Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

Pécs és Bécs

Színház

Jó cím, mi? A két városban egyszerre zajlott színházi fesztivál. Pécsett az Országos Színházi Találkozó (POSZT) tíz napig, Bécsben az Ünnepi Hetek (Wiener Festwochen) hat hétig. Nem fogom egymás ellen kijátszani őket. Semmiben sem hasonlítanak, kivéve, hogy a Krétakör Színház mindkét helyen ott volt, Pécsett a Feketeországgal, Bécsben a Sirájjal. Odaát az európai színházi elit hírességei és Európán kívüli kultúrák küldöttei tartottak hatalmas seregszemlét régebbi, újabb és kifejezetten a fesztiválra készült előadásokból (mintegy harmincöt – műfajilag csaknem harmincötféle – produkcióval), itthon az áprilistól áprilisig tartó év magyar nyelvű drámai (nem zenés, nem táncos, nem stb., stb.) bemutatóiból válogatott tizenhatot Karsai György egyetemi tanár. Bécs megengedheti magának, hogy a best of típusú fesztivált egyesítse a széles körű kitekintéssel, a híres ismerteket a különleges ismeretlenekkel; Pécs nagy lehetősége, hogy ráirányítsa a hazai szakma és a közönség figyelmét a saját értékeinkre.

Összevetés nélkül is van tanulság.

Az idei POSZT különdíjas teljesítménye Karsai Györgyé, a válogatóé. Ő maga szerencsés ötvözete a színházi kül- és belembernek – hogy Arany Hamletjét idézzem. Elméleti tudós és gyakorlati néző. Szívós és ütésálló. Nem értek egyet minden választásával – miért is kéne? -, de döntéseinek következetessége, etikai, ízlésbeli és szakmai minősége megkérdőjelezhetetlen. Közkeletű tévedés, hogy ha egyszer elfogadtuk az egyszemélyes válogató intézményét, akkor a válogatását is eleve el kell fogadnunk. Nem hinném, hogy ezt kellene tennünk, ha valaki haveri alapon, rossz ízléssel vagy szakmai vaksággal válogat; egyszerűbben szólva, ha befolyással üzérkedik, és nem ért a színházhoz (mindkettő azonnal átlátható). Nincs kínosabb, mint ha Pécsre – netán – válogatott blama kerül. A blamát csak blablával lehet megvédeni a szakmai vitákon, Karsai viszont tökéletes fölkészültséggel, előadói bravúrral, színesen, meggyőzően (és tolakodás nélkül!) kommentálta az ott elhangzottakat. Felszólalásai felsőfokú színházi szemináriumok voltak – nem véletlenül egyetemi tanár -, ami újra fölveti ezeknek a beszélgetéseknek a műfaji megoldatlanságát, legfőképpen azt, hogy nem tudni, mik is valójában: szakmai viták vagy közönségtalálkozók. (Az idén különösen abszurd helyzetek adódtak ebből és a vitavezető személyéből.) Mindenesetre Karsai György nagyon magasra helyezte a mércét, el nem tudom képzelni, hogyan lehet majd őt ebben a szerepben akár csak megközelíteni is. Ez egy kis Bécs volt Pécsett. (Az ottani nyilvános beszélgetéseket is elmoderálná, tud hozzá nyelvül és színházul. Lát hozzá odakint is eleget.)

