Forrás: ÉS

MARTINKÓ JÓZSEF

A király meztelen avagy a lógó lóláb

Építészet

Már talán egy hét is elmúlt azóta, hogy a nagyközönségnek is bemutatták az 1956-os magyar forradalom központi emlékművének megtervezésére kiírt nemzetközi pályázat eredményét a Műcsarnokban az arra hivatottak. Ünnepelhetnénk tehát, hiszen az elmúlt tizenöt év demokráciaépítése, de maga a rendszerváltás aktusa is, gondolok itt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére, ezer elszakíthatatlan szállal kötődik 56 tanulságaihoz. Akkor, ott néhány naiv, boldog napig úgy tűnhetett, hogy a demokrácia őszintesége végül mégiscsak győz a zsarnokság hazugságai felett. Egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy az akkor történtek után talán már mindig mondható a fehér fehérnek, a fekete feketének. Annak, hogy alább mégiscsak ünneprontó kritikai megjegyzéseket kell olvasniuk e jeles pályázat eredménye kapcsán, egyedüli célja az, hogy ez így is legyen.

A most zárult 56-os pályázat előzményeit, illetve a hivatalos végeredményt ekként foglalja össze a Miniszterelnöki Hivatal beszámolója. „2004. augusztus 25-én a kormány határozatban döntött arról, hogy 2006. október 23-ára készüljön el az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékműve a volt Felvonulási téren. A helyszínül a szakértőkből álló 1956-os Emlékévet Előkészítő Emlékbizottság az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor helyét javasolta. (…) A pályázati kiírás az emlékbizottság által meghatározott alapelvek szerint a Budapest Galéria szakmai segítségével készült. A zsűri a magyar képzőművészeti és építőművészeti szövetségek, egyetemek által delegált szakértőkből állt, akik 79 beérkezett mű közül választották ki a díjazottakat. (…) A pályázatot és a vele járó ötmillió forintos I. díjat az i-ypszilon csoport (Emődi-Kiss Tamás, Papp Tamás, György Katalin) pályaműve nyerte, melyben a forradalmi eszmét utcakövek közül kiemelkedő vasoszlopok idézik meg. Az egy pont felé törekvő oszlopok rendje éket formál, amely felhasítja a tér burkolatát, a hely múltját: a tribün, a Sztálin-szobor és a Felvonulási tér emlékét. A 2006 darab, változó magasságú, 23×23 cm keresztmetszetű (sic!) vasoszlop alkotta ék tengelye a Dózsa György úttal ötvenhat fokos szöget zár be. A park felőli embermagas álló oszlopok rusztikusan rozsdásak, és olyan elszórtan helyezkednek el, hogy be lehet közéjük lépni, állni. Az ék csúcsának közelében a már rozsdamentes oszlopok tömbbé tömörödnek, magasságuk 1,9 métertől nyolc méterig nő. (…)” Mivel személyes meggyőződésem és tapasztalatom, hogy nemtörődömségből, lustaságból, érdekből, tudatlanságból, gőgből és még vagy ezer okból a hazai építészeti, képzőművész elit, a döntéshozók és a politikusok még mindig nem érzékelik a társadalmi párbeszédben, a nyilvánosságban rejlő lehetőségeket akkor, amikor egy-egy köztéri alkotás létrehozásáról határoznak – kritikusként kénytelen vagyok szót emelni.

