Forrás: Magyar Hírlap

A Nyugat továbbra sem érti az iszlám világ irracionalitását, olyannak látta az irániakat, amilyennek látni szerette volna: egy elnyomott, demokráciára, szabadságra szomjazó népnek

Az iráni választók a hét végén szabad akaratukból megerősítették, hogy országuk helye szerintük is a gonosz tengelyében van. Bizony, van olyan voksolás, amelyikre igaz: bárcsak elcsalták volna.

Néhányan ennek megfelelően meg is próbálkoznak a csalás szó hajtogatásával, a vesztes jelöltön kívül sok nyugati politikus is. A Fehér Ház szóvivője a csalások mellett emlékeztetett arra, hogy több mint ezer indulót zártak ki a versenyből, a brit külügyminiszter szerint a választás nem felelt meg a nemzetközi normáknak és így tovább, egészen az izraeli vezetőkig.

Persze a kifogásoknak van alapjuk: egy nem választott iszlám testület kényére-kedvére zárhatott ki jelölteket, s valószínűleg előfordultak csalások és szabálytalanságok is. De a fent idézett nyilatkozatok még így is csak elkeseredett erőfeszítések, s alighanem a demokráciáért amúgy kevésbé lelkes Vlagyimir Putyinnak van igaza, aki szerint az eredmény az iráni nép akarata.

Álmok helyett tehát nézzük a számokat. Mahmud Ahmedinedzsad a szavazatok több mint hatvan százalékát kapta meg, durván hatvanszázalékos részvétel mellett, ez még némi csalást feltételezve is olyan arány, amely a világ bármely választásán magabiztos győzelmet eredményezne.

Az igazság sokkal szomorúbb annál, hogy kényelmes kifogásokkal el lehessen fedni: korai temetni a politikai iszlamizmust, a halott köszöni, jól van; korai örülni továbbá a demokrácia terjedésének a Közel-Keleten, mert nem is biztos, hogy terjed, s ha mégis, az sem biztos, hogy a kedvünkre való.

Az iráni választások súlyos csapást mérnek a demokráciáknak a világról kialakított képére. Szeretjük ugyanis olyannak képzelni a világot, hogy minden nép demokráciára vágyik, s ha szabad lehetőséget kínálnak neki, akkor ennek a vágynak megfelelően dönt. Minderre persze lehet azt mondani, hogy az irániaknak nem volt szabad választásuk. Egyrészt mert a legtöbb reformer jelöltet nem is engedték rajthoz állni, másrészt mert az elmúlt évek azt bizonyították, hogy hiába lesz reformer elnöke Iránnak, a konzervatívok úgyis béna kacsává változtatják, aki alig tudja ígéreteit teljesíteni. Az első érv azért téves, mert végül is volt egy reformer jelölt, akit azonban a szavazók be sem juttattak a második fordulóba. A második érv meg azért nem helytálló, mert a logikus magatartás ebben az esetben a távolmaradás lett volna. Ha az emberek reformokat szeretnének, de látják, hogy erre nincs esély, akkor nem mennek el szavazni. Esetleg nehéz szívvel, de befuttatják a mérsékeltebb jelöltet. Csakhogy ők elmentek, és a keményvonalasra szavaztak.

Persze a Nyugat önbecsapása nem most, a választások után kezdődik. Az első kör előtt megfigyelők nemcsak szinte biztosra vették a reformer jelölt továbbjutását, hanem egyenesen egy teheráni tavasz lehetőségéről beszéltek, Grúzia, Ukrajna, Kirgizisztán és Libanon sorába illesztve a várható iráni demokratikus átmenetet. A Nyugat továbbra sem érti az iszlám világ irracionalitását, olyannak látta az irániakat, amilyennek látni szerette volna: egy elnyomott, demokráciára, szabadságra szomjazó népnek. Az irániak egy része persze ilyen is, de mostanra kiderült, hogy ez távolról sem a többség.

És ez még akkor is igaz, ha a siker nem csak vagy nem elsősorban a radikális iszlám tanoknak szól, hanem az elégedetlenségnek, a szegénységnek, a munkanélküliségnek, a gazdag és korrupt elitnek. A tiszta kezeket, szociális igazságot ígérő jelszavak ugyanis mindig is elválaszthatatlanok voltak az iszlám (és nemcsak iszlám) radikálisok ígéreteitől, legyen szó az 1991-es Algériáról vagy a tálibok Afganisztánjáról. Csakhogy mindenki úgy vélte, éppen ezek a kísérletek bizonyították be, hogy az iszlámhoz való ragaszkodás – legyen szó akár politikai berendezkedésről, akár gazdaságpolitikáról – kudarccal jár. Hogy pont az irániak azok, akik leginkább a saját bőrükön érzik, milyen egy munkanélküliségtől sújtott, nem szabad társadalomban élni, hiszen elég lett volna a szomszédos Törökországra nézniük, amely az elmúlt három évtizedben elszáguldott Irán mellett.

Az iszlám állam ideája tehát igenis tartogat vonzerőt nemcsak néhány szélsőségesnek, hanem hatalmas embertömegek számára is, akik minden bizonyíték ellenére továbbra is úgy hiszik, vezet más út is a jóléthez a piacgazdaságon kívül. Az új elnök persze a magas olajárakból több pénzt oszt majd szét az elégedetlenkedők között – hasonlóan, mint Hugo Chávez Venezuelában -, amivel egy ideig népszerű is maradhat, de hosszabb távon ezzel nem lehet gazdaságot, gazdagságot teremteni, mint azt Szaúd-Arábia példája is megmutatta.

Van azonban egy döntő különbség ezen országok és Irán között, ami megakadályozza, hogy beletörődéssel vegyes szánakozással nézzük, amíg a rendszer elmasírozik a zsákutca végéig: Teherán nukleáris ambíciói, amelyek most még dermesztőbbnek tűnnek. A lánglelkű radikális mindig veszélyesebb a korrupt bürokratánál: Ahmedinedzsad fogékony lehet arra, hogy az előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkező belpolitikai, gazdasági kudarcokért – a konzervatív vallási vezetőkkel egymást erősítve – agresszív külpolitikával kárpótolja a szavazókat. A választói elvárások tehát paradox módon akár veszélyesebbé is tehetik Iránt az észak-koreai diktatúránál. A hét vége után a Nyugatnak tudomásul kell vennie, ha az irániak nem kérnek az értékeiből, de azt mindenképpen meg kell akadályoznia, hogy Teherán fenyegetést jelentsen másokra nézve.

Sztankóczy András főmunkatárs