Forrás: Népszava

Iránban mintha visszafelé írnák a történelmet: miután az elmúlt években a jövőt képviselő reformerek könyvelhettek el némi sikert, a múlt pénteki elnökválasztás ismét a keményvonalas iszlamisták győzelmét hozta. Ami rossz hír mind a közel-keleti megbékélés, mind az Iránnal folytatott nukleáris tárgyalások, mind pedig a világ olajellátása szempontjából.

A hír olyannyira rossz, hogy vasárnap az iráni külügyminisztérium szóvivője külön nyilatkozatban látta szükségesnek a nemzetközi közvélemény megnyugtatását, elsősorban a nukleáris ügyeket illetően. Erre azért volt szükség, mert a Nyugat – meglehetős joggal – azzal vádolja az Iszlám Köztársaságot, hogy atomfegyver megszerzésére törekszik. S ha ehhez hozzávesszük, hogy az iszlám fundamentalisták uralta államnak hamarosan olyan rakétái lesznek, melyekkel nem csak Izraelt és a közel-keleti amerikai támaszpontokat érheti el, hanem Közép-Európát is, akkor nagyon is érthetőnek kell tekintenünk az aggodalmakat. A megválasztott elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád rögtön első nyilatkozatainak egyikében világossá tette: Irán folytatni fogja nukleáris programját. Mely Teherán szerint kizárólag békés célú, ám melyet annyi ellentmondás és ködösítés vesz körül, hogy az önmagában is cáfolja a vele kapcsolatos megnyugtató nyilatkozatokat.

A közel-keleti megbékélés szempontjából a keményvonalas Ahmadinedzsád megválasztása azért rossz hír, mert az iráni iszlamisták e megbékélés legfőbb ellenzői és az Izrael megsemmisítését hirdető palesztinai elvbarátaik legfőbb támogatói. Maga a jövendő elnök az iráni iszlamista rendszer legfőbb fegyveres támaszának, az Iszlám Gárdának volt a tisztje. Annak az Iszlám Gárdának, melynek parancsnokai rendszeresen azzal fenyegetődznek, hogy „tűztengerbe fojtják” a zsidó államot.

Ahmadinedzsád győzelme végül nyugtalanító a világ olajellátása szempontjából is. Hiszen a Nyugat-ellenes fundamentalisták olyan országban arattak újabb diadalt, amely a világ második számú olajexportőre. E nyersanyag hordónkénti ára immár a hatvan dollárt is meghaladja, és a szakértők szerint ebben jelentős szerepük van az iráni fejleményeknek is.

A külügyi szóvivő megnyugtató nyilatkozatában mindazonáltal van némi igazság. Nem azért, mintha Ahmadinedzsád nem lenne olyan eltökélten iszlamista, mint amilyennek látszik, hanem főként azért, mert nem teheti azt, amit akar. A külügyi szóvivő arra hivatkozott, hogy Iránban a döntéseket konszenzussal hozzák, de ez nem egészen igaz. A döntéseket a síita főpapi-adminisztrativ elit hozza, élén Ali Hamenei ajatollahhal, Khomeini utódjával. Ez az elit pedig – ahogy az elmúlt évek történéseiből kiderült – óvatosabb saját fanatikus híveinél. Ahmadinedzsád győzelme annyi változást hoz Hamenei és társai helyzetében, hogy míg az elmúlt nyolc évben ellensúlyozniuk kellett a reformer elnökk, Mohamed Hatami és kormánya hatását, addig ezután ennyi akadállyal sem kell megküzdeniük: az iráni vezetés egyszínűen iszlamista lesz.

Ennek levét nem csak a Nyugat issza meg, hanem – elsősorban – a nagyobb szabadságra és a gazdasági lehetőségek bővítésére törekvő, illetve a világ iránt nyitott irániak. Azok a nők és fiatalok, akiket magánéletükben korlátoz az iszlamista ideológia és azok az értelmiségiek, akiknek alkotókészségét kötik gúzsba. Akik az előző két elnökválasztás idején a viszonylag liberális Hatamira szavaztak, mindkét alkalommal kétharmados többséghez juttatva őt. Kézenfekvő hát a kérdés: hol voltak ezek a mostani elnökválasztáson? Hogy nyerhette meg azt biztos fölénnyel a fundamentalista Ahmadinedzsád?