Először röviden a zsűri összeállításáról, illetve a nyilvánosság bevonásának kérdéséről. Az emlékmű felállítására 2002-ben indított kezdeményezést Szőcs Géza író, amelyhez pártállástól függetlenül csatlakozott mintegy százötven értelmiségi. Vagyis a kezdeményezés akár még nyitott, demokratikus alapokról is indulhatott, ám a pályázat végső eredményével kapcsolatban már csak a nemzetközinek mondott zsűri lehetett kompetens, természetesen a nyilvánosság gondos kizárása mellett. Az elnökként Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója vezette zsűriben a nemzetköziséget dr. Hans Belting, az Internationales Forschungszentrum Kulturwissenschaften igazgatója biztosította (!?). További szavazati joggal rendelkező tagok: Boros Géza művészettörténész, Csíkvári Péter szobrászművész, dr. Fabényi Júlia művészettörténész, a Műcsarnok főigazgatója, Ferencz István építész, Körösényi Tamás szobrász, Lázár Antal építész, dr. Schiffer János főpolgármester-helyettes, Szöllőssy Enikő szobrászművész. Az első pletykák szerint a zsűri szakmai tekintélyét Hans Hollein világhírű osztrák építész, a nemzetközi építész szakma egyik fenegyereke, vagy ha tetszik, nagy öregje, „élő klasszikusa” emelte volna. Ehhez annyit érdemes tudni, hogy az építész zsűrikbe azért delegálnak nemzetközi szaktekintélyeket, sztárokat, mert ők személyükben garantálják a döntés színvonalát is. Egy sztár ugyanis nem adja a nevét, pontosabban nem blamálja magát egy gyenge vagy közepes terv támogatásával. Ez sokak szemében erős tekintélyvesztést eredményezne ugyanis. Egy magára valamit is adó pályázó, főleg ha külföldi, ezért elsősorban a zsűri névsorán, illetve a pénzdíj nagyságán tudja lemérni a pályázat színvonalát. Ekkor mérlegeli, hogy induljon-e egyáltalán. Rövid példa. 2000-ben a magyar illetőségű Graphisoft, többek között Axel Schultes német sztárépítész és Eric van Egeraat zsűrizése mellett írt ki pályázatot egy kisméretű, Duna-parti konferenciaterem megtervezésére: ötvenöt országból több mint ötszáz regisztráció, majd kétszázharminc pályamű érkezett.

Az ettől a modelltől eltérő zsűri mérlegelése során a szűk, belső szakmai keretek között maradva kizárólag olyasféle konklúziót képes megfogalmazni, ami képtelen kapcsolódni a „külvilág” realitásaihoz. Mivel nem vagyunk ennek a döntésre jogosult elitnek a tagjai, csak feltételezhetjük, hogy talán egy íratlan belső szabály- és viszonyrendszer eredményezheti ezt, ami sokszor személyi összefonódásoktól, érdekkapcsolatoktól sem mentes. Más országokban a közösségre közvetlenül ható, államilag, közpénzből finanszírozott beruházásokra kitüntetett figyelem irányul. Ilyenkor az adott ország szakmai elitjének belső köreit egyfelől nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűrivel tágítják, másfelől az első, titkos pályázati kör után a válogatásban bent maradó pályaműveket a nagyközönség számára is megismerhetővé teszik a beruházás helyszínén. Gondosan ügyelnek ugyanakkor arra, hogy a végső döntés előtt, az építés megkezdéséig maradjon kellő mennyiségű idő arra, hogy a laikus közvélemény, az újságírók, a szakma véleményformálói, civil értelmiségiek a sajtóban párbeszédet folytassanak a számukra legmegfelelőbb megoldásról. Ágy tágul a keret, gazdagodik a leendő mű kontextusa, a civilek inkább részeseinek érzik magukat a döntésben. A nyílt színen lefolytatott vita, párbeszéd, eszmecsere után végül a zsűri megint összeül, majd dönt. Döntésében vagy figyelembe veszi a vitában megjelenő szempontokat, vagy nem, de teret enged a vélemények mind tágabb körének. Sematikusan akár ezek is lehetnének egy demokratikus döntési modell sarokpontjai.

Most arról, ami ennél is nagyobb baj. A zsűri döntése után egy csupán néhány napra megnyitott, alig propagált kiállításon vagyunk a Műcsarnokban. Előttünk a győztes terv makettje. Egyfelől örülünk, hogy az alkotók fiatalok, és az alkotásuk modern tömegalakítása szakít az elmúlt tizenöt év hazai „figurális-szakrális-szimbolikus” kifejezési módjával, másfelől meg erős déj