Forrás: NOL

A nálunk letelepedő külföldiek nélkül tízmilliónál kevesebben lennénk

Daniss Győző, 2005. június 25. 00:00

Hogy az elmúlt néhány esztendő bevándorlói nélkül jócskán tízmilliónál kevesebben élnénk már az országban, az többségünk előtt ismeretes. Jóval kevesebben tudják azt, hogy a bevándorlásnak régebben is fontos szerepe volt demográfiai helyzetünk alakulásában. Erről kérdeztük Tóth Pál Pétert, az MTA Demográfiai Bizottságának elnökét.

– Magyarországról szólva a bevándorlás voltaképpen a honfoglalással kezdődött. Az ideérkező népesség zömének határozott magyar etnikai tudata volt. A többiek „csak” velünk tartottak Etelközből. Az újonnan jöttek különféle itt élő népcsoportokat találtak. Aztán mások is érkeztek a Kárpát-medencébe: németek, kunok, jászok, románok és sok más nép fiai, lányai. Megkezdődött egy hoszszú népességnövekedési folyamat.

– Mennyiben zavarta, szakította meg ezt a tatárdúlás, majd a törökkel vívott harcok több évszázada?

Budapesti vagonlakók, 1920. Menekültek az elcsatolt területekről

– Mindkettő óriási népességveszteséget okozott. És földrajzilag nem is egyenletesen, hanem főképpen a Kárpát-medence középső, ezen belül főképpen az alföldi, jobbára magyarok lakta vidékein. Évszázadok szükségeltettek ahhoz, hogy az ország népességszáma újra elérje a harcok, háborúk, éhínségek, járványok előttit. A középső területeken sem volt nagyobb a természetes szaporulat az országos átlagnál. A népességszám azért érhette el a középső területeken is a régit, mert a Kárpátokon kívülről folyamatosan érkezők főképpen az ország fejlettebb középső területein telepedtek le, és mert a Kárpát-medence szélső területein élőket is – a többségüknek nem a magyar volt az anyanyelvük – vonzotta a centrum. Ez a centrum valamennyivel nagyobb volt, mint a mai Magyarország. A bevándorlók pedig – ez mindig, mindenütt így volt, és ma is így van – többségükben fiatalok, a gyermekeik általában már az új lakóhelyen születnek meg. Ez a tény növelte meg a születésszámot. Ehhez járult még egy tényező: a fejlettebb „központban” kedvezőbbek voltak a halálozási mutatók.

– Mennyire viselte meg az országot a XIX. század végének, a XX. század elejének nagy kivándorlási hulláma?

– Nem tudunk pontos számokat. Mert a másfél millió regisztrált kivándorló közül sokan visszatértek Magyarországra, és olyanok is akadtak, akik többször megtették az utat Amerikába. Ami bizonyos: a kivándorlás a központi területeken az átlagosnál kisebb arányú volt. Hozzá kell tenni, hogy a központi területek népességét kismértékben csökkentette egy belső mozgás is – az állami adminisztráció kiépítése során hivatalnokok „belülről” a „szélekre” költöztek.

– Milyen hatása volt a trianoni diktátumnak?

– Az első világháború befejeztével a bennünket érintő nemzetközi vándorlás szinte megszűnt. Egyfelől az addigi legnagyobb „felvevő”, az Egyesült Államok állította korlátok miatt drasztikusan megcsappant az óceánon átkelők száma – ez demográfiailag mindenképpen nyereségnek számított. Másfelől azonban kedvezőtlen hatású volt, hogy a megcsonkított országterületre már nemigen érkeztek a Kárpátokon kívülről. Annál nagyobb volt a belső mozgás. Trianon előszele már a háború végén érződött. A békediktátum aláírása előtt körülbelül 200 ezren – szinte kivétel nélkül magyarok – költöztek át a központi területekre. Ugyancsak 200 ezerre tehető azok száma, akik 1920 és 1924 között települtek Magyarországra. Utána már a határ menti területekről is kevesen költöztek hozzánk. Ellenirányú mozgás alig volt: szlovákok, románok, szerbek hagyták el a „központi” területeket.

– Milyen hatásai voltak a második világháborúnak?

