Forrás: ÉS

Bodor Béla

A haláltudat súlytalansága

Ketten egy új könyvről – Gergely Ágnes: Carmen lugubre. Versek 1963-2003. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2005. 90 oldal, 1650 Ft

„Súlytalanul, ahogy a lepedő, / ahogy az elkékült / lepel a testeken…” – ez a részlet járt az eszemben, míg Gergely Ágnes új kötetét olvastam, jóllehet az a vers, melyből az idézet való (A lélek négy kerékre jár sorozatból a Biblikus magyar eredetmondák), ebben a válogatásban nincs benne. Gergely Ágnes költészete gazdag az ehhez hasonló paradoxonokban, és jóllehet szinte monomániásan a halált választja versei tárgyául, hangvétele nem melodramatikus, atmoszférája sem nyomott. Egyrészt azért, mert rendkívül színgazdag, változatos: poétikai technikáit tekintve nagyon sokféle hagyománnyal folytat meg-megújuló párbeszédet; másrészt azért, mert a haláltudat kilátóhelyéről a lét egészére, teljes szélességére és időbeniségére rá lehet látni. Vagyis az élet szükségszerű végpontja nem fenyegetésként vagy az életet összezúzó tragikus erőként adott, nem mint a lét pusztulása, hanem mint az életben elérhető legvégső pont, a világ „semerre sem hajló és sohasem változó” centruma (ahogy a Csung Jungban áll).

Gergely Ágnes előszeretettel jelenteti meg verseit a régi darabok szűk válogatásának szövegkörnyezetébe illesztve: a nagyjából azonos anyag összefüggésrendszerének módosulása megváltoztatja az egyes versek jelentésárnyalatait. A Carmen lugubre, ahogy Ferencz Győző írja: „siratóének, gyászdal. Ezékiel próféta használja a kifejezést, amikor a gazdag kikötőváros, Tírusz pusztulását jövendöli és siratja. Károli Gáspár fordításában: „És kezdenek fölötted fájdalmukban gyászéneket, és így énekelnek rólad: Ki volt olyan, mint Tírus? mely most mint temető a tenger közepette!”” Ezúttal tehát ennek a „műfaji” alapelvnek felelteti meg költeményeit a szerző. A zsidó-keresztény végítélet-leírás hagyománya meghatározza azt az intonációt, melyet azután a kötet valamennyi darabjára kiterjesztünk, akkor is, ha ez olykor nem lenne magától értetődő. Ez pedig egy nagyon érdekes költői magatartásra világít rá. Gergely Ágnes nem úgy írja verseit, hogy azok az időben egymást követő láncolatot alkotnak, hanem költészete egészét tekinti irodalmi egységnek; azt mintegy egészében maga előtt görgetve nemcsak mai látásmódja jelenik meg a művekben, de azok folytonos egymásra vonatkozásai is. Necropolis című könyvéről szólva annak idején gondolkodásának geometrikus meghatározottságáról írtam. A versválogatások szerkesztésének procedúrája megint csak ezt juttatja eszembe. Olyan ez, mintha egy fonalra csomókat kötünk, aztán az egészet többrét összehajtva-gombolyítva helyezzük el a térben, és megpróbáljuk felderíteni az egyes csomók közé húzható egyenesek rendszerét. A linearitás elve szinte elvész alakzatunkból, szerkezetét az egymás közelébe hajló csomók átlói határozzák meg. Ágy dolgozik Gergely Ágnes, és az éppen aktuális vershálózat gondolatiságának-költőiségének alárendelve formálja át az egyes darabokat is. (A gyakorlatban persze a két munkafolyamat nem válik el, kötetterv és aktuális mentalitás folytonosan egymást alakítja.)

