltételezett aberrációm jól jött Ineznek és ügyvédjének. Én, rövidnek mondható, önmagammal való tusakodás után elismertem, hogy elfajzott vagyok. Ennek ők nagyon örültek. Felezzük a vagyont. Jól van. Csak ne hagyj el, Inez! Azért maradjak, hogy tovább kínozhass? Egy nagy ló…!

Egy szombati napon elvitte a bútorok és a gyerek felét (a testet vitte, a lelke [vagy ami nem a test] nálam maradt), majd vasárnap reggel telefonált, hogy terhes. Minden kétséget kizáróan tőlem.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 26. szám