Érkeztek hírek választási „szabálytalanságokról”, de szinte bizonyos, hogy nem ezen múlt a dolog. A helyzet helyi megfigyelői szerint az iszlamista jelöltre elsősorban a szegényparasztok és a városi munkások szavaztak, tőle remélve nyomorúságos helyzetük javulását. E jelenség eléggé általános a muzulmán világban: az amúgy Nyugat-ellenes és agresszívan békebontó iszlamista szervezetek – mint a libanoni Hezbollah vagy a palesztin Hamász – meglehetős szociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, ami rokonszenvessé teszi őket a szegényebb rétegek körében. A probléma az, hogy ezek a rétegek szavazatukkal végül is olyanokat támogatnak, akik hosszabb távon csak konzerválják nyomorúságukat.

Ahmadinedzsád nagyarányú győzelme azt mutatja, hogy a fundamentalista jelölt elnyerte a városi középrétegek, sőt, az értelmiség egy részének szavazatát is. Ebben az a hatalmas csalódás érezhető, melyet a reformista Hataminak és kormányának teljesítménye keltett. Ennek nyolcéves időszakában az emberek mindennapi életmódjára nehezedő iszlamista nyomás valamelyest enyhült ugyan, de az alapvető gazdasági-politikai problémák megoldása nem haladt előre. Az emberek csalódtak a reformerekben. Feltehetően ezért történt, hogy a választás múlt pénteki második fordulójában Ahmadinedzsád ellenfele nem a reformista jelölt volt, hanem a középutasnak számító Hasemi Rafszandzsani. Ez utóbbi már volt elnök a kilencvenes években és nem hagyott jó emléket maga után: korruptnak és opportunistának ismerték meg. A reformisták a „kisebbik rossz” jelszavával végül is rászavaztak, de ez nem volt elég a győzelméhez. A jelek szerint még a reformtábor legaktívabbjai, a diákok között is sokan választották Ahmadinedzsádot, aki a maga módján legalább becsületes és hű elveihez.

Az iszlamista jelölt győzelméhez feltehetően jócskán hozzájárult a szomszédos Irakban zajló háború is. Bár Iránban minden más országnál jobban gyűlölték Szaddám Huszeint, az a tény, hogy az Egyesült Államok – utóbb hamisnak bizonyuló ürügyekkel -megtámadott és megszállt egy muzulmán országot, sok iráni szemében utólag is igazolta Khomeini és követői Amerika-ellenességét. Az iszlamisták malmára hajtja a vizet az a nyomás is, amelyet a Nyugat az iráni atomprogram ügyében gyakorol a közép-keleti országra. Mert e program ügyében Iránban „össznépi” az egyetértés.

Kepecs Ferenc

KERETES:

Egy őszinte iszlamista portréja

Ahmadinedzsád 1956-ban született a közép-iráni Garmszárban. Teheránban szerzett építőmérnöki diplomát. A sah uralma idején részt vett a rendszer iszlám ellenzékének tevékenységében. Az Irak elleni háború alatt az iszlám köztársaság fegyveres elitalakulatának, a Forradalmi Gárdának a tagja volt. Egy ideig Ardabil tartomány kormányzójának tisztét is viselte. 2003 óta Teherán polgármestere. A milliós metropolis közigazgatásának élén sokat adott arra, hogy a néphez közel állóként tüntesse fel magát. Magas beosztása ellenére a főváros egyik szegényes munkásnegyedében lakik. Szerény életvitelével nagy népszerűségre tett szert, és hitelessé tette személyét a szegény rétegek szemében. Nőttön-nő népszerűsége attól is, hogy rendre kijár a munkások és a munkanélküliek közé, s közvetlen hangon megbeszéli velük nehézségeiket. Iszlámista meggyőződéséből soha nem csinált titkot. Mindig is elutasította elődjének, Mohammed Hataminak azokat a kísérleteit, amelyeket politikai reformok bevezetésére és a Nyugathoz való közeledésre tett.