Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

Európa belgái

Méd levelek

A hazai sajtóban viszonylag kis port vert föl az utóbbi hetek egyik érdekes diplomáciai balhéja: az európai alkotmányra mondott „nee” után a belga külügyminiszter Harry Potternek nevezte a bubifrizurás, szemüveges, kisfiús holland miniszterelnököt, Balkenendét. (Az olvasó képzeletére bízom, analóg esetben mit kapna nyakába a vigyázatlan szájú magyar politikus.) Az Unió két alapító tagja, két kulturálisan egyívású ország zördült össze tehát, s a helyzet bonyolultságát tükrözi a flamand kormányhoz közel álló forrásunk azon megjegyzése, hogy a kihívó jellemzés szerencsére szövetségi politikustól származik. Belgiumban ugyanis, amióta sikerült józan ésszel feloldani a már-már hideg polgárháborúvá fajuló etnikai ellentéteket, a belga mellett egyebek közt flamand és vallon kormányzat is működik. Ráadásul a flamandokat – ez ügyben Oscar Wilde angolokra és amerikaiakra vonatkozó aranymondását szokták idézni – közös nyelv választja el holland testvéreiktől, s viszonyukra a kölcsönös morgás, olykor gyanakvás a jellemző.

És mindez Európa szívének szívében.

És mindezek után az olvasó talán árnyaltabban tudja értékelni, hogy a három évtized vitái, bürokratikus hányattatásai után tavaly megalapított Flamand-Holland Ház – Greetje van den Bergh igazgatásával – nem az elvált nemzetrészek közötti hídépítést, a holland kultúra brüsszeli terjesztését tartja fő feladatának. Hanem – a régi, szoros flamand-holland kapcsolat folytatásaként – az európai sokféleségről, társadalomról és politikáról folytatott viták és töprengések színhelye kíván lenni. Ezt szolgálta a Mind Europe (Gondolat-Európa) program keretében, júniusban megrendezett háromnapos sorozat, ahol az Unió régi és új tagországaiból érkezett írók, újságírók, filmesek vitatkoztak és töprengtek Európáról. Durván fogalmazva arról, hogy ki más tehetne itt valamit, mint az értelmiség, ha már a politikusoknak sikerült elrontaniuk, amit lehetett.

Három napon át próbáltunk dűlőre jutni az „Európa-erőd”, a közös kulturális azonosságtudat, a szabadság ésszerű korlátai (mi történik, ha a szabadság rasszizmust és idegenggyűlöletet szül?) meg az értelmiségi szerep ügyében. (Gera Judit, az ELTE Néderlandisztikai Központjának tanszékvezetője mellett jelen cikk szerzője is bele-beleszólt.) Néztük a vetítéseket. A harmadik nap végére bennünk, a káká-európai kétkedőkben egyre jobban megerősödött valami regionális öntudat. Az Angliában munkát kereső vagányokról szóló lengyel féldokumentum-féljátékfilmben még csak vihogva fedeztük fel a magyarországi lakótelepek tárgyi világát, a rozsdás acél pingponghálóval bezárólag. A határ fogalmát körüljáró, öt rövidfilmből álló alkotás lengyel részében viszont döbbenten láttam, hogy az elcsatolt fehérorosz végekről hatvan éve áttelepített néni ugyanúgy ujjatlan, virágos nejlonotthonkát visel vastag kötésű kardigánja fölött, mint zalai szomszédasszonyunk. A cseh részben azt nem értettem, hogy az ifjú rendező hol láthatta Gazdag Gyula Bambini di Praga-feldolgozását. Az erdélyi roma és magyar fiatalember bécsi kalandját elbeszélő, rendkívül mulatságos magyar rész (rendező: Lakatos Róbert) egy kiváló humorú flamand történész szemszögéből túl egzotikusnak rémlett („mintha azt akarnák megmutatni a nyugatiaknak, amit a nyugatiak keresnek”). Az eszmecsere végül is arra terelődött, hogy a közös kulturális identitáshoz valahogyan meg kellene ismernünk egymás vonatkoztatási rendszereit. Ebben segített – talán ténylegesen is, de szimbolikusan feltétlenül – a harmadik napon vetített lengyel film, amelyben Európa közepeit találták meg. Európának természetesen sok középpontját tartják nyilván, Baden-Württembergtől Braunaun (igen, Hitler szülőhelyén) és Lengyelországon át Litvániáig. S ahogy a riporter halad nagyjából nyugati-keleti irányban, úgy váltja fel a jólétet a nyomor, „az Adolf szülőházát” és a kattingató japán turistákat a Lenin-szobor és a nyírfa póznára szerelt tévéantenna, mely megfelelően óvatos forgatással behozza a moszkvai stúdióban szónokló főminisztert. A film második felének színhelye Kárpátalja, ezen belül Rahó, ahol szintén Európa közepe van. És az évtized legmelegebb nyári délutánján a Nyugatról, Középről és Keletről jött értelmiségiek mérlegelhették, hogy Európa közepe: a nyomor, a ruszin sámán, a gázellátás híján a lecsukott tűzhely tetején működő kétlapos Mecsta, az ukrán bulvársajtó, a Tisza nevű sebes hegyi folyó elmosott hídja helyett kifeszített kötélpálya és a közmondásos zsidó bácsi, aki – talán – a Monarchiában született, Csehszlovákiában nőtt fel, Magyarországon vészelte át a vészkorszakot, a Szovjetunióban nősült és ment nyugdíjba, végül Ukrajnában nem panaszkodik ortodox keresztény felesége oldalán (de román menye van). Aki a lengyel rendezőasszisztensnek énekli enyhe jiddis akcentussal, hogy „Oh, Susanna! Wie ist das Leben noch so schön!”

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 26. szám