Forrás: Erec

„Én nem hiszem.” Hallottuk egy kisfiútól. Akik megjárták a tábort, döbbenten néznek rá. Hát van ilyen? Van olyan ember, aki még most sem hiszi? Eltelt háromgenerációnyi idő, és a valóságból lassan egy szinte hihetetlen legenda lesz. Felfoghatatlan kegyetlenség, és értelmetlen gyűlölet. Ezért is van szükség az Élet menetére.

Azoknak, akik nem hiszik. Azoknak, akik kint voltak, és eljöttek újra, hogy szembenézzenek a félelmükkel. Azoknak, akik látni akarják. Mindenkinek, hogy emlékezzünk.

„Milyen lesz?” Kérdezik, akik még nem voltak, azokat, akik már kint voltak. „Majd meglátod!” Ágy utólag – erre nincs is jobb válasz.

Lehetetlen beszélni a csendesen rémisztő szögesdrótról, melyről tudjuk: óvott és ölt egyszerre. Lehetetlen beszélni az örökre menetsorba merevített ruhákról, melyekben szinte látni lehet a szellemek kétségbeesett könyörgését. Lehetetlen beszélni a tömérdek hajról, melyeket nagy gonddal ápolt az, akié valaha volt, s most nem más, mint egy-egy lehullott emlék. Lehetetlen beszélni a sok edényről, keféről, cipőről, ruháról, és egyéb használati tárgyról, melyekre elég ránézni, és az ember szinte látja az elszakítottság érzését.

Az örökké viháncoló fiatalok, és komoly felnőttek nyugodtan, beszélgetve ballagnak egymás mellett. Mindenki az Őseiről, ismerősökről beszél. Lassan szövődnek az új szerelmek, barátságok, és békülnek a kibékíthetetlennek ítélt ellentétek. Idegenek egymás kezét fogják. Tizennyolcezer ember, és mindenki testvér. Függetlenül származástól, felekezettől, együtt (főleg) zsidó – cigány – keresztény. Nincs különbség. A meghatottság könnye mindenkinél sós…

Körbevesz minket az a sűrű, gyönyörű zöld fű. Táplálékot nyújt neki a hamuszínű föld. Az élet sarjad a halál táborából. A cél, hogy a vallási öntudatot megbontsa egy értelmetlen rendszer, megbukott. A zsidó nép összetartóbb, mint valaha. Áthidal országot, nyelvet.

„Láttam, most már elhiszem.” Hangzik hazafelé. „De ezt egyszer nem elég látni! Jövőre is jövünk!”

-Fodor Edina, UJS