Forrás: NOLAczél Endre, 2005. június 29. 00:00
Aki az iráni elnökválasztás biztos befutójának látszott, főpap (ajatollah), volt elnök, és palotában lakik. Aki helyette bejött, mérnök, volt fővárosi polgármester, és szerény otthont mondhat magáénak. Az iráni iszlám forradalom „arisztokratájával”, Khomeini egykori benső bizalmasával szemben egy munkáscsalád sarja nyert, ami már önmagában is bizonyíték rá, hogy e forradalom befejezetlen, nem teljesítette be azokat a reményeket, amelyeket a hajdani sah rendszerének több tízmillió kárvallottja fűzött hozzá.
Ebben az országban, amelynél nagyobb kőolajtartalékkal csak Szaúd- Arábia rendelkezik, a mai, hihetetlenül magas olajárak mellett is bevallottan tíz, valójában azonban húsz százalék fölötti a munkanélküliség, kirívó a kevesek gazdagsága s a sokak szegénysége. Ha nem számítjuk, hogy a sah tőről metszetten világias rendszerét egy külsőségeiben szélsőségesen iszlamista, kulturális értelemben vadul Nyugat-ellenes rezsim váltotta fel, akkor azt is mondhatjuk, hogy Irán visszament oda, ahonnan elindult. Legföljebb az elit cserélődött ki. Az új elit küszöbére került annak az állapotnak, amikor a jólét hitehagyottá teszi az embert, a fogyasztás ördöge kiöli az óhitű alázatot, a forradalom eszményei – a legelső helyen: a szegénység leküzdése – írott malaszttá válnak. A jómódú Iránnak kezdett nagyon elege lenni a papi uralomból, s bármilyen furcsán hangzik is, „az az Irán”, amelyik suttyomban popzenélni, alkoholizálni, divatfogyasztani kezdett, a minapi elnökválasztáson a reményeit Khomeini hajdani kedvencéhez, Rafszandzsani ajatollahhoz fűzte, aki hetvenévesen már eleget látott és tudott ahhoz, hogy enyhén liberális és pragmatikus, az új elit igényeihez igazodó nézetekkel szálljon be a versenybe. S ami ennél kicsit rosszabb, alkuképes volna még azzal az Amerikával is, amelynek elnöke (ifjabb Bush) a gonoszok közé sorolta az iráni iszlám köztársaságot. Gondolván ugyanazt, mint most leköszönt papi elődje, Mohamed Khatami: országának inkább lazítania, mint keményítenie kell, ha a klerikális uralomnak a modern világban igazán anakronisztikusnak elkönyvelt jegyeit le akarja vetkezni. Álljunk meg egy pillanatra. Pontosan ezért nem kellett a „végső” politikai hatalmat gyakorló iráni síita felsőpapságnak a saját kölyke, a turbános Rafszandzsani. Nem mondanám, hogy árulót látott benne. De hogy „jó konzervatívot” nem, aki a végsőkig kitart a rendszer talpkövei: a politikában, igazságszolgáltatásban megfellebbezhetetlen papi uralom, az állam gazdasági monopóliuma és a nyugati tőke, a nyugati kultúra bojkottja, végül, de nem utolsósorban a Korán óhitű értelmezéséből fakadó jó erkölcsök mellett – az egészen bizonyos.
A mélyről jött mérnök, Mahmud Ahmadinezsad, a maga feddhetetlenül harcos és erkölcscsősz iszlamista múltjával, eltökélt Amerika-ellenességével alkalmasabbnak látszott a rendszer csöndes, lassú liberalizálódásának feltartóztatására. Ahmadinezsad azonban nem „csak” azért lett Irán elnöke, mert a teokrácia egész gépezete melléje állt, hanem azért is, mert az irániak többsége maga közül valónak, a javak igazságos(abb) elosztásában őszintén, sőt lángolóan hívő embernek érzékelte őt. Ez nem felejtendő tanulság. A polgári szabadosság igénye a jórészt elmaradott, paraszti társadalomban élő, a műveletlen alsópapság befolyása alatt lévő perzsákat meg se érintette. Egyébiránt: Ahmadinezsad büszke hazafi. Fölkent képviselője annak a sérelmi politikának, amelyet Irán Amerika irányában folytat. Akármilyen attribútumai vannak is azonban, hiba volna a Nyugatnak bármi olyan lépést tennie, amivel tovább izolálná és idegenítené el ezt a stratégiailag igen fontos országot. Nem szabad talán a perzsák minden valódi sérelmét vélt sérelemnek tekinteni. Megfontolásra ajánltatik Brzezinskinek az a gondolata, hogy Iránt nem „gonoszként” és világméretű veszélyforrásként kell aposztrofálni, mint Bush (és Izrael) teszi, hiszen a teokratikus önkényuralom – történelmi értelemben – a hanyatlás állapotába jutott. Jó gondolat. De nem vagyok bizonyos abban, hogy miután Ahmadinezsad megválasztásával ugyanez az önkényuralom az iráni politikai hatalom minden emeltyűjét visszaszerezte, ez a hanyatlás készpénznek vehető.
