Forrás: 168 Óra

Címzett: Márai Sándor (1900-1989)

2005/26 – Háttér

168 Óra

Tisztelt Uram, június elején, a jobboldal napilapjában megjelent (egyazon számban kétszer is) a hír, miszerint emlékmisét tartanak „az 1945-ben a Vörös Hadsereg ellen harcoló és elesett magyar katonákért, valamint azokért, akiket a „felszabadítók” kifosztottak, munkatáborokba hurcoltak, menekülésre kényszerítettek, meggyaláztak, meggyilkoltak”.

Csoportkép 1940-ből:

Móricz Zsigmond, Püski Sándorné,

Kemény János és neje,

Márai SándorEzt olvasva eszembe jutott, hogy Ön minderről már hatvan éve megírta a véleményét, melyet különösen most nem árt fölidézni mint olyan valaki tanúvallomását, aki nem utólagos politikai spekulációkhoz igazítja emlékeit, hanem az eseményekkel egyidejűleg jegyezte fel, mit lát maga körül. Önről jól tudjuk, engesztelhetetlenül gyűlölte azt, ami itt „a fordulat éve” után kialakult (volt is rá oka, s épp ezért ment emigrációba), de annál sokatmondóbb tény, hogy eszébe sem jutott 1943/44-es Naplóját utólag retusálni. Akkor sem, amikor már kiderült, hogy mivé torzult az, ami 1945-ben még a demokrácia reményével kecsegtetett.

1944-ben Ön csak újságokból, járókelők elbeszéléseiből tudta, mi történik, de a Naplójában olvasott mondataiból ítélve, kortársainál százszor jobban érzékelte, hogy minek a szemtanúja, részese, áldozata. Megkockáztatom: egyfajta mentalitásnak a diagnózisát azóta sem írta le még senki Önnél pontosabban. (Hogy melyikét, a végén kiderül.) Manapság az a helyzet, hogy az oroszokban „gyilkos rablóhordát” látni, egyszersmind a náci Németország csatlósának szerepét rehabilitálni: divat, melyet egyfajta konjunktúra táplál. Aki mást gondol, azt könynyen lehazaárulózzák, s ez éppoly egyoldalúan (csak fordított előjellel) történik, ahogy 1989 előtt az oroszok atrocitásainak szóba hozásáért járt szilencium és anatéma. A mai jobboldal alighanem így legitimálja örökségét emelt fővel vállalhatóvá, s közben nincs tekintettel azokra (mintha nem is tartoznának a magyarsághoz), akiknek az élete függött attól: megjön-e időben a Vörös Hadsereg.

Amikor megjött, Ön képes volt feltételezni, hogy bevonulásuk oka nem holmi irracionális bosszúszomj, hanem háborús realitás: „Az ukrán százados „politruk”, a kaukázusi reguláris katona. Az ukrán ezt mondja: ők a németek ellen harcolnak, Ausztriába és Berlin ellen mennek, Magyarország átvonulási terület számukra, s mert a magyarok ellenálltak, kénytelenek harcolni ellenünk.” Mindezt Ön írja, akiről még ellenségei se mondhatnák, hogy mint „az oroszok” bérence vagy a hazai bolsevisták kedvence opportunus módon hazudni akart volna arról, miként élte át a többség 1944 végének, 1945 elejének történéseit. Annyira nem, hogy még groteszk helyzeteket is rögzít: „Ha valaki fél esztendő előtt megjósolja, hogy eljön a nap, mikor Horthy és környezete szorongva, reménykedéssel várja a felszabadító bolsevista csapatok megérkezését… És ez a nap eljött.” A kívülálló idegen álcáját sem ölti fel: „A németek valóban varázslók. Sikerült megvalósítaniuk a csodát, hogy minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat.”

Képes volt továbbá papírra vetni, hogy „háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik”. Tudja-e, Uram, hogy mit tett? Német hóhérok magyar sintéreiről beszélni: ez ma, 2005-ben (legalábbis a jobboldal szerint): szellemi bűntény. Ahogy ebből levont következtetése is az: „Ez az ország többségében őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak.” A tetejébe még „rablógyilkos hordát” is lát, melyről ma annyi szó esik, de nem az oroszok, hanem azok között, akiket – eufemisztikusan szólva – „menekülésre kényszerítettek”, s úgy véli, nem ok nélkül: őmiattuk maradt ránk háború utáni teendőként, hogy „valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott”.

Elképesztő éles- és előrelátására vall, hogy már akkor megérezte, egyebek közt hogyan és mikből születnek az oroszokkal kapcsolatos legendák: „Délután lemegyek a községházára. Útközben egy aszszony hisztérikusan meséli: „Itt vannak az oroszok.” Megtudom, hogy nemrégen találkozott „hat darab” orosszal a határcsárdánál, lelkendezve ad elő, szeretné, ha valami borzalmasat s rendkívülit éreznék előadásában, de a valóság annyi csak, hogy Szentendrére menet útközben találkozott hat orosszal. Megijedt, futni kezdett, az oroszok utánaszaladtak és ezt kiabálták: „Nem bánt ruszki, nem bánt!” Körülvették, s a nő naiv ijedelmében jegygyűrűjét és 12 pengőt akart átnyújtani nekik, de az oroszok nevettek és intettek, hogy tartsa meg a pénzét, ékszerét. Kérdezték, van-e gyermeke, s mikor bevallott két gyermeket, savanyú cukrot adtak neki, és útjára engedték.” Közéletünkben (e témát illetően) semmi sincs annyira jelen, mint a „hisztérikus mesélés”, no meg a vágy, hogy „valami borzalmasat” érezzünk a mesélő előadásában. Ön a valóságidegen „polgári” író (megbélyegző jelzői kommunista kultúrpolitikusoktól származnak), a zsigerekig ismerte 1944/45 valóságát, és épp ezért érezte jogosnak még a gyilkos iróniát is: „Bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. Ne feledjük, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.”

E mentalitás végső diagnózisa pedig így fest: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő mint „keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban, egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól, állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme.”

Látja, Uram, amikor látleletét olvasom, még a halálában is kételkedem, s arra a képtelenségre kezdek gyanakodni, hogy titokban hazatért, és fentieket tulajdonképp arról írta, amit 1989 óta idehaza látott.

Feladó:

Nyerges András

író

Az írás a Magyar Hírlap múlt szombati számában jelent meg. Másodközlését különös aktualitása miatt tartjuk fontosnak. A szerk.