– A háború, a holokauszt következtében sok százezer embert veszített az ország. A kivándorlás számait illető becslések 200 ezer és 800 ezer közöttiek. Az óriási eltérésben annak is része van, hogy a becslés az ideiglenesen megnagyobbodott vagy a mai országterületre vonatkozik-e. A háború végén, 1944 őszétől a Szálasi-vezetés „nemzeti programként” szorgalmazta a nyugatra menekülést. Nyugatra került sok hivatalnok és a fegyveres testületekben szolgáló személy is. A háború végéről és az utána következő időszakról szólva azonban vándorlási nyereséget mutatnak a számok. A párizsi békeszerződésben megállapított határok szerinti Romániából több mint 200 ezer, Csehszlovákiából – csupán a kényszerű lakosságcsere következtében – 90 ezer, Jugoszláviából és a Szovjetunióból 70-70 ezer magyar érkezett Magyarországra. Hozzáteszem: 1956 előtt volt egy demográfiai tekintetben kedvező évtized. Sikerült leküzdenünk néhány járványos és fertőző betegséget. A kemény abortusztörvények is közrejátszottak ebben.

– Az évtized végén azonban újabb demográfiai sokk következett…

– Akkor, 1956 végén és a következő hónapokban 200 ezren hagyták el az országot – főleg fiatalok. Később közülük 40 ezren visszajöttek. A gyermekvállalási kedvre azonban az 1956-os trauma kedvezőtlenül hatott. Enyhült az abortusztörvények szigora is. A KSH elnöke már 1960-ban felhívta a politikai vezetés figyelmét arra, hogy ha nem történik valamilyen változás, akkor 1980 táján a természetes szaporodás fogyásba fog átfordulni. Ez be is következett, és a fogyás azóta is tart. A fogyás ütemét – szerencsére – lassítja a bevándorlás.

– Hányan és miért jöttek Magyarországra 1956 óta?

– A rendszerváltásig évenként általában egy-két ezren, némelykor azonban négyezren kaptak letelepedési engedélyt. Ők – szinte kivétel nélkül magyarok – a jobb megélhetés, a nyugodtabb élet reményében főképpen a szomszédos országokból érkeztek. Az ideérkezésük – jobbára fiatalok lévén – az átlagosnál nagyobb gyermekáldás ígéretét hordozta magában. Sajnos közben több tízezer hazánkfia – ugyancsak inkább a fiatalabb korosztályokból – szintén új hazát keresett magának. A nyolcvanas években megszaporodott a legálisan érkezők száma. Sokan pedig a zöldhatáron jöttek – elsősorban Romániából. A délszláv háború éveiben jugoszláviai menekültekkel is számolnunk kellett. Közülük sok magyar itt maradt. A teljes képet tekintve elmondhatjuk, hogy a rendszerváltás óta érkezőknek két nagy csoportjuk van. Körülbelül 110 ezren letelepedési vagy továbbvándorlási szándékkal érkeztek. Háromnegyedük valamelyik szomszédos országból. Közülük a magyarok zöme állampolgárságért folyamodik. A másik csoport a munkavállalási céllal érkezőké. A számuk az utóbbi időben csökkent, de így sem kevesebb 120 ezernél. Körülbelül 70 százalékuk évről évre kicserélődik. Sokan azonban huzamosan dolgoznak nálunk, és ekképpen növelik a gazdaságilag aktív népesség arányát. Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül a Magyarországon élő sok ezer kínai és vietnami állampolgárt. Az említettek nélkül ma már 10 milliónál kevesebben élnénk Magyarországon. (Lásd a táblázatot)

– Hozhat-e változást az Európai Unióba való belépésünk?

– Azt gondolom, hogy Magyarországról nem lesz számottevő elvándorlás. Hiszen aki akart, az elmúlt évtizedben is elmehetett volna. Más kérdés, hogy 80-100 ezerre tehető azok száma, akik magyar állampolgárságukat megtartva hosszabb ideig dolgoznak külföldön – nem tudjuk, közülük hányan nem fognak sohasem hazatérni. A magyarországi magyarok köréből nagyobb arányú kivándorlásra egy évtized múlva kerülhet sor. Akkorra lesznek munkavállalási korúak azok a tizenéveseink, akiknek már természetes, hogy kinyílt a világ, és akik beszélnek majd idegen nyelvet vagy nyelveket. Nem tudjuk azt sem, hogy más országokból mennyien kívánnak majd ideiglenesen vagy állandóan Magyarországon élni. Ami bizonyosnak látszik: a szomszédos országokban élő magyar népességet illetően az ideköltözések és az asszimiláció miatt előbb-utóbb kimerül az onnan felénk csörgedező forrás. És bizonyos az is: ahhoz, hogy a mostani természetes fogyás ismét természetes szaporodásba forduljon, ezer nőnek két és fél ezer gyermeket kellene világra hoznia. Ez kevés híján a kétszerese a mai átlagos szülésszámnak. Ez a tény demográfiai – és nem utolsósorban gazdasági – szempontból alaposan megnöveli majd a bevándorlók becsületét. Ahogyan ez az Európai Unió jó néhány más országában megtörtént már.