Azt hiszem tehát, hogy Gergely Ágnes költészete ezúttal sem a halálról szól: nem sirat, nem gyászol, és nem imádkozik, hanem az életet szemléli lezárulása pozíciójából. Benne áll ebben az állapotban, ezért erről nincs is mondanivalója. Az élet lezárulásának szerepversei élesen elválnak azoktól a daraboktól, melyekben elvesztett szeretteiről megemlékezik, illetve azoktól, melyekben a halál csupán forma, tematikus tradíció. A 137. zsoltár önátkozó hűségesküje éppen a maga köztes létet, kettős kötődést leíró alapgondolatával feszíti szét a minta kereteit, szembesítve az archaikus fogadalmi ének engesztelhetetlenségét a jelen lévő múlt meghatározottságaival. A vers nem hűségről, nem kétszeres otthonlétről, hanem a kettős kötődésben való megfeszülés mozdulatlanná merevítő kényszeréről, brutalitásáról beszél.

Ennek alapján érdemes szemügyre venni azt a gyakorlatot, ahogyan Gergely Ágnes szüntelenül átdolgozza korábbi verseit. Olykor a bennük foglalt kijelentéseket viszonylag csekély módosítással éppen az ellenkezőjükre változtatja, úgy, hogy maga az állítás tartalma változatlan marad. A korábban Sírfeliratok, az utóbbi időben Cinterem cím alatt megjelentetett verssorozat darabjai, ezek Az ember tragédiája haláltáncjelenetét idéző szerepversek jól példázzák ezt. Az újságíró például az 1970-es Azték pillanat-beli változatban így zárult: „Egy éjjel, a redakcióból kijövet, / a körúton lelőttek. / Hogy minek, azt majd jelenti a Reuters.” A jelenleg érvényes változat így szól: „Egy éjjel, a redakcióból kijövet / leütöttek az utcán. Rólam / nem ad ki jelentést a Reuters.” A közlemény az első változatban az volt, hogy a beszélő halála a maga számára érthetetlen marad, majd az olvasók utólag értelmezik. Jelen formában a beszélő számára önnön halála továbbra is érthetetlen marad, de már a többiek számára is érdektelen. Vagyis a világkép változott kiábrándultabbá.

Hasonló variánsokat találunk számos versben, és még érdekesebb azoknak a szövegeknek az esete, amikor az 1960-as évekből való első változatból új vers alakult, majd a költő visszatért a korábbi változathoz, és végül a kettő egyenrangú darabként került egymás mellé. Ez történt az Ajtófélfámon jel vagy és az Apu vagy a Kozmopolita és A súly alatt című versekben. Előbbi két, az édesapát gyászoló vers esetében csak egy kép változásait kövessük. Az első változat 1963-ban így zárult: „s ott fönn, ahová elrepült, / az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta / tizennyolc éve ég egy csillagon.” A már Apu címen szereplő változat vége (a Királyok földje, 1994 óta) így alakul: „…rossz és roszszabb közt, mint erős gerenda, / átparázslik egy Memphis cigaretta, / a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj – / a falak hűlt helyén Dávid király.” Ugyanakkor Ajtófélfámon jel vagy cím alatt itt szerepel az 1986-os, az Árnyékváros kötetből ismert változat is: „…ott fönn, ahol nincs keresnivalója, / az a szádból kiütött, vékonyka Memphis cigaretta / átégeti a bőrt egy csillagon.” Tehát a nagyon közvetlen, de kissé gyermeteg első változat helyére egy patetikus, nagyszabású, freudista és (zsidó) kultúrtörténeti allúziókat integráló erősen gondolati zárlat került, végül a képzavarral kacérkodóan érzéki megoldással megújított első változat és a (mintegy véglegesnek szánt) közbenső variáns egyenrangú darabokként állt egymás mellé.

Összefoglalva: úgy látom, hogy éppen kötetének szoros tematikája révén szélesíti versvilágának horizontját Gergely Ágnes. Nem tud és nem is akar költeményeiből végső, kész, egyedül autentikus változatot alakítani. Kötete nem szintézis, nem elért cél, nem lezárulása valaminek, csak a kéznél lévő anyag egyik lehetséges keresztmetszete. Őszintén remélem, hogy újabb keresztmetszetek követik majd; olyanok, melyekben nagyobb teret kapnak azok a darabok, melyekben a költő Emily Dickinsonnal, Stevie Smithszel vagy éppen Edward Learrel dialogizál. Oldottabban és talán derűsebben (bár ez sem biztos), de nem kevésbé súlyosan. Vagy, gondoljunk a nyitó idézetre, nem kevésbé súlytalanul.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 26. szám