Ez az – a látókör. A Színház című folyóirat (hazabeszélek) most májustól novemberig minden számában közöl egy csokrot azokból a kritikai gyorsjegyzetekből, amelyeket Karsai egy év alatt naplószerűen írt az általa látott mintegy kétszáz magyar nyelvű előadásról. Ebben nem a tizenhat kiválasztott produkció a legérdekesebb, hanem a száznyolcvannégy kiválasztatlan – vagy, mondjuk, annak tetemes része. Ez a sorozat színházi állapotaink valódi tükre. Nem a csúcs, hanem az átlag. Nem a krém, hanem a massza. Nincs ebben semmi különös, a kevés kiemelkedő mögött mindenütt – minden színházkultúrában – ott a nagy menynyiségű közepes és rossz. Legföljebb mi nem szoktunk szembenézni azzal, hogy ez mekkora mennyiség és mennyire rossz. Azzal még kevésbé, hogy közpénzből tartjuk el, ami másutt nem szokás. Nem szokás en gros (nagyban) és látatlanban az adófizetők pénzéből támogatni használhatatlan terméket. És még ott van az a további ötszáz, amit Karsai se nézhetett meg, ergo nem írhatja le (mint Hamlet a tárcájába), hogy „no, bátya, itt vagy”, le vagy írva. Józan ésszel azt gondolnánk, hogy ez a minden eddiginél bővebb és átfogóbb kritikai leírás nyom majd valamit a latban, mert végre elkerülhetetlenné teszi, hogy az illetékesek lássák, amit évek, évtizedek óta szándékosan nem akarnak látni, s így – azt gondolják – tudniuk sem kell róla. Hiú remény. Ahol a szakmai vezetők és irányítók kőművesmunkát végeznek – bebetonozzák magukat és egymást a pozíciókba -, ott a szakmai minőségvédelem átmegy szakszervezeti mozgalomba, és a munkanélküliség elleni harc fontosabbá válik az értékteremtésnél. Paradox módon a szakszervezetisek maguk gondoskodnak a munkaerő-túltermelésről, a színészképezdék a kvótarendszer miatt nagy számban veszik föl és bocsátják ki a részint általuk is alkalmatlannak ítélteket, ami fokozza a kontraszelekciót, valamint a szegénységi küszöböt épp csak meghaladó egyenlősdit. (A kivétel is kontraszelektív, azaz nem az érték van megfizetve.) A munkaerő-tömegtermelés növeli a színházi iparcikkgyártást, és elősegíti az államilag támogatott selejt létrehozását. Amiről egyedül Karsai ír. Vagy még ő se.

Csak ebből a helyzetből – az egyedi tehetségnek járó kivételezettség hiányából – tudom levezetni, hogy a mi legjobbjaink nincsenek a nemzetközi zeniten. Ha nem ebből vezetném le, azt kellene hinnem, hogy nem vagyunk színházi nemzet, kár erőltetnünk ezt a nem nekünk való dolgot. Akkor nemzeti sajátságnak kellene tekintenem, hogy litvánok, lettek, oroszok, lengyelek, belgák, románok nevétől hangos a színházi világ. Mi hol vagyunk? Ahhoz, hogy ott legyünk, előbb itthon kellene fölfedeznünk az értékeinket. A POSZT legnagyobb élménye két sepsiszentgyörgyi előadás volt, a Médeia és a Jóembert keresünk. Az előbbit a román Mihai Maniutiu, az utóbbit Bocsárdi László rendezte. A román rendezőről itt nem hallottunk, a magyart jobban értékelik Romániában, mint itthon. (Ahogy a világban is jobban értékelik a román színházat a magyarnál.) Vidnyánszky Attila szintén „jobb név” külföldön. Schilling Árpád odakünn már elég híres ahhoz, hogy itthon is az legyen, s akkor talán helyzetbe hozzák szülőföldjén. Ha Zsótér Sándor fontos lenne, előbb-utóbb meggyőznék róla, hogy – itt-ott beépülve a repertoárba – közepes színészekkel sohasem fog nagy előadást létrehozni. Aki nem tud verekedni, mint Schilling vagy Bocsárdi – ők szembeszállnak Pusztaszerrel -, azok helyett és azokért másoknak kell balhézniuk. Senkinek nem szeretnék a lelkébe gyalogolni, nem sorolom föl az egykori nagy tehetségeket, akik kiléptek, elvesztek, eltűntek. (Ledarálódtak?) „A körülmények nem engedik”, mondja Brecht. Persze, a körülmények. Most például igazgató-kinevezés lesz, kíváncsian figyelem, ismétlődik-e a múlt, elszúrják-e újra és újra a Magyar Állami Operaházat…

Nézem Bécsben a negyvenes éveinek elején járó Krzysztof Warlikowski Dybukjának hatalmas, mágikus terét, káprázatos világítását, a merészséget, amellyel a haszid legendára rávetíti a holokausztot és a lengyel lelkiismeretet, olvasom eddigi életművének teoretikus önelemzését, és elfog a sárga irigység. Nézem, sőt bámulom Luk Perceval Ványa bácsiját, amely nyolc székből, nyolc színészből, bel canto áriákból és ironizált lelki tornagyakorlatok etűdjeiből áll. Nézem a feneöreg (vieillard terrible?) Peter Zadeket a csodaszínészével, Gerd Vosszal, amint Strindberg Haláltáncának hagyományos (ez meg mi a fenét jelent?), frivol színpadiasságával négy órán át a székhez szögezi a közönséget, és leesik az állam. Az állam én vagyok, s mivel mindenki megegyezik abban, hogy nálunk is kellene nemzetközi színházi fesztivál, tehát nem lesz, továbbra is kijárok Bécsbe.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 25. szám